Meddig „közügy” egy gyerek öltözködése? (Örökké.)

Születésük óta elég sokat foglalkoztat a gyerekeim öltözködése, persze eleinte nem feltétlenül az esztétikai része. Jó-jó, elnézést, hazudtam. Természetesen legelőször más sem foglalkoztatott, mint az elképesztően cuki babaholmik kinézete, és csak kicsit később (úgy nagyjából a születésük pillanatától) kezdtem el egyfolytában azon parázni, hogy ezek a drága kisbabák és kisgyerekek elég melegen vannak-e felöltözve. És ezen nem segített, hogy 

a gyerekek öltözködése kiskorban gyakorlatilag közügy, amihez mindenkinek van hozzáfűznivalója. 

Akkor ezen kompetens, és persze minden évszakban sapkamániás szülőként teljesen ki voltam akadva. Most valószínűleg a gyerekeim érzik így magukat (mármint kiakadva). Minden egyes reggel, amikor készülnek elhagyni a házat.

De hát MEGFÁZIK! 

Minden reggel küzdök magammal, mert egyrészt pontosan tudom, hogy le fogják venni, amit rájuk erőltetek. És valahol azt gondolom, hogy ez így is van rendjén. De közben azt meg 

szeretném, ha őszinték lennének velem mindig, ennél komolyabb dolgokban is (egyelőre büszkén mesélik, hogy mit vettek le azonnal, amint az iskolában elköszöntem tőlük). 

Én annak idején titokban cserélgettem a ruháimat, és nem hiszem, hogy konfliktuskerülésből (elég lelkesen ugrottam bele a szülőkkel való konfliktusokba akkortájt), inkább valamiféle tiszteletből mindig szépen visszavettem az indulási szettet (legalább részben), mielőtt hazaértem. Mert közben amúgy ahhoz képest jó fejek voltak a szüleim, engedték, hogy a drága farmerjeimet kőkemény munkával kiszaggassam (akkor még nem gyárilag szaggatva árulták őket), és egy csomó öltözködési hülyeséget szponzoráltak is. Azt, mondjuk, sosem felejtem el, amikor 

apám a Metálpatkány eladójától – aki pont úgy nézett ki, ahogy elképzelitek a Metálpatkány eladóját (szerintem persze nagyon menő volt) – megkérdezte, hogy a Martens bakancsból bélelt nincs-e véletlenül? Természetesen majd’ a kopott és koszos padló alá süllyedtem szégyenemben. 

Viszont miután kiderült, hogy nincs bélelt, legalább volt olyan jó fej, és megvette a béleletlent, én meg komplett teleket húztam le benne, rendes mínuszokkal. Mellé kabátként a nagymamától elkunyerált, hosszú bőrkabátot viseltem, természetesen az is tökéletesen béleletlen volt. És ha esetleg eszetekbe jut megkérdezni, hogy megfáztam-e, nem volt jellemző. Sőt, egy kezemen meg tudom számolni, hogy a teljes rockerkorszakomban (ami nem kevés év volt) hányszor voltam beteg.

Mert egyébként a szakemberek is azt mondják, hogy a hidegtől, a fázástól nem leszünk betegek, ahhoz kell kórokozó is. Ezt egyébként a gyerekeim is tudják, és rendszeresen fel is világosítanak ezügyben. Ezeket a régi sztorikat (még) nem meséltem el nekik, de azt nap mint nap látják, hogy én sem vagyok a melegen öltözés mintapéldánya. Ami teljesen igaz.

Egyszerre kitűnni és beolvadni

Ráadásul azt is látom, részben a saját életemben, részben a körülöttem élő felnőtt nők öltözködési küzdelmeiben, hogy 

a ruhákkal való önkifejezés egyszerre élvezetes és nagyon nehéz. Tinikorban vagy annak az előzményében meg különösen fontos, hogy az ember pont annyira olvadjon be, amennyire szükséges, és annyira tűnjön ki egyúttal, amennyire szeretne.

Ami persze mindenkinél más, és még felnőttként sem sikerül mindig megtalálni a megfelelő kombinációt. Szóval nagyon érzem az egész problémakört, ami a nyolc-tíz éves kislányokat a croptopok és mindenféle más random, éppen korszakszerűen megjelenő divatőrületek felé tolja. (Generációs szerencse, hogy én is pont a croptop elődje, a haspóló idején voltam tini.)

Ráadásul mint ahogy ez a tanulmány rámutat, már nemcsak tinikorban (ami egészen konkrétan a tizenhárom éves kor utáni éveket jelenti, hiszen az az első „teen” nevű), hanem már korábban is megjelenik a csoporton belül egységes (vagy legalábbis hasonló) és idősebbnek mutató öltözködésre való igény. A 2021-es kutatásban résztvevő nyolc–tizenegy éves lányok élvezték az öltözködést, azt is, hogy már valamennyit kifejezhetnek ezáltal a szexualitásukból, de elutasították, nem megfelelőnek bélyegezték a „túl tapadós”, „túl csajos”, vagyis erősebben szexualizált öltözéket. Emellett fontos volt számukra, hogy elhatárolódjanak a korábbi gyerekkori öltözékeiktől – ezért változik meg erőteljesen a stílusuk, és kerülnek elő olyan ruhadarabok, amiket mi már felnőttesnek érzünk. Én is pont ezt látom a mai, budapesti nyolc–tizenegy éveseken. A tanulmány próbálja megfejteni, hogy mi áll a jelenség mögött, de nincs egyértelmű válasz, és szerintem ez valójában mindig is nagyjából így működött. 

Most, hogy kicsit beleástam magam a témába, felidéztem a saját tinikori élményeimet, és rájöttem, amúgy is mennyi szempontnak kell megfelelni, arra jutottam, hogy ezentúl inkább a nyelvembe harapok, de nem jövök az időjárási hülyeségekkel. Majd rájönnek maguk. (De ha nem, akkor sincs semmi. Legfeljebb fáznak. Én is szoktam.)

Ti hogy voltatok ezzel tiniként, és ha szülők vagytok, hogyan gondolkoztok erről? 

A cikkben idézett tanulmányt ITT tudjátok elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Alys Tomlinson

Tóth Flóra