Barbie-ház helyett brazil tangás hátsók

–

A lány alig huszonöt éves. Ránézésre legalább harmincöt, bár a filterek alatt nehéz megállapítani bármit. A szája már-már extrém méretűre töltve, a melle tökéletesre szabva, a dereka hihetetlenül, irigylésre méltón karcsú, a lába hosszú és vékony. A haja tökéletesen áll az összes fotón, végtelen ruhatára nemcsak a legutolsó divat szerinti, de a legnagyobb luxusdivatházak márkáiból áll. Jószerivel az összes fotóján saját maga szerepel. 

A tegnapi Insta-storyjában éppen azt közvetíti, hogy a VIP lounge-ban várakozik a repülőtéren, majd felszáll „with Him”-mel a magángépre, aztán elmennek egy csodálatos helyre, ahol beszáll egy legalább hatvanmillás sportkocsiba, azután pedig elmennek az egyik luxusdivatmárka üzletébe, ahol ezer euró alatt köhögni sem tudsz, és „He bought the store”, azaz „a szerelem” megvette neki a boltot. Mindenen csillámos filter, az egész csodálatos, perfekt világ. 

A külalakon, szépségen és ízlésen persze lehet vitatkozni, de talán itt most nem is az a lényeg, hogy néz ki pont ez a lány. Bárkit ki lehet csúfolni. Valójában nem is egy konkrét személy, csak egyfajta prototípus, amivel szemléltethető egy ok-okozati összefüggés.

A közösségi oldalakon nem egy olyan lány van, aki a #perfectlife égisze alatt villogtatja a sorsát, már amennyit ebből láttatni enged, mert nem mind arany, ami fénylik… és egy percig ne hidd el, hogy van ingyenebéd. Súlyos számlákat nyújtanak be azért a magángépért meg a Diorért. (És nem mindet úgy, ahogy azt elsőre képzeled.)

A testük, a ruháik és a körülményeik kívánatosak lehetnek (nem állítom, hogy mindenkinek), viszont a filterek mögött csak ők tudják, mit kell tenniük mindezért.

Ezeket a lányokat több százezren, sokszor millióan követik. Idejük nagy részében alig felöltözve pózolnak. Tényleg jól festenek, és látszik, hogy a külsejüket gondosan ápolják, attól nem sajnálnak sem időt, sem pénzt. 

A kerek fenék, és a formás mell mindig is lájkmágnes volt. Amióta világ a világ, az ember magnetikusan vonzódik ahhoz, ami szép. Sőt, a szépséget meg akarja szerezni, maga mellett akarja tudni, vagy ha nem képes rá, és nincs rá lehetősége, akkor csak hadd bámulhassa. 

Amikor tinédzser voltam, a kilencvenes évek végén, még nem volt közösségi média, jószerivel mobilunk sem volt. Kislány korunkban a Barbie baba volt az egyetlen károsnak tartott elem, amely rombolhatta az önképünket. A Bravo magazinból tinipopsztárok posztereit nyaltuk fel celluxszal a tapétára, aminek sok esetben az volt a legsúlyosabb következménye, hogy berongyolt anyánk, és üvöltött, hogy minek gányoltuk össze a frissen tapétázott, virágmintás falat.

Amikor mi bakfisok voltuk, még a Playboy magazinok hasábjain megjelenő meztelenség volt a legmegbotránkoztatóbb, és fogalmunk sem volt arról, mi az a tárgyiasítás, így Pamela Andersont botrányhősnőnek neveztük.

De ha apánk meg anyánk eleget nézett a körmünkre, és megtanított rá bennünket, hogy ilyen magazinokban levetkőzni nem annyira menő, akkor nem vágytunk ilyesmire. Persze mit tudtunk mi még akkor feminizmusról, önértékelésről, körülményekről, neveltetésről, én is csak egy átlag tinédzser voltam egy vidéki kisvárosban, akinek rendesek voltak a szülei. Természetesen tudom, hogy ezer meg egymillió út és neveltetés van – vannak ennél sokkal jobbak, és milliószor rosszabbak is, de én most csak egy olyan sémát írok, amihez nekem közöm van/volt. 

Ami pedig az egy évtizede berobbanó közösségi médiának tulajdonítható, az egészen más harcmezőt vázol a mai tinédzserek számára, ebből kifolyólag pedig egészen más esélyeket, jóval több buktatóval. 

Ahogy régen sem volt mindenkinek szerencséje azzal, hova, milyen körülmények közé született, és ott milyen emocionális pakkot kapott, úgy most sincs, viszont sokkal labilisabb, ingergazdagabb terepre érkezik az, aki ebben az évszázadban nő fel.

Ennek a generációnak már nem kell sunyiban a Nemi öröm című könyvet bújnia ahhoz, hogy intim testrészeket lásson, vagy a szexről tájékozódjon, itt már két kattintásra van a legdurvább pornó, ahol nem a kutyapóz a legextrémebb, hanem dögivel ömlik az is, amit eddig el se bírtunk képzelni. Hol vagyunk már a sok millióért megvásárolt meztelen fotóktól a nyuszis magazinokban! Ma egy kattintásra van az a híresség is, aki önként rakja ki a mellét és a fenekét, és a sztár fogalma is átértékelődött. Nemcsak azok híresek, akik filmben játszanak, vagy dalokat énekelnek, hanem a közösségi média is kitermelte a maga sztárjait. A meztelenség pedig a legalacsonyabb értékű valuta lett ezen a piacon. 

A mai tizenévesek pedig ezzel szembesülnek, ha megkapják a legelső okostelefonjaikat. És sokan közülük (de nem mindenki) csak a legegyszerűbb képletet értik, mert nincs többre módjuk: ha kirakod magad, sok követőd lesz, ha sok követőd lesz, lesznek rajongóid, ha lesznek rajongóid, jó cuccokat kapsz majd, ha jó cuccokat kapsz, még szebb leszel, még több rajongód lesz, és a végén eléred a nirvánát. 

Ha szétboncoljuk ezt a nagyon egyszerű matekpéldát, máris kiderül, hogy az első számú tényezőből csak ritka esetben következik a második számú állítás. De a fiatal elé ma ez az egyenlet tárul, ha regisztrál, és mit szeretne egy fiatal? Azt, hogy tessen másoknak, és szeressék. 

Amikor tini voltam, én is megvesztem azért, hogy mások szépnek lássanak, hogy szeressenek, megdicsérjenek, és sok barátom legyen.

Ma ez látszólag könnyen elérhető csupán annyival, hogy előveszed a mobilod, és megmutatod azt, amid van, mert a kerek fenékre, a szép cicikre meg a szabályos arcokra mindig jönnek a lájkok. Csak közben erre a nagy digitális dobozra nincs ráírva, hogy „Vigyázz, törékeny!”. 

Nincs ráírva az sem, hogy ha kirakod magad, akkor áruvá válsz, és tárgyként fognak kezelni. Lehet, sok lesz a lájk, de majd jönnek azok is – és az lesz a legkevesebb –, akik lekurváznak, és megírják, milyen módokon tennének magukévá. Az lesz a legkevesebb, hogy megbélyegeznek, ostobának neveznek, és nem tudod, de a fele még csak nem is azért mondja, mert irigyel.

Mert honnan a fenéből tudná egy tizenöt éves, hogy ez nem jó? Hogy ez hogyan működik, és hogy ebben csak sérülni lehet? Hogy kevés örömöt ad, viszont kiszolgáltat valaminek, amit gyűjtőnéven emberi kegyetlenségnek hívunk… És akkor ebbe még nem is vettem bele a pedofilhálózatokat, a prostitúciót, az öngyilkosságba hajszoló bullyingot, mert a mai fiatalok világában ezek is valós, veszélyes tényezők. 

A legkönnyebb persze lekurvázni azt a tizenöt éves kislányt, aki a kerek fenekével plakáltolta ki az Instáját.

Aki Zsebibabának nevezi magát, ezzel egyfajta erotikus színezetet ad a pornófilmek hard core teen gang bang videóiból, és megágyaz egy egészen veszélyes Lolita-effektusnak. 

Soha nem állítanám, hogy régen minden jobb volt, és régen ilyesmi nem létezett, de tény, hogy a mai világban ez jóval bonyolultabb kérdés annál, mint hogy magas lóról becsméreljünk valakit azért, ahogyan viselkedik. Pláne, ha egy gyereklányról van szó. 

Az áldozathibáztatás monopóliuma azonban zakatol tovább, nem véve tekintetbe kort és körülményt. 

A megoldás pedig egyszerűnek tűnik, mégsem az. Mondhatjuk, megírhatjuk, hogy beszélgess, törődj, foglalkozz a gyerekeddel, járasd iskolába, figyelj a vágyaira, világosítsd fel, kezeld egyenlő partnerként… csakhogy ez a való életben nem könnyű. Az életünk nem a The Sims nevű, nagy sikerű számítógépes játék, ahol amikor lemerült az általad megformált interaktív figura érzelmi eleme, csak átküldöd dumálni a szomszédhoz, vagy odaküldöd a virtuális férjéhez, hogy ölelje meg.

Ma szülőnek lenni sokkal keményebb. Merthogy nem csak gyereknek lenni az. Úgyhogy sok sikert kívánok, és elismeréssel adózom mindenkinek, aki ezzel megpróbálkozik. Aki pedig görgeti az Instát, és meglátja ezeket a fiatal lányokat kitárulkozva, az gondoljon arra, milyen példák vannak ma túlnyomó többségben a fiatalok előtt, és próbáljon meg ítélkezés nélkül odafordulni feléjük.

Vagy ha segíteni nem tud, akkor némán ballagjon tovább. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images