Szentesi Éva: A világ végéig – a hajam az életem

–

Sellők

Amikor kislány voltam, anya apró fonatokat varázsolt nekem meg a kistesómnak a vállig érő, frissen mosott, vizes hajunkba, és ha kibírtuk benne az éjszakát, akkor másnapra sellő hajunk lett. így hívtuk a házilag, gép nélkül kreppelt frizuránkat. Azon versenyeztük, hogy kinek a hajában maradnak benne tovább a hullámok, mert persze, ha éppen nyár volt, akkor nem igazán bírtuk ki, hogy ne dugjuk bele a fejünket az udvaron lévő, kicsi műanyag medencébe. Általában én voltam az első, aki bevizezte a haját, a húgom meg ilyenkor rendszerint elkezdett anyánknak kiabálni: „milyen hülye ez az Éva, hogy tönkretette a szép haját ilyen gyorsan”. Aztán persze addig rágtam a fülét, amíg ő is bevizeződött – valahogy –, és akkor persze ment a sírás.

Sosem volt ezelőtt annál hosszabb a hajam, mint a sellős korszakomban. Amikor a szüleink elváltak, rövidre nyírattam. Voltam kékesfekete tüskehajú, voltam hidrogénszőke. (Hidrogénszőkén apám szerint úgy néztem ki, mint Brigitte Nielsen, úgy is hívott sokáig.) És voltam vörös is. Szóval rendesen ki volt téve a hajkoronám mindenféle igénybevételnek, mert természetesen nem szakember festette a séróm, hanem mi a lányokkal a koleszban. Dráma volt, ahogy kinéztem.

Végül rájöttem, hogy az én igazi színem a barna, a fazon pedig, ami jól áll, az a rövid. Úgyhogy maradtam annál. Úgy szoktak meg a barátaim, úgy ismert mindenki, én voltam a vagány rövid hajú csaj, aki nem akar beállni a hosszú hajú nők sorába.

Valaki más haja

És akkor jött a kemó. Nekem meg gőzöm sem volt arról, milyen lehet elveszíteni egy derékig érő hajkoronát, mert nekem olyan sosem volt. Amikor az első kezelés után elkezdett peregni a hajam, akkor fogtuk a gépet, beültem a kádba otthon, és anyám letolta a kicsi maradékot, azt a hajacskát (így hívta anyucika a gyerekei haját), amit huszonévekkel azelőtt még olyan gondosan kreppelgetett.

Nem volt nagy veszteség, mégis volt abban valami egészen megrendítő, ahogy anya sóhajtott egy nagyot, és elindította a nullásgépet a koponyámon. Egy szót sem szóltunk, én lefelé néztem, és bámultam a repkedő mini hajszálakat.

Aztán következtek a parókák, a csodálatosabbnál csodálatosabb frizurák más emberek hajából, a játék, ami megszínesítette a betegségem első időszakát. Volt barna Kleopátra-fazonom, derékig érő angyalhajam, decens vörös vállig érőm, és persze szőke bubim is. De sosem éreztem magam annyira szépnek, mint amikor a klasszikus hosszúra hagyott, barna parókámban jártam a várost. Mindenki megcsodált. Meg is fogadtam magamnak, hogy ha túl leszek ezen, akkor megnövesztem, nagyon hosszú, nem vállig, hanem derékig érőre és úgy fogok suhanni a gyönyörű hajkoronámmal, mint egy csodálatos sellőlány.

.

Mert ez az én hajam

Volt persze a kezeléseknek olyan időszaka is, amikor semennyire nem érdekelt, hogy nézek ki, és kopaszon hoztak-vittek. A kemóknak 2015 februárjában vége lett. A hajam csak májusban kezdett serkenni, mert a második terápia sokkal erősebb volt, mint az első, és az jóval nagyobb mértékben sokkolta a szervezetem. Először foltos volt a fejem, mert nem egyenletesen kezdett növekedni a hajzat. Aztán annyira göndör lett, mintha egy kis afro-baba lennék. Utána meg úgy meglódult, és annyi lett, hogy meg sem bírjuk állítani.

Két és fél év telt el az utolsó kezelések óta, éppen csak keveseket vágattam a hajamból néhányszor, de már jócskán a vállamig ér. És erős és dús és fényes és gyönyörű. Nagyon sokáig fogom növeszteni, egészen a világ végéig, ez a tervem. Mert ez az én hajam. Sosem válnék meg tőle többé, mert imádom, és nem hiányzik a rövid.

Ez a haj itt, ami most a fejemen van, számomra az életben maradás záloga lett, míg a kopaszság és a rövid hajam egy régi rosszra emlékeztet. Arra a valakire, aki nem szerette magát.

Most már szeretem magam. Így, ezzel a csodálatos sellőhajjal. Ugye, milyen szép? Ez vagyok én. Egészségesen.

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak