–

Kezdjük azzal, hogy tényleg tetszik a sorozat: hús-vér karakterek vannak benne, a fiatal színészek normálisan beszélnek, nem úgy, mintha kulccsal húzták volna fel őket, a balatoni táj szép és nosztalgikus, a sztorik többnyire mellőzik a kliséket, szóval összességében rendben van a dolog. Sajnos épp az alapvetően jól működő formátumoknál ugranak ki a legélesebben azok a hibák, amelyek miatt többször is úgy éreztem: „most állok fel ez elől a sorozat elől, és azzal a lendülettel el is felejtem, hogy valaha láttam”. És ezek a problémák még csak nem is tűnnek óriásinak, sőt. Valószínűleg sokan szőrszálhasogatónak, prűdnek, álszentnek, satöbbinek bélyegeznek majd,

de akkor se veszi be a gyomrom, hogy egy ifjúsági filmsorozatban egy fiatal lány ugráló melleit kelljen bámulnom hosszú másodperceken keresztül.

Mielőtt ezt kifejteném, álljunk meg egy pillanatra az „ifjúsági” címkénél. A műfajnak sok jellemzője van (nem is mindig teljesen egyértelmű, mi tartozik ebbe a kategóriába), az viszont biztos, hogy az ifjúsági történetek szereplői rendszerint tinik, azaz maximum középiskolások. Az Egynyári kaland esetében frissen végzett gimisekről, a második évadban pedig már egyetemistákról van szó – itt hivatalosan „coming of age”, azaz a felnőtté válás története lenne a megfelelő titulus –, de oké, fátylat rá, ettől még nevezhetjük tinisorozatnak. Engem igazából inkább a dolog miértje zavar: van egy olyan sanda gyanúm, hogy azért kerültek egy ifjúsági sorozatba pár évvel idősebb szereplők, hogy a képernyőn szabadon lehessen szexelni meg káromkodni, mert hát az egyetemisták már csinálnak ilyesmit, a tinik meg nem (hát… persze). Apropó, káromkodások: aki arra számít, hogy az Egynyári kalandban zaftos, a tizenévesek szókincsére egy az egyben reflektáló trágárságokat hallhat, az csalódni fog: a káromkodásokat ugyanis „kimute-olják”, azaz a csúnya szó egy részét lenémítják. Így lesz a „baszd meg!”-ből „ba’meg!”, a „kurva szar”-ból „ku-a szar”, a „picsába”-ból „pi-ába”, és így tovább. Szelíden kérdem: ezt így minek? Most akkor vagy bevállaljuk a káromkodást, vagy nem vállaljuk be?

Mert fél seggel megülni a lovat, az bizony gyáva megoldás, ennél már az is jobb lett volna, ha egyáltalán nem káromkodnak a srácok.

Lehet anélkül is viszonylag autentikusan írni tininyelven, mert bármilyen szívesen sütjük rájuk felnőttként, hogy csak a bazmegek röpködnek a szájukból, ez nem igaz. A szlengnek fontos szerepe van a nyelvükben, de ez nem feltétlenül jelent káromkodást.

Tehát lehetett volna beszélgetni egyetemistákkal, tanulmányozni, hogyan fejezik ki magukat, és azt mondani, mi nem vállaljuk a trágárságokat. Vagy igen, de akkor rendesen, nem egy mute-gomb mögé bújva, mert ha tizenéves lennék, én szemberöhögném ezt a megoldást (mondjuk, így is). Annál is inkább, mert más síkon a készítők sokkal kevésbé fogták vissza magukat: igen, itt jön az a bizonyos cici-téma.

Nézőként hajlandó vagyok elsiklani afelett, hogy a szexjelenetek gépiesek, és látszik, hogy mindenki kényelmetlenül érzi magát közben. Afelett is, hogy az összes szereplő állandóan a legújabb divat szerint van öltözve, és ha annyi ruhájuk lenne, amennyit egy évad alatt magukra húznak, tutira nem lenne elég a nyitóepizódban mutatott közepes bőrönd. Ez mind nem érdekes, hagyom, hogy magával vigyen a fikció mágiája, de azzal nem tudok mit kezdeni, hogy az amúgy gyönyörű, fiatal főszereplő színésznők testét minden részben legalább másfél perc erejéig lassan, kéjesen pásztázza a kamera.

Az egyik főszereplő, Schmidt Sára jógázik a Balaton-parton: az operatőr szinte centriről- centire végighalad a testén, látjuk a barna bőre alatt kirajzolódó izmait, a feneke és a melle domborulatát (nem feltétlenül gondosan ruhával fedve). Egy másik alkalommal az a rész nyitójelenete, hogy a szép, szőke Dobos Evelin egyedül ugrál egy felfújható ugrálóvárban: alig van rajta valami, a mellei repkednek, és ahogy az előző esetben, a kamera közvetlen közelről veszi. Aztán ott van a rengeteg strandjelenet a pucér női fenekekkel, de oké, ezt írjuk a vízparti miliő számlájára, és ott legalább a fiúk testét is mutatják, mert egyébként szinte soha, legalábbis nem olyan kontextusban, mint a lányokét. A testek amúgy természetesen tökéletesek, egyetlen srác kivételével – az ő vetkőzése egy-két alkalommal szemmel láthatóan a komikum eszköze.

Tehát a nádszálvékony lányok ugrálnak és jógáznak, az izmos fiúk csapatják a strandon, én meg nem értem, miért van erre szükség.

Minek kellenek olyan jelenetek, amik nem szólnak másról, mint arról, hogy „nézzétek, milyen szép a színésznőink teste”… és főleg: miért nincsenek akkor hasonlók a fiúkról is?

Elhiszem, hogy a férfinézőket is be kell vonzani, de ennek tényleg ez a módja? Főleg azért furcsa, mert ez egy tiniknek, – a történet jellegéből adódóan (romantikus, összejövős-szakítós sztorik) – elsősorban tinilányoknak készült sorozat. Ezek a testükben, identitásukban bizonytalan fiatal nézők pedig feltehetően elég nyomorultul érzik magukat az ilyen képektől, hiszen keveseknek van a szereplőkhöz hasonló tökéletes teste.

Kár az Egynyári kalandért, mert tényleg úttörő a hazai sorozatgyártásban (a netes ifjúsági szériákat most inkább hagyjuk). Ha lesz harmadik évad, innen szeretnék egy kicsit kevesebb női feneket és mellet kérni, mert bár néha úgy tűnhet, de a tiniket nem csak a szexszel lehet bevonzani. Szerelem, barátság, poénok, jó adag irónia, nyitottság és bátorság – számos esetben beváltak már, ideje bízni bennük.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Egynyári kaland (Megafilm, 2015)