Üügyesfiúú, hátkianyucikedvence? – Ilyen fejet vágnak a WMN háziállatai, miután megdicsértük őket

–

A nagyon beszédes „JavaReallySucks” nevű felhasználó felhívására indult a játék, amelyben csak annyit kért a fórumozóktól, hogy lőjenek egy fotót a háziállataikról, ezt követően dicsérjék meg őket, és készítsenek egy képet arról is, hogy milyen fejet vágnak ezután. Az eredmény tényleg cuki lett, a fönti képpel indult a thread. 

JavaReallySucks-nak azért láthatóan bőven van rutinja állatfotózás terén. Aki esetleg szeretné megcsinálni otthon az jobb ha tudja, hogy elég nehéz egy izgő-mozgó állatról szuperközelit lőni. (Nekünk sem igazán sikerült minden esetben...) De épp ezért izgalmas a feladat. 

Köztudott, hogy minden erős nő mögött áll egy hatalmas szeretetgombóc, aki megőrül azért, hogy vakargassák a füle tövét – ez bizony a siker és az örök élet titka. Na, lássuk akkor a mi négylábú fiainkat és lányainkat!  

Gyurkó Szilvi és Zserbó

Zserbó egy igazi terápiás kutya. Nagyon finom érzékekkel tudja, hogy ki milyen hangulatban van, kinek van szüksége egy „szőrlabdára” amibe belesimogathatja, belemasszírozhatja a félelmét, fájdalmát, szomorúságát. Velünk dolgozik az alapítványban, az irodában tölti a napjait, illetve jön velem (ahova csak lehet), és mindenhol bezsebeli a simogatásokat. A nap igazi csúcspontja a sétálás és a labdázás. Ezeket imádja. Időnként megpróbál minket értekezlet közben is rávenni arra, hogy labdázzunk vele (az ilyen helyzetekre fejlesztettük ki a „helyben labdázást”, amikor mi beszélgetünk, majd odagurítjuk neki a labdát, ő meg visszahozza... vagy a hátára fekszik, és elrágcsálja. Ennyi.

Zserbónak van még egy speciális képessége, ez a dorombolás.

Volt két macskánk, amikor ő megérkezett a családba, és eltanulta tőlük a dorombolást. (Viszont nem akkor csinálja, amikor simogatjuk, hanem amikor akar valamit. Például, ha finom illatú kaját eszünk, akkor tutira számíthatunk rá, hogy odajön, és elkezd dorombolni (irtó vicces amúgy!).

Both Gabi és Lujzi

Ezen a képen úgy tűnik, mintha szomorú lenne, pedig alapvetően nem az, de azért látszik, hogy nem nagyon szereti, ha fényképezzük.

Kormos Lujzi egy többszörösen kidobott eb, és óriási szabadságvágy buzog benne. Csak annyit tudunk az előéletéről, hogy hónapokig kóborolt egy erdőben. Fogalmam sincs, hogyan vészelte át ezt az időszakot. Tele van titkokkal. A Facebooknak és közös kutyaismerősünknek, Kókusznak köszönhetjük, hogy megtaláltuk egymást. Lassan másfél éve él velünk, de nem lett városi kutya. Nemhogy kakilni, de még pisilni sem tud a betonra, ezért el kell zarándokolnunk a nem túl közeli kutyafuttatóig, ahol az első összefüggő zöld – mit zöld! – földterület van. Lujzi a legjobb pillanatban érkezett a családunkba. Három – olykor már karcos – tizenéves anyjaként hálásan gondolok azokra a felejthetetlen estékre, amikor ráérősen bandukolunk a Duna-parton hármukkal vagy külön-külön egyenként, és persze Lujzival, miközben igazán jókat beszélgetünk. Regényeket tudnék írni róla, hiszen ő úgyszólván a negyedik gyerekem, de most csak ennyi fért bele...

Kárpáti Judit és Minyó

Minyó egyáltalan nem egy hízelgő macska, ha valamit nem akar, kizárt, hogy megcsinálja. Simán megmar, ha úgy gondolja, és ráadásul jól meg is karmol. Ha olyan kedve van, akkor pedig az öledbe ugrik, és elvárja, hogy mozdulatlan maradj két órán át, míg ő pihen. A kajáért mindent megtenne, a képen is azért derült jobb kedvre, mert megkérdeztem, hogy kér-e enni. Egeret, madarat is fog, és nagy büszkén behurcolja a tetemeket a házba, mielőtt befalna az áldozatát.

DTK és Ringo

Na jó, hát ha van állat, aki még a kössz, hogy megdicsérsz, akkor most figyelek rád-ot is hanyag eleganciával csinálja, akkor az Ringo. Permanensen olyan fejet vág, mint aki szivességet tesz nekünk azzal, hogy velünk él. És tulajdonképpen talán így is van. Hiszen élhetne bárhol máshol is... egy ilyen fenséges, 85 kilós, nyálas urat biztosan tárt karokkal fogadna bármelyik család. (Hahhahah... nem.) Igaz, akkor nem biztos, hogy májkrémes szendvicset kapna ebédre az apjától és a pizza széle sem feltétlenül mindig az övé lenne a húga tányérjáról. A saját, külön bejáratú babzsákról és a 0-24-ben rendelkezésre álló fűtött lakásról nem is beszélve. De szerencsére Ringo úr nagylelkű, és megosztja velünk blazírt és magabiztos ábrázatát nap mint nap. Sztoicozmusán csak néhány apróság változtat néha... Mint például a kertünkbe betévedő madarak, akik az ő táljából csipegetnek (reakció: éktelen csaholás és emberkedés a meleg szobából kifelé, majd az ajtó kinyitása után –  azt mi csináljuk, nem ő –  spuri a tálhoz), a szilveszteri petárdázás (reakció: félelem és reszketés a vendégszoba kihúzható kanapéján, nagy busa fejét az ölembe hajtva, sóhajtozva-nyöszörögve), vagy épp a ruhafogas mellett való elsétálás (reakció: nincs, ugyanis a ruhafogas mellett télen egyszerűen nem hajlandó elsétálni, amit megértek, hiszen egy télikabátokkal teleaggatott fogas tényleg rettenetesen félelmetes látvány).

Prónay-Zakar Gina és Bucka

Bucka egy mindössze négyhónapos, menhelyről hazahozott pulilány, akinek a „rossz kutya!” kontra „jó kislány!” egyelőre egyformán mérsékelten hat az érdeklődésére. Látványos csillogást a már most erősen takarásban lévő szemeibe, illetve bármifajta lelkesedést nem a szavak, hanem a tettek szintjén lehet nála elérni, mármint főzés közben határozottan lelkesebben topog körülöttem, mint akkor, amikor megpróbálom hatszázadjára is leszedni a cipőfűzőimről. De gyakorolunk még, és ahogy verbális kutya lesz, frissítem a fotókat.

Szőcs Lilla és Micsu

Réges-régen elhatároztam, hogyha majd kirepülök a családi házból, akkor lesz nekem valamiféle háziállatom, mert korábban sosem lehetett. Olyat szerettem volna, amelyik annyira önálló és mókás, mint egy macska, és legalább okos, mint egy kutya. Így esett a választásom egy keverék Maine Coon cicóra. Ha olyan kedve van, visszahozza a labdát, bújócskázik és dorombol, ha meg épp front van, akkor egész nap szekál. Itt az első képen épp totál nyugalomban tervezi a világ leigázását, a második képen dícséret után elkezdet dorombolni, mint egy bejáratott gázrezsó. Néha magam sem tudom, hogy én vagyok az istensége, aki enni ad... vagy a főfogás, akit legszívesebben levadászna. 

Borcsa és Böbi

Böbi kutya egy kóbor, befogadott eb, aki végtelenül hálás a jó sorsáért. Kedves, hűséges és odaadó, aki az erdőben töltött vagabond heteket azóta is szeretet- és ételkuncsorgással kompenzálja. Nagyon okos is, bármilyen instrukciót adok neki – ülj, fekszik, pacsi, hozzd vissza! – ő a másodperc töredéke alatt hanyatt vágja vagy a nyakamba veti magát elragadtatottan. Hiszen nyilván azért szólítottam meg, mert a boldogan gömbölyödő pocakját vagy a lapát füle tövét szeretném megvakargatni. Úgyhogy amikor a fenti kép után megdicsértem, hogy jó kislány, azonnal az ölembe fészkelte magát, miközben a beszédes tekintete azt üzente: Gyere, bébi, szeress!

Borcsa és... a halai

A halakat ezért szereztük be, mert nem éreztem magam készen egy kutyára, hiába nyüstöltek a gyerekek. Aztán a Böbitől már teljesen készen lettem, de azért a kis kopoltyúsok maradtak a helyükön. Nem túl szociális lények, és tudom, hogy csak érdekből szeretnek. Ha nincs a kezemben a tápos bödön, bőszen hányják rám a fittyet, mint a lenti kép is mutatja. Hiába dicsérgetem őket, tojnak rám magasról. (És csak az a mázlijuk, hogy túl kicsik, különben már rég felfaltam volna a hálátlan minikorpuszukat!)

Kormos Lili és Artúr

Artúr egy kétéves, menhelyi tacskó, három hónapos korában került hozzám. Mint azt a mellékelt ábra is mutatja, szidás/fegyelmezés esetén ignorál, illetve próbál úgy tenni, mintha ott sem lenne… A dicséretet ellenben abszolút kidüllesztett mellkassal veszi magára. Ha nagy disznóságot csinál, még bocsánatot is szokott kérni, ez úgy néz ki, hogy addig böködi a könyökömet, amíg át nem mászhat az ölembe, és el nem kezdem simogatni a hátát.

Szentesi és a porcicák

Porcica is jó? Lefotózom előtte... meg miután megsimizem a porszívóval. 

Köszönjük, Éva. Majd értesítjük. (A szerk...)

Szőcs Lilla

Képek forrása: WMN