„Évike, nekem még annyi mondanivalóm lenne!” – Az irodalom gyógyító ereje az idősek otthonában

–

A főbejárati kapu feliratából kiderül hamar, hogy Migazzi Kristóf bécsi érsek alapította az intézményt 1768-ban. A mindenkori váci püspök nyaralójának építették eredetileg a kastélyt, lelküknek „a hely szépsége által való megpihenése, valamint testük ércegészséggel való felüdítése végett”.

1955-től egy fél évszázadon át idős szerzetes nővéreket ápoltak itt, majd megnyitották a házat a „világi” testvéreknek is. Ma nyugdíjas atyák és idős gondozottak laknak itt: férfiak és nők vegyesen, vannak párok is.

Kalauzom az otthonban Horváth Éva, eredeti hivatását tekintve orosz nyelv és irodalom szakos bölcsész, filológus. Egy tízéves fiú anyukája. Nagymaros önkéntes tűzoltója.

Én viszont egy másik önkéntes munkájának (bár a szenvedély szó jobban illene ide) köszönhetően ismertem meg. Éva két éve minden hétfőn kilenc órakor, a mise előtt, irodalomterápiás foglalkozást tart az otthon lakóinak. És ezekről a találkozókról olyan lelkesedéssel beszél, ami írásban, a hangja, a mosolya, a tekintete nélkül reprodukálhatatlan.

De talán az is elég, ha elmondom, én Éva miatt állok egy téli hétfő reggel fél kilenckor a havas esőben Verőcén. Amiatt, amit és ahogyan mesélt. A konklúziója az volt, jól emlékszem, hogy annyi szeretetet, bölcsességet és odafigyelést kap az otthon lakóitól, hogy mindig feltöltődik, ha idejön hozzájuk irodalomterápiát tartani. Nem érzi megterhelőnek a szolgálatot, sőt, inkább felvillanyozza.  

Most is mosolyog, minden szembejövőhöz van egy pár kedves szava (pedig csurog a nyakunkba a hólé), amint szövegekkel teli dossziéval a hóna alatt igyekszik az esőben a bejárat felé, én meg ott vagyok kitartóan a nyomában.

Nem számít, „mire gondolhatott a költő”

Míg felérünk a kaputól a házba, megtudom, legalább fél év kellett, amíg elfogadták őt a lakók, és meg mertek nyílni előtte. Eleinte főleg nők jöttek a csoportba (ez általában így van az irodalomterápiás foglalkozásokon), de ma már férfiak is vannak, sőt, időnként az atyák is bekukkantanak.

Érdeklődnek, mi volt az aznapi szöveg, kikeresik a foglalkozás után a könyvtárból, elolvassák újra, beszélgetnek róla. Hétfőtől-hétfőig, míg újra jön Éva. A lakók is elviszik a fénymásolt lapokat azoknak, akik nem tudtak jelen lenni, bár lett volna kedvük hozzá. 

Irodalomóra. Sokan azt hiszik, az irodalomterápia (vagy biblioterápia) kifejezés hallatán, hogy úgy tanulmányozzák a résztvevők a verseket, novellákat, regényeket, egyéb szövegeket, mint annak idején az iskolában műelemzéskor vagy mint egy könyvklubban teázgatva.

Pedig a „mire gondolhatott a költő?” kérdéskör egy irodalomterápiás foglalkozáson biztosan nem kerül elő. Egyfajta csoportos művészetterápiáról van ugyanis szó, amelynek a célja nem a művek elemzése, hanem az önismeret fejlesztése, amelyhez a szövegek az átjárót jelenthetik.

Egy elfogadó, ítélkezésmentes közegben beszélhetnek a csoporttagok az érzéseikről, a problémáikról, az elakadásaikról, megoszthatják egymással a gondolataikat, a tapasztalataikat, az emlékeiket, röviden ez az irodalomterápiás ülés lényege.

A legkülönbözőbb csoportokon vettem részt az elmúlt években. Más és más szempontból, de tanulságos volt számomra mind. Haszontalan talán egy sem akadt, felkavaró, mélyen megérintő több is. Mióta hallottam Horváth Évát egy konferencián, majd a Tilos Rádió Egyenes Labirintus című műsorában beszélni, nagyon szerettem volna részt venni egy olyan foglalkozáson, amelyen idős emberek, otthonlakók vannak. Nagyon kíváncsi voltam ugyanis, nekik mit adhat ez a módszer, egyáltalán képes-e segíteni bármiben? Hisz előzetesen is tudtam azt, amit a helyszínen tapasztaltam: sok lakó nemcsak mozgásában korlátozott – a többség járókerettel vagy kerekesszékben érkezik –, de látás és/vagy hallássérült is. Egy részük demenciával küzd. Az átlagéletkor 85 év.

Kérdés volt számomra, hogyan tudja a terapeuta egyáltalán befogadáshoz segíteni szöveget (az említett fizikai és szellemi korlátok dacára), aminek kapcsán aztán elindulhatna a beszélgetés.

A mese ámulata

De sokkal egyszerűbben megy, mint gondoltam. Éva nem ül le a székére, állva olvassa fel a csoportnak a novellát, amit hozott. Hangosan, jól tagoltan, érzelmekkel teli hangon. Erős figyelem veszi körül jobbára. Van, aki pillanatokra elalszik, de nem gond, így is be tud később kapcsolódni valamiképp a beszélgetésbe, ha szeretne, mert természetesen semmi sem kötelező. A szavak ereje, hatása nemcsak a párbeszédben mutatkozhat meg, hanem a hallgatásban is.

Az arcokon látom a mesehallgatás kíváncsi ámulatát. Azt az ámulatot, amit a gyerekeken is látsz, ha olvasol nekik. Nincs különbség: felkap a mese hulláma, akárhány éves vagy. És ezt kívülről látni nagyon szép élmény.    

Éva Dragomán György Radír című novelláját hozta magával ezúttal. (De a legkülönfélébb szerzőkkel dolgoztak már: Gárdonyitól Linn Skåberig, Mórától Knusgårdig, Rembaud-tól Móricz Zsigmondig.) Mára ugyanis „állatos történetet” kértek a csoporttagok. Nagyon szeretik a természettel kapcsolatos írásokat. De nem csak azokat. Emberi kapcsolatok, családi viszonylatok, szabadság, szerelem, szex: ugyanazok a kérdéskörök foglalkoztatják, bárhány éves az ember. Hogy ezekről lehet őszintén beszélgetni intézményi keretek közt is, hogy van figyelmes hallgatóság és születő, valódi párbeszéd: ez a különlegesség.

Az elidegenedés, a magány kortünet, de ezeknek az embereknek ráadásul fizikai állapotukból adódóan el kellett hagyniuk az otthonukat, a szeretteiket, ha még volt egyáltalán élő rokonuk. A lakótársaikat nem ők választották. A kapcsolódás szükségszerűség, a túlélés, az értelmes, elérhető célokkal bíró élet egyik segítője lehet, ám nem könnyen elérhető cél. 

„Önnek is volt kutyája?”

A híd lehetőségét ma Radír adja, Dragomán kutyája. És a képzeletbeli család, amelynek interakcióin jókat nevet a hallgatóság. – Karcsika akaratossága nagyon tetszett – mondja utóbb egy férfi. Egy asszony még mindig fel-felkacagva elmeséli, hogy az ő családjában is nagyszájú mindenki, be-beszólnak egymásnak, de senki sem haragszik meg ezért a másikra.

Az Önöknek is volt kutyája? kérdésre záporozni kezdenek a történetek.

És nemcsak kutyákról, hanem a legkülönfélébb állatokról, sokszor jelenidőben. Szinte mindenhol volt (van) macska, tyúk, disznó, néhol tehén és kecske is, még egy hörcsögről is megemlékezünk, akit Ildikó, az otthon szociális munkása próbált gyerekként összebékíteni az anyukájával. Sajnos sikertelenül.

„Szomorú, ha nincs sem testvér, sem állat” – sóhajt Ildikó, a többiek meg bólogatnak.

Egy asszony azt veti fel, milyen érdekes, hogy nem a majom, a legközelebbi rokon faj képviselője az ember legjobb barátja, hanem a kutya.

Egy férfi a postagalambjait emlegeti. Elvitte őket a menyét. A libákat meg ő, a pásztor ölte meg majdnem kisfiú korában, megetette őket az eperfa termésével, hogy hamarabb mehessen játszani a barátaival. Jól telefosták a libák udvart, kikapott.

Mindenki kacag, aki nem hallotta tisztán a történetet, mert messze ül, az is. Aki álmából ébredt, nemkülönben. A nevetés tényleg ragadós. 

A pesti rokongyerekek nem bírták a disznóvágást, meséli valaki. Elbújtak, ha visított a malac.

Csönd támad, valaki megjegyzi: minden a helyén volt kezelve régen. Az állatok állatként voltak tartva. Na, jó, kutya, macska nappal azért bejöhettek a házba.

„Van kutyánk most is” – mondja egy asszony. „Meg cicák is.

Zajlik az élet nálunk. Most is, csak én már nem vagyok ott.”

Előkerül egy foxi története is. „Az utolsó kutyánk volt. Belefért a férjem vadászkabátjának a zsebébe. Morzsinak neveztük el. A szomszédasszony meglátta, és azt kérdezte: ez meg mi? Olyan kicsi volt, nem látszott kutyának. Aztán megnőtt. Megtanulta, hogy utánam jöjjön mindig, ne keresztül a zöldségeken. A csirkéket úgy fogta meg, ha elkóboroltak, hogy rájuk tette a mancsát. Nem harapta meg őket. Néhány állat okosabb, mint az ember.” 

Egy férfi erre elmeséli, hogy az utolsó kutyáját, aki olyan okos volt, hogy lehetett vele beszélgetni, elvitte Pestre a lánya, amikor a felesége halála után ő beköltözött az otthonba. De olyan szomorú lett a kutya a régi gazdái nélkül, hogy elpusztult hamar.

„Mit hozzak legközelebb?” – kérdezi Éva az emlékezéstől és az érzelmektől kipirult, elpilledt embereket. Egy szempillantás alatt letelt az egy óránk. Kezdődik a mise hamarosan, nekünk, vendégeknek indulni kell. Szinte kórusban válaszolnak: „Bármit, Évike, bármit! Bármiről beszélgethetünk. Tudja mit, legyen meglepetés!”

Kiemelt képünk és a belső fotók a szerző tulajdonában vannak. 

Kurucz Adrienn