–

Egy jó könyv sokkal többet ad egy izgalmas történetnél: ha kellő önreflexióval rendelkezünk, az olvasmányélményeink – még a negatívak is – elmélyíthetik az önismeretet és fontos lelki problémákra mutathatnak rá. Így az irodalom sokat segíthet abban, hogy jobban megértsük a saját érzéseinket, szorongásainkat, illetve abban is, hogy egy kicsit eltávolodjunk a mindennapi frusztrációinktól. De hogyan lehet az önismeret eszköze egy szöveg, mit árul el rólunk a kedvenc könyvünk, és mit érdemes olvasni karantén idején? 

Ha megmozgat egy szöveg – legyen az vers, regény vagy novella –, ritkán tesszük fel a kérdést, miért hatott ránk annyira. Holott ez fontos lépés lehet ahhoz, hogy megértsünk valami többet saját magunkról – pláne egy, a mostanihoz hasonló helyzetben, amire a mi életünkben eddig még sosem volt példa.

Annak ellenére, hogy a meseterápia nagy népszerűségnek örvend itthon, irodalomterápiával még nagyon kevés szakember foglalkozik hazánkban. Jakobovits Kitti pszichológus az elsők között kezdett el nagy sikerrel alkalmazni terápiás módszerként irodalmi szövegeket, amelyek segítségével javítani lehet a kommunikáción, növelni lehet az empátiát és elmélyíteni az önismeretet.

Filákovity Radojka/WMN: Kezdjük a legaktuálisabb kérdéssel: mit érdemes olvasni, ami segíthet a mostanihoz hasonló bizonytalan helyzetben?

Jakobovits Kitti: Az, hogy kinek mire van szüksége, nagyon egyénfüggő, ezért érdemes figyelni, miként hat ránk, milyen érzelmeket vált ki belőlünk, amit éppen olvasunk. Albert Camus-től A pestist újra kell nyomni, annyian keresik, én mégis azt gondolom, most nem feltétlenül kell olyan könyvet elővenni, amivel csak tovább nyomasztjuk magunkat. Inkább olyan olvasmányhoz érdemes nyúlni, amely segít kicsit kilépni a jelenlegi helyzetből, és az által csökkenti a szorongásainkat, hogy eltereli a figyelmünket.

F. R./WMN: Minden irodalmi mű terápiás eszköz tud lenni, a lektűrök is? Mit tud, mondjuk, A szürke ötven árnyalata adni?

J. K.: 

Annak ellenére, hogy a lektűröknek sok esetben csupán a szórakoztatás a céljuk, és nem az, hogy komoly lelki folyamatokat tárjanak fel bennük, az irodalomterápia alaptézise, hogy bármilyen szöveget lehet terápiásan használni, ha az saját élményeket hív elő a kliensből.

Ha valaki A szürke ötven árnyalatáról szeretne beszélni a terápiás ülésen, akkor megpróbálnám megérteni, neki miért fontos ez a szöveg. Ugyanakkor, ha nem egyéni szinten, hanem tágabb kontextusba emelve szemléljük a trilógia hatását, akkor pozitívumként lehet elkönyvelni, hogy olyan tabutémára világított rá, amiről nem beszéltek ilyen széles körben korábban, emellett sokakat ösztönzött olvasásra. Minden könyvnek más az értéke, funkciója, fogyasztóközönsége, így az egyéni preferenciánktól függ, mit veszünk le a polcról.

F. R./WMN: Mit árul el rólunk az aktuális kedvencünk?

J. K.: A motivációink, az érdeklődésünk, nagyrészt az érzelmeinkből erednek. Ha valami megfog minket egy szövegben, akkor az feltehetően nemcsak azért van, mert egy izgalmas történetről van szó, hanem érzelmileg is kapcsolódni tudunk hozzá, párhuzamot fedezünk fel benne a saját életünkre vonatkozóan, vagy akár megoldási módokat is találunk benne egy-egy problémára – épp ezért fordulhat elő, hogy különböző életszakaszainkban más és más könyv áll hozzánk a legközelebb.

Személyes példám Tisza Kata Akik nem sírnak rendesen című kötete, ami annak idején épp a legjobb pillanatban talált meg, úgy forgattam, mint egy Bibliát. Azóta is sokszor alkalmazok belőle szövegrészeket, ugyanakkor érzem, hogy most már nincs annyira erős üzenete számomra. De például nemrég vettem újra elő Szabó Magda Az őz című könyvét, és éreztem, hogy egy csomó olyan dologra rezonálok belőle, amivel nekem is van feladatom.

F. R./WMN: Vegyük akkor Az őz példáját: ha terápiás szemszögből vizsgáljuk, milyen lelki problémákra tud rámutatni?

J. K.: Többek közt arra, hogy vannak olyan sérüléseink, amiket nagyon korai időszakból cipelünk magunkkal, de mivel nem dolgoztuk fel őket, bevisszük a jelen kapcsolatainkba is, ezáltal pedig további sérüléseket okozunk magunknak és másoknak. De fontos azt is megérteni belőle, hogyan lehet önsorsrontó magatartással szabotálni a saját boldogságunkat, illetve azt, miért veszélyes, ha múltbeli szemüvegen keresztül szemlélünk jelenbéli helyzeteket. Ezeknek a problémáknak a feltérképezésében, verbalizálásában is segítséget nyújthat az irodalomterápia, amelynek fontos része, hogy rámutasson az emberek saját viszonyulására a szöveghez.

F. R./WMN: Mi van, ha éppen rossz ez a viszony? A negatív olvasmányélmény is lehet fontos?

J. K.: Persze! Ritkán fogadjuk kitörő örömmel, ha tükröt tartanak elénk.

Van, amikor nem esik jól megtalálni az egyezőségeket egy-egy könyv története és a saját életünk között, illetve akár egy-egy karakter viselkedése és a magunké között. Ha valami erős negatív reakciót vált ki belőlünk, azért lehet, mert rátapintott bizonyos fájó pontokra.

Ilyen szempontból tehát még a negatív olvasmányélmény is hasznossá válhat, mert fel lehet tárni vele lelki folyamatokat. A munkám része, hogy olyan szövegeket találjak, amik nem kényelmesek, amik kimozdítanak a komfortzónából, picit fájnak is, és olyan ajtókat nyitnak meg, amik eddig zárva voltak.

Fontos megjegyezni: annak ellenére, hogy saját olvasmányélményeink is rámutathatnak a bennünk zajló lelki folyamatokra, ahhoz, hogy egy szöveg terápiás eszközként lehessen a segítségünkre, speciális módszerekre, szakértő által vezetett terápiás foglalkozásra van szükség.

Így segít az irodalomterápia

Egy-egy szöveg – legyen az vers, regény, novella vagy egy kiragadott szövegrészlet – más és más érzelmeket, emlékeket hív elő az emberből. A történethez, vagy a kár a benne megjelenő karakterekhez való viszonyunk segíthet felszínre hívni és verbalizálni a szorongásainkat, lelki problémáinkat, korábbi traumáinkat. A csoportos, valamint egyéni terápiás ülések alatt a szakember a szövegek segítségével és irányított kérdésekkel tárja fel ezeket a gócokat, amikkel aztán el lehet kezdeni terápiásan dolgozni.

F. R./WMN: Az interjú előtt arra kértelek, hogy a beszélgetésünkre hozd magaddal azt a szövegrészletet, ami számodra a legfontosabb üzenetet hordozza a mostani életszakaszodban. Mit választottál?

J. K.: Sally Rooney Baráti beszélgetések című kötetének végéről hoztam két mondatot.

F. R./WMN: Szerintem tudom, melyikre gondolsz: „Bizonyos dolgokat megélünk, mielőtt megértenénk. Nem lehet mindig elemző pozícióba helyezkedni”. Számomra ez a regény egyik legfontosabb üzenete.

J. K.: Igen, kitaláltad. Ez a gondolat fontos figyelmeztetés, hogy nem kell minden hétköznapi helyzetben elemzően, tudatosan benne lenni. Nem baj, ha néha hibázunk, ha nem értünk egy-egy helyzetet – van, hogy épp azért nem, mert még nyakig benne vagyunk. Ez pedig nem azt jelenti, hogy később ne értenénk meg. Nem a mindfulness vagy az önreflexió ellen beszélek, mert ezeket személyesen is fontos értékeknek tartom, szakmailag meg pláne. De nekem például épp a személyes-szakmai kettősség esetében jön intően az idézet: nem kell mindig elemző, pszichológus pozícióban lennem, fontos, hogy a magánéletemben el tudjam engedni a folytonos és jelen idejű monitorozást, és tudjak „csak úgy” is lenni.

F. R./WMN: Alapvetően többet elemezzük magunkat a karanténban? Az ember jobban rá van kényszerülve most arra, hogy önmagára reflektáljon?

J. K.: Bizonyos értelemben igen, mert csökkentek azok a lehetőségeink, amikkel elháríthatjuk a magunkkal való szembenézést. Nyilván megtehetjük, hogy továbbra sem veszünk tudomást a dolgokról, de ez a kikényszerített lelassulás, és a vele járó befelé fordulás, ha kicsit is fogékonyak vagyunk rá, rávezethet arra, hogy átgondoljuk, hol tartunk éppen. Ez egy lehetőség mindenki számára – kérdés, ki hogy él vele.

F. R./WMN: Nem okoz ez több szorongást?

J. K.: Okozhat. A saját bőrömön és persze a munkám során is tapasztaltam, hogy az önismeret nem csupa móka, amibe vigyorogva vágnak bele az emberek. Hosszú távon jobban vagyunk tőle, de amíg a problémafelismerés és a kérdésfelvetés fázisa tart, addig nagyon tud fájni.

Az önismereti út kezdetén nagy eséllyel egy szakadék felé fogunk csak haladni – pláne, ha korábban nem foglalkoztunk magunkkal.

Ezért is akadtam ki arra a sok motivációs üzenetre, ami a karantén első két hetében, épp abban az időszakban lepte el a közösségi oldalakat, amikor még mindenki pánikolt, nagyban zajlott az egyéni és kollektív krízis, szakmai szemmel pedig a krízisintervenció volt előtérben. Az, hogy önként elkezdjünk önvizsgálatot tartani, majd meg is haladjuk magunkat, nem olyan egyszerű. Teljesen természetes, ha nem jobb emberként vagy boldogabban jövünk ki a karanténból, hanem még rosszabbul, mint előtte voltunk. Nem a karanténban kell nagy önmegvalósító hadjáratokba kezdeni, ne most akarjuk egy csapásra megváltani a világot, és benne saját magunkat, hanem próbáljunk inkább egy olyan lehetőségként tekinteni erre az időszakra, ami segít megtalálni a vakfoltjainkat, amikkel később el lehet kezdeni dolgozni.

F. R./WMN: Szerencsésebb lenne, ha nem egy világjárvány kellene ahhoz, hogy jobban megismerjük a bennünk zajló lelki folyamatokat.

J. K.: Az Affér című könyvben Esther Perel amerikai pszichoterapeuta épp arra mutat rá, hogy a sorsdöntő dolgok, mint egy affér, egy rákos betegség – vagy esetünkben egy világjárvány – olyan szempontból hasznosak lehetnek, hogy világnézeteket változtathatnak meg, megnyithatják a régi kapcsolatokat a szeretteinkkel, de azért senkinek sem írnánk fel receptre.

Ne várjuk meg, hogy tragédiák történjenek ahhoz, hogy tisztába kerüljünk önmagunkkal és másokkal, vagy azt, hogy megtanuljunk jobban kommunikálni.

Ennek ellenére nem hiszem, hogy a járványhelyzet a társadalmi viselkedés szintjén vagy értékrendben nagy változásokat hoz majd – ahhoz ugyanis a saját hozzáállásunkon kellene változtatni elsősorban, ez pedig nem könnyű. Azt hangoztatjuk, hogy fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, holott az igazán lényeges dolog, hogy olyannak fogadjuk el magunkat, aki képes a változásra.

Filákovity Radojka

Fotó: Jakobovits Lili