–

Az úti cél kiválasztása: amit dob a gép

Jó, tudom, különbségeket ígértem, mégis egy hasonlósággal kell kezdenem: a nyaralás helyszínének kiválasztásában nekünk és a szüleimnek egyaránt jelentős szerepet játszott a pénz. Illetve a szűkös büdzsé. Hiába, no, van, ami nem változik. Ők is, mi is oda mentünk, ahová a pénztárcánk engedte. Nekik ez Lloret de Mar (Spanyolország) volt, nekünk Róma. Ám az út, ami elvezetett a helyszín kiválasztásáig, merőben máshogy alakult.

Apáék fogták a nyaralásra szánt pénzüket, és beballagtak egy utazási irodába. Ott vázolták az igényeiket, valamint a lehetőségeiket, és ami a közös halmazban maradt, abból tudtak választani. A repülés például abban a korban még kőkemény luxusnak számított, nem voltak fapados járatok.

Autóbuszra szálltak

Harminc óra volt az út. Oda. Ugyanennyi vissza. És mivel az utazási iroda is keresni akart a bolton, a busz felszereltsége sem nagyon feszegette az akkori technikai fejlettség kereteit. Rá volt ugyan írva a hátuljára, „air conditioner” meg „toilet”, de ez rögtön át is volt húzva egy bazi nagy piros csíkkal.

Még jó, hogy csak Genováig kellett izzadniuk, mert akkor kitört egy hűsítő vihar. A busz pedig a „nem nyert” típusú ülések fölött elkezdett beázni. Apáék megúszták szárazon, mákjuk volt. Amikor kiértek, végre elfoglalhatták a szállást, amit ugyancsak az utazási iroda intézett nekik.

A mi esetünkben szóba sem került a klasszikus utazási iroda. Egyből a neten néztünk körül, és ráakadtunk egy oldalra, ami egy adott városba a legolcsóbb szálláshelyeket gyűjti ki. Ennek a honlapnak a kínálatát böngésztük heteken át, mígnem szembejött velünk a július eleji római út, és azon nyomban lecsaptunk rá. Bár eredetileg az volt az elképzelésünk, hogy tengerpartra akarunk menni valamikor augusztus végén (lehetőleg Spanyolországba),

de mivel ilyet nem találtunk, azt választottuk, amit a gép dobott. Szó szerint.

Ami apáéknak a buszos macera volt, az nekem a foglalási procedúra

Néhány hajszálamnál tutira beindítottam az őszülést, mire sikerült mindent megszervezni, lecsekkolni, kifizetni és visszaigazoltatni, de utólag azt mondom, nem bánom. Sokkal jobb ez így, egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy is kell az ilyen dolgokat megszervezni.  Mondjuk, az is nagy előny, hogy az én generációm már sokkal jobban beszél angolul, így le tudtam zavarni magam a foglalást, míg ez anyáék idejében azért nem volt jellemző.

Helyi látványosságok: útikönyv könyvjelzővel

Ha én elmegyek nyaralni, a legtöbbször azért nemcsak heverészek, hanem szeretem nyakamba venni a várost, feltérképezni, hol is vagyunk, mik a látnivalók. Nulla helyismerettel persze mindez egy kicsit nehéz, de ezen szerencsére könnyen lehet segíteni.

Negyed századdal ezelőtt mindez úgy zajlott, hogy apáék még otthon, indulás előtt bementek az első könyvesboltba, hosszas válogatás után kiválasztották a számukra legszimpatikusabbnak tűnő – és megfizethető árú – Spanyolország útikönyvet, amiben benne volt Lloret de Mar is, és még a nyaralás előtt az első betűtől az utolsóig kiolvasták.

Ahol valami látnivaló akadt, ott színes papírocskákat dugtak a lapok közé, és a nyaralás alatt végig ezt cipelték magukkal, hiszen ez a könyv volt a hasznos ismeretek legfőbb forrása, ebből tudták, hogy éppen mit látnak, mit érdemes az adott helyről tudni. Ezen kívül a szállodájukban lehetőségük volt különböző kirándulásokra befizetni, így jutottak el például Andorrába is, ahol egy idegenvezetővel járhatták be a különböző nevezetességeket.

A mi útikönyvünk az okostelefonunk volt

Bár imádom a nyomtatott betűt, de a praktikum igénye ebben az esetben minden egyéb lehetőséget kiiktatott.

Minden infó, amire kíváncsiak voltunk, maximum három kattintásra volt tőlünk, legyen szó a Colosseum nyitva tartásáról vagy a Vatikán részletes történelméről.

Az idegenvezetős kirándulás lehetősége meg sem fordult a fejünkben. Egyrészt feleslegesnek gondoltuk plusz pénzt kiadni azért az információért, ami úgyis föllelhető a világhálón, másrészt így szabadok voltunk, nem kellett csoportban mozogni, és úgy járhattuk be például az Angyalvárat keresztül-kasul, ahogy akartuk.

Térkép: lepedő kontra Google

Ha anyáék Lloret de Marban vagy épp a barcelonai kiruccanásuk alatt el akartak jutni A-ból B-be, elővették az otthon, vagy egy kinti üzletben vásárolt térképüket, gondosan széthajtogatták, majd fél óra alatt összevesztek, hogy merre is van az előre (a jobb útikönyvekben is volt térkép, abban az volt a jó, hogy előbb-utóbb lapjaira esett).

Mi ehelyett is a telefonunkat használtuk. Elég volt csak megnyitni a Google Maps-oldalát, beütöttük a célállomást, az pedig szépen odavezetett minket. Enélkül valószínűleg most is valahol Róma-külsőn bolyonganánk, mert velem már az is előfordult, hogy a saját lakóhelyemen eltévedtem.

Persze a hagyományos térkép (amit a hotelben kaptunk) is ott lapult a hátizsákunkban, de csak akkor vettük elő, amikor arra voltunk kíváncsiak, hogy az egyik műemlék milyen messze van a másiktól.

Analóg emlékek

A szüleim, ha meg akarták örökíteni az emlékeiket, vettek jó néhány színes filmet, befűzték a fényképezőgépbe és utána kattintgattak. Persze nem ész nélkül, hiszen egy filmen maximum 36 képre volt hely.

Ha rosszul kattintottak, úgy jártak. Ha a film elfogyott, vissza kellett tekercselni, kivenni, eltenni, itthon pedig jó sok pénzért papírképre vagy diafilmre előhívatni, hogy aztán párás szemmel lehessen mutogatni rokonoknak és barátoknak: „itt jártunk”.

Az utunkon természetesen mi is végig fényképeztünk, de soha, egyetlen pillanatra sem jutott eszünkbe, hogy takarékosan kellene bánnunk a lehetőségeinkkel. Ha valami szembejött és érdekesnek tűnt, megörökítettük. Ha utólag mégsem tetszett, kitöröltük. Ha pedig valami nagyon-nagyon szép volt, azon melegében feltettük a Facebookra/Instagramra, vagy átküldtük Messengeren a hogylétünkről érdeklődőknek. Hadd örüljenek, hogy milyen jó nekünk, éppen akkor.

A közös halmaz

Bár a 25 évvel ezelőtti és a mai utazásokban nagyon sok a különbség, egyvalami azért egészen biztosan közös. Ez pedig maga az élmény, amit együtt éltünk át. Anyáék is és mi is. Teljesen mindegy, hogyan jutottunk el oda, ahová akartunk, a lényeg azért mégiscsak ugyanaz. A közös kaland, a jó sztorik, amiket majd mesélhetünk az utánunk következőknek, a tanácsok, és a tapasztalataink, amiket továbbadhatunk, és a képek, amiket bármikor elővehetünk, legyen az kifakult papírfotó, vagy a mobil memóriájában soha el nem kopó Insta-kép, mert a végeredmény mégiscsak ugyanaz a sóhaj: de jó is volt!

Dián Dóri

 A képek a szerző tulajdonában vannak