A „városi vándor” bemutatja: Helló, minimalizmus! 

A minimalizmus, vagy magyarul „önkéntes egyszerűség” azt mondja: a kevesebb több. A kevesebb cucc, kevesebb inger, kevesebb tulajdon utat nyithat a nagyobb külső és belső szabadság felé. Sokféleképpen, nagyon eltérő fókuszokkal lehet egyszerűbb életre törekedni. Nem mindegy, hogy családban vagy egyedülállóként, kis vagy nagy lakásban, eleve kicsi vagy nagy ökológiai lábnyommal vágunk bele. Azért, hogy egyértelműbb legyen, számomra mit jelent, pár mondatot mesélek még arról a bizonyos spanyolországi életről, amikor a minimalizmus a létformám volt – még akkor is, ha eszembe sem jutott volna „minimalistának” nevezni magamat.

Szabad év volt, vagyis nem dolgozni mentem ki, hanem élni. Volt valamennyi (nem sok) megtakarított pénzem, de alapvetően arra törekedtem, hogy ne költsek pénzt, és lehetőség szerint önkéntes munkákért cserébe legyen szállásom és kajám. Az utazásom első három hónapját egy öko-farmon töltöttem Andalúziában, aztán gyalogoltam a hátizsákommal három hónapon át keresztül-kasul az országon, utána meg zarándokokat fogadtam egy galíciai óceán-parti camino-szálláson.

Amit megtanultam minimalista utazóként, és ami hiányzik itthon, a letáborozott életemből:

  • hogyan lehet a fenntartható fejlődés elvei szerint esztétikus, letisztult környezetben, harmonikusan, egyszerűen élni
  • hogyan lehet összesen hat-nyolc kilogramm cuccból gazdálkodni sok hónapon át
  • hogyan lehet olcsón utazni, olcsó, de minőségi ételt enni, és közben nem kizsákmányolni a környezetet
  • hogyan lehet megszabadulni egy csomó felesleges kacattól, és rátalálni arra a nagyon kevés tárgyra, ami valóban kell az élethez
  •  mi az, amire tényleg szükségem van, és mi az, amire nincs
  •  milyen, amikor az igénytelenség nem szitokszó, hanem azt jelenti: nem gerjesztek magamban folyamatosan kielégítendő anyagi vágyakat, hanem megelégszem azzal, amim van
  • és milyen, amikor ez a „jóféle igénytelenség” megajándékoz azzal a biztonságérzettel, hogy amire valóban szükségem van, az mind itt van körülöttem. (Vagy csak kérnem kell, és megkapom.)

Amikor elhatároztam, hogy megpróbálom a (hátizsákos vándorként sokkal könnyebben megvalósítható) minimalizmust a mostani enyhén kaotikus városlakó-cégvezető-edző-író életem részévé tenni újra, két dolgot állítottam az első hetek fókuszába. Az első: a fizikai lomtalanítás megkezdése, a másik pedig: a szemléletbeli változás állandó éber tudatosítása. Merthogy közben konformista városlakóvá váltam, egy csomó rossz reflexszel, pazarló szokással:

  •  például, amikor a boltban reflexből emelem le a polcról a teljes kiőrlésű, nem túl olcsó kekszet/kenyeret stb, miközben minden alapanyag megvan hozzá otthon, és tíz perc alatt össze is tudom dobni bármikor
  • úgy érzem, hogy tök reménytelen megtalálni a jégkaparót a kocsiban, inkább beszaladnék a benzinkútra venni egy másikat (ehm, tizediket)
  • amikor tudom, hogy a piac környékén reménytelen szombat délelőtt megállni, és inkább a nagy szupermarketba mennék, mert kényelmesebb.

Szóval hosszú út lesz ez. Február elsején kezdtem el a tudatos, önkéntes egyszerűséget, és két hét alatt idáig jutottam:

Zéró shopping

Oké, ne essünk túlzásokba, sosem voltam egy igazi konzumidióta, de arra hajlamos vagyok, hogy ha valamit nem találok, akkor vegyek helyette másikat. Ezért az elmúlt két hétben egyáltalán nem vásároltam új kacatokat. (Jó, ebből egy hetet beteg voltam, amikor nem mozdultam ki a lakásból.)

Kevesebb kaja

Készletfelhalmozó típus sem vagyok, enyhe lábrázást kapok az élelmiszerraktár, éléskamra gondolatától is.

Ebből a szempontból tehát könnyű dolgom van. Annyi változott csak, hogy ételvásárláskor minden egyes árucikknél felteszem magamnak a kérdést, hogy valóban szükségem van-e rá, el fog-e fogyni, kell-e ennyi belőle, el fog-e férni a picurka hűtőmben stb.

Itthon evés

Két hete nem rendeltem kaját, és nem ettem kint, hanem újra elkezdtem sütni-főzni (amit egyébként tudok, csak hát kényelmes voltam). Ehhez rendeztem a konyhaszekrényt, a zacskókból mindent átöntöttem zárható üvegekbe, és megnyugodva állapítottam meg, hogy nem fogok éhen halni.

Kevesebb levélszemét

Leiratkoztam (remélem, majdnem) az összes online hírlevéltől. Legyen kevesebb szemét a levelesládában is.

Több ötlet

Felkutattam a hazai és angolszász minimalista blogokat. Az itt nyert infókat egy online dokumentumba rendezem, hogy könnyen megtalálhassam, ha valamire szükségem van.

Selejtezés

Nekiálltam a holmijaim szelektálásának. A ruhákkal, kiegészítőkkel kezdtem, mivel miközben tényleg nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék, valójában elöntenek az ezer éve vásárolt, évek óta fel nem vett ruhák a zsebkendőnyi lakásban. Van olyan, ami egyből megy kukába (érzelmi okokból vagy szimpla lustaságból őrizgetett elhasznált, régi dolgok), van egy zsák az állati jó cuccokból, amiket tudom, hogy soha az életben nem fogok felvenni, ezeket első körben a barátaimnak ajánlom fel. És van a harmadik, amibe a jó állapotú ruhák kerülnek, ez megy majd adományként karitatív szervezeteknek.

Kikukázás

Mindennap minimum egy, de inkább több (és egyre több) feleslegessé vált valamit egyszerűen kidobok. Ez meglepően egyszerű, mivel az elmúlt évtizedekben gyűjtögető életmódot folytattam a jelek szerint: elképesztő mennyiségű alkatrész (sosem jövök rá, hogy minek az alkatrésze), fél pár zokni (valahol ott rejtőzik a világ másik pontján az elszakított lélektársa, és nem lelik egymást), százéves csekkek (a múlt haviak nincsenek meg... nyugi), post-itek (1998-ból), színes újságok (kiváló állapotban, kivétel az, amelyiknek Bono van a címoldalán: na, annak a sarkát csócsálta rommá a kutya, nyeh), egymáshoz véletlenül sem passzoló műanyag dobozok és fedők... meg ilyesmik rejlenek minden egyes tárolódobozban.

A minimalista életszemléletbe nagyon sok dolog belefér, és az olvasgatott blogok szerint egy idő után az életünk egyre több területén kezdünk egyszerűsíteni, legyenek azok ruhák, díszek, státuszszimbólumok, ételek... vagy épp emberi kapcsolatok. Számomra két hét után talán ebben az öt szóban foglalható össze a legpontosabban az önkéntes egyszerűség: tudatosság, jelenlét, józanság, nyugalom, rend. És most kicsit rá is csodálkoztam (fogadjunk, hogy az anyukám is, meg az összes közeli barátom), hogy tényleg magamról beszélek-e. Na, mindegy, „mi, minimalisták” türelmesek vagyunk, magunkkal szemben is. Jó lesz ez.

  Prónay-Zakar Gina