Kicsit fázom.

Amióta elköltöztünk, mindig pulcsiban vagyok, papucs van a lábamon, és plédet teszek a takaróm alá. Teát is többet iszom.

Majd megszokod, mondják anyáék, tizenhat év panelélet után beletelik egy kis időbe. Nem is csoda, hogy így vagyunk, elkényeztetett minket a közrefogott hely meg a Főtáv, micsoda luxus volt este tízkor is meleg lakásba hazatérni,

itt meg mindenki azt reméli, hogy nem ő lesz az első itthon, mert a riasztó kódját bepötyögni még csak hagyján, de ugye be is kell fűteni.

A cipőt leveszem ilyenkor, a kabát egy kicsit még maradhat.

Anya mindig is szeretett volna egy kandallót. Már amikor a házat találtuk, akkor is azt nézte, hova lehetne legkönnyebben beépíteni, pedig akkor még nyár volt, forró augusztus, és eleinte senki nem beszélt házról, kandallóról meg pláne, aztán lett egy házunk, kandallónk meg azóta se.
Azért ő néha megsimogatja azt a falat, ami belülről a kéményhez vezet, és ilyenkor olyan eltökélten csillog a szeme, hogy szinte látom benne pattogni a tüzet, és melegszem én is.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Egyszer majdnem máshogy is melegedtünk. Mézeskalács ház készült, nem is sokon múlt, hogy a mese síkján maradjon, mert majdnem felgyulladt a munkálatok közben, meg mellé az egész nappali. Petykó túl sokáig lobogtatott egy szál papírtörlőt a gyertya fölött, amit aztán meglepetésében eldobott, apa csapott rá végül a papucsával a konyhakövön. Egy percig csönd volt, nem mertem nevetni, pedig olyan komikus volt az egész, a Tűzvarázsló már megint nem bírt magával, és még vicces fejet is vágott mellé. Aztán kiderült, hogy mindenki mosolyog, de ha egymásra néztünk, anyáék szemrehányóan azt mondták, nem vicces, mi meg ártatlanul, hogy tényleg nem az. Fenn kellett tartani a látszatot egy darabig.
Mégsem tudott senki abban az évben mosolygás nélkül mézeskalácsot enni.

Ekkoriban egyik órán gondolattérképet kellett csinálni, az volt a közepe, hogy otthon, és én azt kötöttem hozzá legelőször, hogy fények. Anya mondta mindig, hogy ha hangulatot akarsz teremteni valahol, oltsd le a nagy villanyt és gyújts fel helyette három másik lámpát a szoba különböző pontjain. Gyertyát is sokat gyújtottunk akkoriban, és a nagy villany körtéit kellett a legritkábban kicserélni.

Régen fényfüzérünk is volt, november közepétől kint volt az ablakban, egész a patakpartról látni lehetett, hogy ragyog a kisszoba ablaka a tizediken, és mi nem engedtük leszedni, csak valamikor februárban. Ha este jöttünk haza, reméltük, hogy ég már a fényfüzér, onnan tudtuk, hogy otthon várnak.

Ha egyszer messze leszek, és nemcsak a város másik felén vagy valahol egy éjszakára, hanem úgy igazán messze-messze, erre fogok majd gondolni, hogy hiába világított külön minden kis izzó, a valóságban mind össze voltak kötve, és ha valamelyik elhalványult is néha, a többi addig világított helyette, és soha nem kellett teljesen sötétben lenni.

Mert régen a sötétben is féltünk. Mindig égve kellett hagyni a kislámpát, és apa jött be lekapcsolni, amikor már aludtunk. Persze sokszor rosszul mérte fel a dolgot, és mi harmadik-negyedik próbálkozásra is megmozdultunk az ágyban, hiába voltunk már félálomban, résnyire nyitott szemmel kértük, hadd maradjon még egy kicsit. Félig a játék kedvéért, félig meg azért, hogy csak sötét ne legyen. 

 

Most látom csak, miután megtanultam sötétben elaludni, hogy ez nem a lámpáról szólt, sosem a lámpa volt a lényeg, hanem az, hogy ilyenkor apa bejött sokadjára is, és mi biztosan tudtuk, hogy amíg mi nem alszunk, addig ébren van ő is, ez szinte törvényszerű.

Nem is a sötét az igazán ijesztő, hanem az, ha nem tudjuk biztosan, lesz-e, aki lekapcsolja a lámpát.

Kicsit fázom néha még most is.

Ilyenkor kinyitom a szekrényt, és választok egy kötött pulcsit, egészen szép gyűjteményem van már, mamusszal együtt pont úgy mutatok, mint egy téli Pickwick-reklám. Teát is csinálok, rögtön egy kancsóval, de nem hiányzik már a központi fűtés meg a Főtáv, legalább nem kell télen szellőztetni, köztünk marad a meleg, amire úgy vágytunk a hazafelé úton.

Abban is van valami szép, ha elsőnek ér haza az ember, ezt megtanultam, ilyenkor lehet kabátban állni a faliképek előtt, meg fénynek lenni az ablakban. De egyedül lenni sosem kell igazán, mert vagyunk még ezen a füzéren, ezért az első dolgunk bekapcsolni a fűtést itthon, az utolsó pedig eloltani a kislámpát elalvás előtt.

Én elhiszem anyának, milyen jól mutatna egy kandalló a nappali közepén, de nehéz igazán vágyni valamire, ha az ember egyszer megtapasztalta, hogy nem csak fával lehet fűteni.

Suszter Nóri

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Galina Zhigalova