Született kupis vagyok. Az óvodában én voltam, aki ott hagyta a játékot, ahol kiejtette a kezéből, iskolás koromban mindent elveszítettem a tankönyvektől a köpenyen át a tolltartókig, és anyám szerint a fél lakótelepnek volt kulcsa a lakásunkhoz a jóvoltomból. Kollégistaként a hétvégéket szerettem a legjobban, amikor gyarmatosíthattam a szomszéd ágyakat, és telepakolhattam azokat is a cuccaimmal. Esküvő után szembesültem azzal, hogy lesznek itt még gondok (lettek is), ha együtt kell élnem egy rendpárti svábbal, akinél a könyvek szigorú rendben vannak a polcon (miközben az én könyveim az ágy bármely sarkában és annak egyméteres körzetében bárhol felbukkanhattak.) Az alkalmazott Gina sosem tudta, melyik feladat épp hol tart, és melyik file hol a túróban rejtőzhet a gépen, vállalkozóként pedig

órákon át bírtam keresni azt a rettenetesen fontos aktát, „ami az előbb még megvolt, de tényleg”. Ha néha rászántam magam a rendrakásra, megdöbbentem, mennyi cuccom van, aminek a létezésére sem emlékeztem.

Mindeközben kifejezetten szeretem a rendet, szépség- és harmóniamániásként fél lábbal megigazítom a szőnyeget, hogy párhuzamosan fusson a parkettacsíkokkal. És bár azt állítom, hogy kreatív zseni vagyok, aki átlát a káoszon, valójában szorongok a kupitól és az abból eredő állandó „megvan-nincs meg?” bizonytalanságtól. Csak épp megteremteni a rendet, főleg megtartani… na, az nem ment. Mostanáig, mert most meg úgy elkapott a minimalista gépszíj, hogy csak pislogok közben.

A minimalizmus nem egyenlő a rendrakással 

A minimalista életstílus egyáltalán nem jelent egyet a rendrakással, mégis a rendrakás, a tulajdonaink átlátása, rendszerezése nélkülözhetetlen hozzá – hiszen csak így lehetünk tisztában azzal, hogy mink van, és mire lehet mindebből valóban szükségünk. A konyhán már túl vagyok, és be kell vallanom, rettenetesen élvezem, hogy nincs SEMMI a konyhapulton, tudom, mit hol találok, és lelkesen pakolok mindent a helyére. Megszabadultam pár rossz beidegződéstől, rájöttem, hogy de, kidobhatom a csorba és letört fülű bögréket, a tető nélküli műanyag edényeket viszont nem kell, mert azt örömmel fogadják az állatmenhelyek. A kezdeti jelek tehát több mint biztatóak. Most hétvégén pedig nekiálltam az első igazi nagy falatnak: az itthoni (tehát az elvileg sűrűn használt ruhák) rendes szelektálásának. Egy részét már megcsináltam február elején, de most jöttem rá, hogy az smafu volt.

Most KonMari (Marie Kondo: Tiszta öröm – a szerk.) módszerét követve a lakás minden pontjáról halomba raktam az összes fellelhető ruhaneműt az ágy tetejére. Ezután pár perces néma tisztelgés következett az ágy előtt. Egyrészt a sokk miatt, hiszen mindössze két éve lakom itt, és azt hittem, hogy alig van ebben a lakásban ruhám. Másrészt csendben elsirattam a hétvégémet, mert ezt én k.vaélet, hogy 48 óra alatt nem válogatom ki, és pakolom el. Az önsajnálat percei után nekiálltam kihúzogatni a kupacból azokat, amelyeket rendszeresen és szívesen viselek, valamint jó rájuk nézni, örömöt okoz, ha rájuk gondolok. Hát, ebből nem sok lett. Tanulságos, hogy ezek hatvan százaléka egy spanyol márka terméke, tehát mégiscsak megéri onnan vásárolnom, még akkor is, ha drága. Innen nézve már nem is tűnik akkora képtelen elvetemültségnek azon hardcore minimalisták módszere, akik minden évszakban 33 darabból álló ruhatárat (kiegészítőket is belevéve, édes jó istenem) állítanak össze, és kizárólag abból válogatnak. Itt persze eszembe jutottak megint a régi szép idők, amikor Spanyolországot jártam két nadrággal, három pólóval és három-négy váltás fehérneművel. Hát ott nem tököltem túl sokat azon, hogy: ó, ma vajon mit veszek fel? Azt, ami tiszta és száraz.

Visszatérve az álmodozásból a valóság hervasztó mezejére, még mindig ott volt úgy negyven kiló ruha az ágyon, és ezen a ponton elmerengtem azon, hogy kinél is fogok én aludni ma éjjel.

A következő rész az volt, hogy kihúzogattam a kupacból a sportcuccokat. A „szeretem és viselem”-elv itt is érvényesült, annyi különbséggel, hogy van olyan futós versenypóló, ami nem sűrűn volt rajtam, de nem tudok megválni tőle érzelmi okokból (első maraton). Minden mást, vagyis a méretben nem passzoló, sosem hordott technikai és pamut emlékpólókat, a szűk vagy nem igazán tetsző nadrágokat egy hatalmas sporttáskába tettem. Ezek mennek majd a Suhanj! alapítványhoz és a BAGázshoz, akik fogyatékkal élő, illetve hátrányos helyzetű amatőr sportolókhoz juttatják el az edzőholmikat. Ha bármelyik ruhakategóriában olyat láttam, ami szakadt („majd megvarrom”, nyilván, ehm), kopott, az azonnal ment a kukazsákba, szerencsére ebből tényleg csak egy közepes zsáknyi lett. Volt, amitől nehezen váltam még (mert például maratont futottam benne, vagy éveken át a kedvenc edzőgatyám volt), itt az segített, hogy megköszöntem nekik az eddigi szolgálatukat, és elköszöntem tőlük. Oké, szerintem sem vagyok normális.

Ami nem kell, mehet a garázsvásárba és karitatív szervezeteknek

A ruháimat is erősen szelektáltam, van két bőröndnyi, amit garázsvásáron szeretnék eladni, és van egy, ami adományként megy az Oltalom és a Szocsoma nevű karitatív szervezetekhez. A 34-es méretű ruhák mentek az eladásra szánt kupacba, a 36-osoknak még adok egy pár hónapot, khm. Majd amikor a szelektálással megvoltam, jött az elpakolás. Szintén KonMari- módszerrel szépen behajtogattam mindent (esküszöm, az elmúlt negyven évben összesen nem hajtogattam annyit, mint ezen a hétvégén), és állítva (!) beszuszakoltam őket egy komódba. Felül a fehérneműk (a bugyik is hajtogatva, úristen, mi történik velem?!). Alatta a kedvenc utcai sportos felsőim, a koncertturnék pólói (szeretem hordani őket, ez van), és a leggyakrabban viselt kapucnisok. Ez alá került az edzőcuccok fiókja (még így is bőven maradt, de nálam ezek a munkaruhák is, szóval indokolt). Legalul pedig a táskák. Ezek között is kell majd egy szelektálás pár hónap múlva, mert tudom, hogy úgysem veszem elő őket innen.

Ha megnézem azt az egy szekrényt, amiben a játékban maradt akasztósok vannak, akkor maradt három nadrágom (egy szövet és két farmer), három ingem-blúzom, néhány csinos színes blúzom, és néhány hétköznapi viseletre is teljesen alkalmas pamut felső. Szinte kizárólag egyetlen ékszertervező darabjait hordom, azok közül nem is akartam selejtezni (ah, még a szó is vétek!), viszont az összes többi bizsumat elajándékozom.

A slusszpoén, hogy végül szombaton a saját ágyamban aludtam (szerencsére viszonylag nagy, és elfértem úgy, hogy a maradék cuccokat áthalmoztam a másik felébe), vasárnap kora délutánra, mire a vendégem megérkezett, már újra szép rend volt mindenhol. Délután még futni is kimentünk a kutyakölyökkel, este pedig cikkeket írtam, szóval, őrület, de tényleg. Mindeközben egész hétvégén jutott időm gyors és egészséges kajákat csinálni a meglévő készletekből – de erről, vagyis a minimalista, felelős étkezésről majd legközelebb mesélek.

Prónay-Zakar Gina

Gina minimalista sorozatának első írását ITT találod.