–

Kurucz Adrienn/WMN: Miben különbözik egy irodalomterápiás csoportfoglalkozás egy könyvklubtól?

Béres Judit: Egy könyvklubban bizonyos könyvekről beszélgetünk. Az irodalomterápiának más céljai vannak. Elsősorban nem a szövegért megyünk oda, hanem önmagunkért. A fókuszban a személy van, ő hozza az élményeit egy ülésre, azzal dolgozunk, a szöveg pedig segít minket. Még csak nem is kell szeretni olvasni ahhoz, hogy a módszer működjön.

Többször volt olyan csoportom, ahol kifejezetten nem olvasók ültek. Például egy családok átmeneti otthonában találkoztam nehéz sorsú anyákkal, többnyire iskolázatlan, nagyon szegény sorban élő nők voltak. Rossz élményeik voltak az iskolás éveikből az olvasással, írással kapcsolatban. Viszont a beszélgetések során, amikor igyekeztem az élethelyzetükhöz válogatni szövegeket, teljesen kinyíltak. És többen csodálkoztak, hogy nahát, így is lehet beszélgetni, ez a szöveg is irodalom?

Hogy egy másik sarkított példát mondjak, ugyanez a helyzet például a börtöncsoportokkal is, több tanítványom dolgozik börtönökben. Ott is jól működik az irodalomterápia. Persze meg kell fontolni, mi legyen a szöveg, amellyel meg lehet nyerni a fogvatartottakat a műfajnak. Csorba-Simon Eszter, pécsi tanítványom például megkérdezte a börtönben a csoportja tagjaitól, hogy milyen zenéket hallgatnak. És a kedvenc számaik szövegeivel kezdtek dolgozni. Így teremtődött meg a bizalmi kapcsolat. Aztán persze, amikor megszokták azt, hogy a szövegek kapcsán végül is magukról lehet beszélni, meg az élethelyzetükről és a problémájukról, akkor jöhettek a versek, és szépen eljutottak összetettebb szövegekig, akár prózákig. A módszernek van egy olyan mellékhatása amúgy, hogy akár felnőtt korban is meg lehet nyerni embereket az olvasásnak, erre már nagyon sok példát láttam.

K. A./WMN: A könyved alcíme: „Irodalomterápiás gyakorlatok mindenkinek”. De mégis, ki mindenkinek? Kinek való ez a módszer?

B. J.: Nagyon sokféle célcsoporttal dolgoztam már. A mindenki tehát tényleg mindenki abban az értelemben, hogy a kisebb gyerekektől az idősekig, bármilyen korosztálynál nagyon szépen hat az irodalomterápia, segíthet nekik életvezetési kérdésekben, elakadásoknál. A könyv is úgy épül fel, hogy a tematikus részek között bárki talál olyan szöveget, írásgyakorlatot, ami neki való. A célom az volt, hogy önsegítő könyvként használhassuk, miközben a jövendő irodalomterapeutáknak is lehet sorvezető.

K. A./WMN: Ez a módszer kalauz nélkül is beválhat?

B. J.: Tulajdonképpen részben igen.

Azért azt hozzátenném, hogy az irodalomterápiás csoportnak közösségi ereje van, amit egyedül nem lehet megélni. Egy irodalomterápiás csoportban rengeteg minden zajlik, ami egyrészt nagyon nagy élmény a résztvevők számára, másrészt, ahogyan ők beszélgetnek egymással, amiket megosztanak másokkal a saját életükből, vagy amiket a szövegek kapcsán elmondanak, azzal tágíthatják a közösség perspektíváját.

De a kötetben is hivatkozott külföldi kollégák nagyon gyakran adnak írásgyakorlatokat magányos kipróbálásra is, ahogyan most én is tettem. Emögött az az elmélet áll, hogy tulajdonképpen a terápiás írás az irodalomterápiához kapcsolódva lehet egy mindennapos rutin, hasznos önsegítő gyakorlat, amit bárki elkezdhet. Függetlenül attól, hogy van-e írói tehetsége, mert az nem kell hozzá.

K. A./WMN: Az irodalomterápiás írásgyakorlat nem íróakadémia.

B. J.: Abszolút nem, és tényleg bárki elkezdheti. Így nagyon egyszerű módon tehet valamit a saját mentális egészségéért nap mint nap. Ha pedig jár irodalomterápiás csoportba is – ott sokat írunk – még visszajelzéseket is kap az írására. Elindul egy beszélgetés, és dolgozni lehet tovább a témával a reflexiók mentén. Én nagyon csoportpárti vagyok, mert azt gondolom, hogy a csoportnak van egy pótolhatatlan varázsa. Sokféle élet, sokféle sors, sokféle nézőpont adódik össze, és vált ki hatást a résztvevőkből. 

A végtelenbe és tovább! – Tom Cruise az űrben készül forgatni

Kult – 2022. október 10. – KC

 

K. A./WMN: A dalszövegeket már említetted, milyen egyéb műfajokkal dolgozhat egy irodalomterapeuta?

B. J.: Németh László kollégám Magyarországon elsőként indított irodalomterápiás csoportokat filozófiai szövegekkel. Ez a Hamvas-kör, ezen a néven fut több évtizede. Kiskamaszok irodalomterápiájában használhatók akár az általuk nagyon kedvelt mangák, japán képregények. Van kollégám, aki fantasy-regényekre építi a terápiát. A lényeg a bevonódás a kedvenc műfajok által. És hogy még egy extrém példát mondjak, én vittem már csoportra Facebook-posztot is. Palya Bea egyik nagyon személyes írása volt arról, hogyan éli meg az anyaságát, a nőiségét, az öregedést. Úgy gondoltam, hogy ezt nagyon jól fogom tudni használni, és így is lett. De a leggyakrabban szépirodalommal dolgozunk.

K. A./WMN: Önismeret-fejlesztés. Kell ez nekünk ma, amikor körülöttünk forr a világ, és különféle lehetséges katasztrófák felé robogunk?

B. J.:

Az önreflexiós képesség fejlesztése, meg azok a gyakorlatok, amiket egy irodalomterápiában csinálunk, és azok a művek, amelyekkel dolgozunk, segítenek nehéz időkben. A mai világban nagy szükség van arra, hogy legyenek technikáink, amikkel túlélünk. Amelyek hatására nem betegítenek meg a váratlan fordulatok, és mozgósítani tudjuk a belső erőforrásainkat, amelyekkel túl lehet élni a krízist, aztán talpra állva akár magasabb szinten folytatni az életünket.

K. A./WMN: Mik a leggyakoribb élethelyzetek, amik fel szoktak merülni irodalomterápiás csoportokban? 

B. J.: Olyan témák, amelyek a hétköznapi életvezetéshez kapcsolódnak. Párkapcsolati kérdések, önértékelés, intimitáshoz való viszony, szülő-gyerek kapcsolat, munkahelyi dolgok, életfordulók, például iskolaváltás, pályakezdés, családalapítás, időskor, ami ugyanúgy egy pszichoszociális fejlődési szakasz, mint bármely másik életszakasz. Aztán identitáskérdések, például a női életút lehetséges történései, dinamikái. Sokszor foglalkozunk gyásszal, veszteségekkel. Egyébként pedig minden bekerülhet a csoportba, ami a tagokat foglalkoztatja. Vannak tematikus csoportok és általános csoportok is, ahol a mindenkit érintő egzisztenciális kérdésekkel foglalkozunk. És akkor a fókuszban az a négy nagy egzisztenciális téma van, ami mindenkit érint valamilyen formában: az elmúláshoz való viszony, a szabadság, az elszigeteltség és az élet értelmének kérdése.

K. A./WMN: Személyesen is tapasztaltam, az irodalomterápiás csoportokban kevesebb a férfi. Mi ennek az oka?

B. J.: Sokan azt gondolják, hogy a férfiak nem szeretnek beszélni az érzéseikről. Én ezt nagyon sztereotip megközelítésnek gondolom. Inkább arról van szó szerintem, hogy valamiképpen a művészetterápiás eszközök vonzóbbak a nők számára. Ők jobban fölkapják a fejüket, ha szembe jön egy ilyen lehetőség. Nem vagyok olvasásszociológus, de annyit tudok, hogy Magyarországon a nők többet olvasnak, mint a férfiak. Szépirodalmat is. Tehát ha innen közelítünk, akkor nem csoda, hogy az olvasással kapcsolatos aktivitásokat is ők keresik jobban. Az is igaz lehet, hogy a segítségkérés nem megy olyan könnyen a férfiaknak. Nagyon sokszor hallom nőktől, hogy a párjuk nehezen nyílik meg. Ha pedig ez egy intim kapcsolatban is probléma, akkor miért nyílna meg idegenek között, gondolhatnánk.

De biztatásképpen mondom, idegenek között néha könnyebb kimondani dolgokat. Nemcsak a férfiaknak, hanem a nőknek is, merthogy a csoportban egészen más viszonyok alakulnak ki, mint amik adottak a számunkra az egyéb kapcsolataikban, és máshogyan lehet megosztani akár komoly problémákat is.

Egyébként sokszor van olyan, hogy azok a nők, akik eljönnek az irodalomterápiás csoportokba, elmondják otthon, hogy hol voltak, és ez milyen élményekkel járt együtt, és akkor az ő párjaik is kedvet kapnak. Pécsett például szerveződött már így férfi irodalomterápiás csoport. De tartottam már csoportot kifejezetten pároknak is, akik gyereket vártak. Sajnos a szülésre, gyermekvárásra való felkészítés szinte tisztán nőknek szóló programokban merül ki, az apák kívül rekednek ezen a lehetőségen. Akik eljöttek a csoportba, azt mondták, sokat adott nekik, jó volt, hogy tudtak bizonyos kérdéseken jó előre együtt gondolkodni a párjukkal, így megelőzhető egy későbbi krízis, ami tönkreteszi a kapcsolatot. Tisztázni lehet, ki milyen mintákat hoz otthonról, hogyan építi fel a saját apaképét, anyaképét, és hogy ő ehhez képest milyenné szeretne válni, illetve mire vágyik a saját családi életükben. A csoportban megbeszélt irodalmi szövegek kapcsán folytatódtak az otthoni párbeszédek, sőt voltak, akik bevezették azt az új szokást, hogy kedvtelésből fölolvasnak egymásnak. 

„Nincs fejlődés krízisek nélkül!” – Interjú Miklya Luzsányi Mónikával, a Vérvonal – Étienne könyve írójával

Kult – 2022. október 9. – KAd

 

K. A./WMN: Hogyan látod ennek a módszertannak a jövőjét? A digitális bennszülött gyerekeink számára érdekes-értékes lehet majd?

B. J: Mindenkihez lehet utat találni, azokhoz is, akik egyébként állítólag nem olvasnak. Tehát az alfa meg Z generációs gyermekekhez és fiatalokhoz is. Optimista lehetek, hiszen az irodalomterápia egyre népszerűbb, a képzések is, tehát látszik, hogy nagyon sokan érdeklődnek, és akarnak ebben képződni, ami jó. Egy új segítő szakma nyílik ki egyre jobban, amelynek minimális eszközigénye van, hiszen jobbára mindannyian olvasunk és írunk, ami által a legtöbb ember megközelíthető.

 

Kurucz Adrienn