Újra visszatérő darabok

Az InStyle magazin szerint egészen egyszerű a magyarázat. A pandémia alatt a nők kizárólag a kényelemre koncentráltak (tedd fel a kezed, ha rajtad is melegítő vagy pizsamaalsó volt a Zoom-meetingek alatt!), így a magas sarkúkat még jó ideig nem lesz kedvük elővenni. A lapos balerinacipőknél pedig kevés komfortosabb lábbeli van, ami egyben nőies is, és szoknyákhoz is kiválóan hordható. A cicanadrágok a táncosok állandó gyakorlóöltözetét alkotják ugyan, de az idén nem jönnek vissza a divatba, viszont a tüllszoknyák, a selyemtopok, a hosszú ujjú bodyk mindképpen. Bármi, ami finoman nőies, de engedi, hogy szabadon mozogj benne, és visszafogott színekben (halvány rózsaszín, fehér, fekete és nude) játszik, megfelelő lesz ahhoz, hogy ezt a trendet kövesd.

Ez a stílus a sportruházat egy kifinomultabb, elegánsabb változata, amit utcai viseletként hordanak, de a kényelem ugyanúgy középpontban marad.

Mint már említettük, nem az idén kerültek először a kifutókra ezek a darabok. A patinás Chanel divatház tüllből készült csodás estélyi ruháit egy Christian Bérard nevű francia divattervező által George Balanchine 1932-es Cotillon című balettelőadására tervezett tüllszoknya inspirálhatta. Később Cristóbal Balenciaga is ebből a művészeti ágból merített inspirációt pink-ezüst tüllruháihoz, de Christian Dior is előszeretettel nyúlt inspirációért a táncosok fellépőruháihoz, amikor új ötletekre volt szüksége. A rózsaszín selyemruhák, szalagok a hajban és gyöngydíszítések pedig azóta is időről időre megjelennek a legnagyobb divatházak (Miu Miu, Marchesa, Valentino stb.) bemutatóin. 

A balettdressz

De hagyjuk most egy pillanatra a tüllt és a selymet, beszéljük egy picit arról az egyrészes, testhez tapadó dresszről, amiben a táncosok időt és energiát nem sajnálva gyakorolnak az előadásra. Ezt a darabot a tizenkilencedik században találta fel egy francia akrobata, Jules Leotard (angolul még ma is leotardnak hívják), és egészen a huszadik század elejéig tornászok és cirkuszi előadók viselték, a táncosok közül viszonylag kevesen. Részben azért is, mert ekkoriban ezek a ruhadarabok még pamutból vagy más természetes anyagból készültek, és nem igazán nyújtották azt a látványt, amit a mai, alakra simuló darabok. Buggyos volt, gyűrődött, egyszerűen nem volt az igazi.

Az első dressz, amelyet már hétköznapi viseletre szántak, 1943-ban jelent meg a Harper’s Bazaar magazinban, Mildred Orrick tervrajzai alapján. A magazin akkori divatszerkesztője, Diana Vreeland fiatal nőknek ajánlotta – hiszen akkoriban a sportos darabok elképesztően nagy népszerűségnek örvendtek –, ám a dresszek gyártási költsége túl drága lett volna, ezért egyelőre nem hordták tömegek.

Az 1960-as években aztán Joe Shivers felfedezte a lycrát, amit alakformáló fehérneműk gyártásához kezdtek el használni, míg végül a táncruhákat gyártó ipar is rátalált. A lycra már csodásan feszült a nők alakjára, és nem lógott vagy nyúlt, mint a pamut.

A balettcipő

A balettcipő mai formáját (amelynek kemény a talpa) egy orosz prímabalerina, Anna Pavlova tette népszerűvé, aki nem érezte elég stabilnak a lábfejét, így bőrtalpakat tett a puha balettcipőjébe, és máris biztosabban forgott. Pavlova először 1910-ben járt az Egyesült Államokban, és arra kérte a Metropolitan Opera cipészét, Salvatore Capeziót, hogy készítsen neki több kemény talpú cipőt, ami megalapozta annak a balerinacipőnek az elődjét, amit ma már utcai viseletként ismerünk.

Anna Pavlova – Forrás: Getty Images / Hulton Archive

A cipő mai formája 1941-ben robbant be a mainstreambe, majd újra aranykorát élte a hatvanas években olyan francia szépségikonoknak hála, mint Brigitte Bardot, Anna Karina, Jean Seberg és Audrey Hepburn.

Csak szép, nőies ruhák – mi ezzel a baj?

Alapvetően semmi, de néhány dolgot érdemes tudni azokról, akik nem a divat miatt hordják ezeket a ruhadarabokat. A tütüt például nem az első órán kapják magukra a táncosok, hanem évek múltán, amikor napi szinten órákat gyakoroltak keményen, hogy valamelyik klasszikus darabot előadhassák a nagyközönségnek. A legtöbb darabot, amit a divatházak utánoznak, a balerináknak ki kell érdemelniük, sokszor sérülések és lemondások árán.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Anna chiara Amirante (@chiaryami) által megosztott bejegyzés

A Longwood Egyetem professzora, Jennifer Miskec szerint a balett a nők elnyomását is jelképezi:

„Vékony testek, fodros szoknyák, némaság és kecses mozdulatok, amik egyszerűnek tűnnek, elrejtve a fájdalmat és mindent, amivel járnak – a szépségért.”

Bizony, a táncosok közül sokan emberpróbáló (időnként egészségtelen) diétákat követnek, hogy megfelelően légiesen mutassanak a színpadon, mindamellett, hogy folyamatosan edzenek azért, hogy precízen bemutathassák a mozdulatokat.

A másik furcsaság, ami mellett a balerinák viselete kapcsán nem mehetünk el szó nélkül, hogy a testszínű balettcipők bizony csak a fehér bőrű táncosok lábán tűntek alig észrevehetőnek, a fekete balerináknak saját maguknak kellett sötétebbre festeniük a spicc-cipőiket, mert egészen az elmúlt évekig nem is gyártottak megfelelő árnyalatúakat. Ez pedig a New York Times riportja szerint jókora extra költségeket jelentett nekik. És bizony ez a szemlélet csak lassan változik: ha a Pinteresten vagy bármilyen közösségimédia-felületen a balerinákra próbálunk rákeresni, még mindig nagy többségében fehér táncosokról készült fotókkal találkozhatunk.

Fejes Flóra

Kiemelt kép: Unsplash / Kazuo ota