Ha minden jól alakul, estére a dézsában leszek – Humoros olvasói írás az idei nyári tervekről

–

A jól sikerült karácsonyi takarítástaktikai megbeszélés sikerén felbuzdulva megnyitom a „hol nyaraljunk?” családi érdekegyeztető tanácskozást és ötletrohamot, de előtte kérem, lazítsuk el a vállunkat, a nyakunkat, a nyelvünket – ez utóbbit úgy kell, hogy hagyod a szájpadlásodról aláhullni. Jó, mi?

Fogadok, hogy nem is tudtad eddig, mekkora stresszben van a szádban egész nap.

Szóval fújjuk ki a levegőt, érezzük, ahogy minden feszültség eltávozik belőlünk, áció, tőlem le is dőlhetsz a kanapéra, káció, nem mondtam, hogy csukd be a szemed, vakáció, tudtam, hogy elalszik.

Folytatom akkor egy rövid, de összeszedett múltba révedéssel. Tavaly ugye voltunk Prágában, három napig mentünk, mint a gép, a Moldván innen és túl, söröztünk is, felfedeztük az óvárost keresztbe-kasul, kivillamosoztunk a bánatba, vettünk „olyan” rágót, de erről egy szót se senkinek, meg söröztünk a Vencel téren, meg random belefutottunk egy punkzenekar koncertjébe, és csápoltunk a Never Gonna Give You Up hörgős verziójára, amit egy flitteres ruhába öltözött, enyhén telt arab lány adott elő rózsaszínben, csehül. Rick Astley megbolondulna, olyan jó volt.

Meg söröztünk az apátokról elnevezett sörözőben, meg ettünk gulyást knédlivel, és söröztünk is, végül vettünk kisvakondos hűtőmágnest a mamának, meg sört.

Előtte években mindig leugrottunk a horvátokhoz tengert nézni, vízesést, és tengerre néző házat, hogy hátha; meg meglepődni az árak színvonalán, és becsevapcsicsázni, lődörögni a naplementében, hajókázni, panorámában gyönyörködni, és megpróbálni kimondani szépen, ropogósan, hogy jágodá meg dober dán.

Volt közben még a füredi túra, mondtam apátoknak, hogy szeretnék sokat úszni, erre a városi fürdőben foglalt szállást gyakorlatilag, jó, túloztam, a szállodában mellette, és akkor volt még a bécsi keringőzés, meg a Klimt-kiállítás, meg Van Gogh, meg Tihany, meg Szentendre, meg Boldogkőváralja, meg a többi. Leánykori elzászi, azúrparti és párizsi kalandjaimra most nem térnék ki, se a festői Svájcra, se a normandiai partraszállásunkra, se a Loire menti kastélytúránkra apátokkal.

Gerg, ugye, NatGeo Légikatasztrófák-sorozatkárosult, szóval repülni idén sem fogunk, még csak az kéne, hogy valami rejtett anyagfáradás a törzs nyomásváltozásához, az meg végzetes dekompresszióhoz vezessen, a hajtóműhibákról már nem is beszélve – úgymint indulás előtt sietve összecelluxozott nyekenyóka kínai turbinalapátok.

De hova tűnt apátok?

Macira kitérve, az ő mozgása nyáron olyan, mint az elektronoké, teljesen valószínűségi alapú, vagyis szinte bárhol tartózkodhat; a helyét és a sebességét soha nem tudjuk egyszerre megmérni: ha tudom, hol van, nem tudom, mennyivel halad, és fordítva; rejtély, hogy mindjárt hazaér, vagy pont most ment el?!

Mióta nagykorú lett, a kvantummechanika törvényeinek engedelmeskedik, nekem már biztosan nem.

Az én szempontjaim is megváltoztak az évek során, a programtervezést is meg kell terveznem, a csomagolás bonyolult logisztika lett, a fésű mindig elfelejtődik, a papucsok rendszerint, a pizsama elég sűrűn, a neszesszer eltűnik, a töltő sosincs meg, az autóban folyton azt kérdezem, hogy ott vagyunk-e már, mint Shrek szomorú szamara. Az autópályán, a negyven fokban az otthoni dézsára gondolok, a teltházas kempingben az otthoni tücsökciripelésre, a szállodában meg az otthoni memóriahabos fejpárnámra. Szóval vágyom valami frenetikus-exotikus-exkluzív útra olyan másfél órányira otthonról, de nagyon maximum, tele kényelemmel, nem tudom, van-e ötletetek.  

Apátok – mint tudjuk – a térképről is lemenne, lehet kerékpár, vonat, sasmadár; elstoppol a világ végére, elalszik bárhol, tizenhat nyelven megérteti magát, amíg én próbálok egy összetett múlt időt függő beszédben tökéletesre kalapálni. Én nem tudok odatalálni, ő nem tud eltévedni, én mindent lefotózok, ő mindent megjegyez, én bejárom, ő felfedezi, én meglátogatom, ő átéli.

Szerintem idén a közös halmaz minden kétséget kizáróan a vadregényes, alulértékelt baranyai Szárász lesz, 38 lakossal, 50 percre tőlünk, tele turistalátványossággal:

főtér, buszforduló, járdasziget, sánta kutya. Gyalog megyünk, hogy a meglepetésfaktor meglegyen, a papucsokat ne felejtsük el, csomagolok világútlevelet, mint Milla Jovovich, ne szövegelj, hanem pakoljál, ha kérdezi valaki, hegyek-völgyek között zakatoltunk, ültünk siklón – véletlen volt, ne röhögj –, kóstoltunk helyi konyhát, apátok Los Angeles érintésével futott be, Gerg egy odvas fánál rá tudott csatlakozni a wifire, azóta tök boldog, Maciról nincs infóm, szerintem vagy majd jön, vagy már elment.

A legjobb az egészben, hogy ha minden jól alakul, estére a dézsában leszek, sós az is, ha akarom, hullámzik, és pont rálátok a teraszra – házra néző tenger.

WMN szerkesztőség