Három hét, öt város, hatvan fotó – D. Tóth Kriszta gigantikus amerikai képgalériája
2015. augusztus 20.
|
DTK
| Olvasási idő kb. 2 perc
Még friss az élmény, még tombol a „jetlag" (vagyis az időeltolódás miatti kialvatlanság), még nem fogtam föl teljesen, hogy újra itthon vagyok. Felnőtt életem leghosszabb nyári vakációja után néhány nappal összeszedtem nektek a kedvenc fotóimat az utazásról. A teljesség és mindenféle fotográfiai tökéletesség igénye nélkül. Csakúgy, mint tavasszal Isztambulban, most is kizárólag a telefonomat használtam, és most sem az hajtott, hogy minden „kötelezőt" megnézzek és megörökítsek. Inkább egy-egy jellemző hangulat, érdekes részlet vagy különleges pillanat érdekelt. Sok mindent le sem fotóztam, mert úgy éreztem, egyszerűen csak élvezni szeretném az élményt... A három hét alatt öt várost jártunk be, hol hosszabb, hol rövidebb időt töltöttünk el bennük. A végén pedig, Philadelphiában, húsz év után újraegyesítettük a férjem kettészakadt nagycsaládját. Elfáradtunk, feltöltődtünk, élveztük minden percét. Nézzétek végig a képeket, utazzatok velünk ti is! D. Tóth Kriszta képei.
A fotókra kattintva nagy méretű, lapozható képgalériát találsz.
New York, amit nem lehet kihagyni
Los Angeles, az utánozhatatlan
San Francisco, az örök kedvenc
Washington D.C., ahová jó volt visszatérni
Philadelphia, ahol újraegyesült egy régi nagycsalád
Alapélményem volt New Yorkban a szédülés. Nem múlt el hét nap alatt sem, pedig azt hittem, idővel megszokom a hatalmas tereket, a nagy magasságokat, a villámgyors lifteket, a nyaktörő érzést, amikor keresem a szememmel egy épület tetejét, vagy a rémületet, amikor elszáguld mellettem egy metrószerelvény.
Olaszországban láttam először a tengert. És noha kisgyerekként még nem fogtam fel, mit is jelent ez, mai fejjel elképesztően hálás vagyok a családomnak. És nemcsak azért, mert ez az élmény egy életre megalapozta a sós víz és az olasz kultúra iránti rajongásomat, de azért is, mert azóta tudom: sajnos rengeteg embernek nem adatik meg az utazás lehetősége.
1968-ban már programnyelvet írt, 99 évesen még NFT-ket (kriptoműveket) alkotott – Vera Molnar csodálatos élete tárul elénk a Ludwig Múzeum új kiállításán.
„A mai magyar közbeszédben a gondoskodás eléggé szentimentális fogalom. A nőhöz társítják mint veleszületett, ösztönös tulajdonságot, sőt életfeladatot, hogy gondoskodjon. Pont ezért is hagytuk el a címben” – interjú a Ludwig Múzeum Handle With Care című kiállításáról: egy tárlatról, ami összekapaszkodást kínál akkor is, amikor szinte már felőröl a másokkal való törődés.
2023 májusában jelent meg a WMN-en egy cikk egy nevelőszülő pár kálváriájáról, akik először az egyik nevelt gyereküket, Misit veszítették el, majd amikor megpróbálták visszaszerezni, a másik náluk élő kisfiút, Eriket is el akarták tőlük venni. Az előzmények után itt a nem kevésbé szomorú folytatás.
Üresség esetén előfordulhat, hogy nem „túl keveset”, hanem „túl sokat” érzünk egyszerre. Ha gyerekkorunkban nem tartottak tükröt nekünk, a belső világunk talán ma is töredezettebben látszik. Pedig sokféle érzelem lehet ott, fontos üzenetekkel.
Az ünnepek közeledtével egyre több olyan fotó terjed a közösségi oldalakon, amin a Mikulás látható, ölében az életükért küzdő kicsi gyerekekkel. De vajon honnan jön ez a hagyomány? És mégis, kinek jó ez?