Olyan egyszerű begépelni, hogy „hazaugrottunk a hétvégére”, a valóságban viszont nem volt teljesen zökkenőmentes az utunk. Adva van egy anya, aki tehetségtelenül csomagol, és utál olyasmikkel időt tölteni, amiben nem leli örömét. Ez épp elegendő arra, hogy az utazás előtti estét, és az utazás reggelét töröljük a családi élet idillikus pillanatai közül. Ugyanezen személynek a repülés sem erőssége, és némi javulást követően, kissé visszaesett a teljesítménye hősiességben.

Adva van egy apuka, aki hajlamos túlaggódni olyan helyzeteket, amelyek alapvetően nem adnak okot az átlagostól eltérő mértékű aggodalomra. Ugyanezen személy az indulás reggelén realizálja, hogy nincsenek kinyomtatva a beszállókártyák, majd a metrón várakozva értesül arról, hogy London déli irányú vasúti közlekedése gyakorlatilag leállt. Mindezt a Victoria vasútállomás előtt két megállóval, a Gatwick reptérre igyekezve (igen, ez van délen), két órával a gép indulása előtt (igen, tudjuk, hogy ilyenkor már illene a reptéren lenni).

Ezen kívül adva van Barnabás, aki nyilvánvalóan tökéletes, leszámítva azt az apró tökéletlenséget, hogy mi vagyunk a szülei. Szerencsére kellő nyugalommal, bölcsességgel, és humorral kezeli a különböző élethelyzetben szüleire rátörő spontán pánikrohamokat.

Azt hiszem, boldog házasságunk egyik titka, hogy viszonylag kevés átfedés van azon dolgok között, amiktől kiakadunk Marcival. Az elmúlt évek utazásai, és a három költözés megtanította őt arra, hogy némán és alázattal hallgassa végig egész estés pufogásomat a bőrönd körül, amibe általában ész nélkül behajítok mindent, majd elkezdek azon aggódni, hogy nem lépjük-e túl a súlyhatárt. A házi mérlegen bőröndöt idomító pszichopata című képet rólam fogják festeni egyszer. Rengetegszer csomagoltam már különböző bőröndökbe, különböző hosszúságú utakra, különböző számú emberek részére, mégis irigykedve nézem azokat, akik képesek pontosan megtervezni a ruhatárukat, piperekészletüket, és minden egyéb fontos dolgot, ami szükséges az adott útra. Mindig annyit pakolok, amekkora a bőrönd. Mióta családilag utazunk, egy hatalmas útipoggyásszal megyünk mindenhova, amit négy napra ugyanúgy meg tudok tölteni, mint négy hétre.

Marci feladata a logisztika. Mikor kell elindulni, odaérni, milyen útvonalon, milyen módon jussunk el A pontból B pontba. Ebbe ügyesen bekalkulálja a reggeli idegállapotomat, Barnabás bioritmusát, az időjárást, a csillagok állását, a Temze vízállását, és minden információt, ami a rendelkezésére áll. Nem volt ez másképp múlt csütörtökön sem, amikor majdnem időben elindultunk, a lehető legrövidebb idő alatt hozzájutottunk a kinyomtatott beszállókártyákhoz, és csak kicsit idegeskedtünk azon, hogy lekéssük a gépet, miközben vártuk a metrót abban a hitben, hogy ötven perc múlva a reptéren leszünk. Ötven perc múlva a földrajzi koordinátákat tekintve ugyanott voltunk, csak egy taxiban zötykölődve, az idegösszeomlás szélén, számolva a másodperceket és a kilométereket a reptérig.

A köztes időben felszálltunk a metróra a reggeli csúcsban, két megálló múlva értesültünk a vasúti leállásról, újabb két megállót lamentáltunk, hogy mitévők legyünk, majd tizenöt perc pánik következett. Mivel az idegösszeomlás ebben a helyzetben Marcira maradt, nekem volt időm konstatálni, hogy egy Bartók Béla szobor mellett álldogálunk, és várjuk a megváltó fekete járművet, ami elrepít minket a reptérre. Ezt pozitív jelnek vettem, majd végre megpillantottunk egy szabad taxit, mely a lakhelyünk irányából közelítette meg a repteret, így egy órával az indulás után pont ott voltunk, ahonnan elindultunk.

Ez volt az első olyan utunk, amire nem vittük a babakocsit, úgyhogy Barnabás mindezt a hátamra kötve asszisztálta végig néma csendben, majd úgy érezte, a taxiban ideje kipihenni a reggel izgalmait, így az ölemben aludt békésen, miközben mi hol a térképet néztük, hol a rendkívül szimpatikus és együtt érző sofőr arcát, és próbáltuk kiokoskodni, hogy van-e egyáltalán matematikai esélyünk arra, hogy elérjük a gépet.

Végül a kapu zárása előtt tizenöt perccel szálltunk ki a taxiból az alvó gyerekkel, úgyhogy negyed óra alatt kellett teljesíteni a csomagfeladást, biztonsági ellenőrzést és a kapuig vezető utat. Fogalmam sincs, Barnabás mikor ébredt fel, onnan tudtam, hogy már nem alszik, amikor hangos ovációban tört ki egy csomagszállító kisautó láttán. Én azt hiszem, megdöntöttem a „gyerekkel a hordozóban futás” reptéri világrekordját, amelyet végül egy zökkenőmentes repülőúttal jutalmaztak.

PD1

Ilyen izgalmak után viszont az idegrendszerem már nem annyira bírta el a fel- és leszállás emelkedéssel és süllyedéssel járó kellemetlenségeit. Szerencsére Marcit ekkora elárasztotta a megkönnyebbülés okozta boldogsághormon–cunami, úgyhogy békésen elautózgatott Barnabással, míg én diszkréten kitéptem a helyéről a karfát és tövig nyomtam a nem létező fékpedált.

Azt hiszem, ez a nap ékes példája volt annak, hogy a családi élet micsoda csapatmunka. Amikor Budapesten földet ért a gép, mind a hárman elégedetten mosolyogtunk. Marcival gondolatban összepacsiztunk, hogy ezt is megcsináltuk. Újabb bizonyítékot kaptunk arra, hogy világbajnok csapat vagyunk.

Pásztory Dóra