Steiner Kristóf: Minden mell gyönyörű, de csak a nagy farok szép?
Vajon mikor lesz vége annak, hogy folyamatosan egymást vizslatjuk, megítélve a másikat olyan alapon, amin egyrészt nem tud változtatni (és simán lehet, hogy nem is akar), másrészt egyáltalán nem ad hozzá a személyiségéhez, és nem is vesz el belőle? Steiner Kristóf gondolatai következnek „péniszverseny-ügyben”.
–
„Nem volt szerencsés ruhaválasztás…” – állt a hozzászólás egy Insta-fotóm alatt, mely a Budapest Pride kamionján készült: szerelmemmel, Nimivel DJ-ztünk a menet során, közben pedig természetesen önfeledten roptuk a táncot egymás karjaiban. Mindketten egy fiatal magyar tervező, Lajos Attila kreációit viseltük – én egyik vállamat szabadon hagyó kezeslábast, mely ott feszül, ahol kell, harangozó trapéz-nadrágszárakkal. Nimi pedig… egy aprócska alsónacit, ugyanabból a csillogós, szivárványszínű anyagból, mint az én outfittem. „Mesélj, miért nem?” – feleltem, a hölgy pedig megtette.
„Mit mondjak, a férjed nadrágja majd’ felrobbant, a tiéd pedig, hát mint egy görög szobor. Ha érted, mire gondolok.”
Értettem, és diadalittasan elmosolyodtam. Megnéztem a fotóit – az egyik legutolsó megosztása egy Laney Molnar illusztráció volt, mely szerint egyformán „perferct beach body” egy állapotos lány, és egy fitneszvilágbajnok teste is. És mivel a művész nagy rajongójaként mélyen egyetértettem a képpel, megkérdeztem a kommentelőmet: „Minden mell gyönyörű – de csak a nagy farok szép?”. Az első hozzászólása egy perccel később már nem volt elérhető. Pedig olyan jó beszélgetésnek indult… Akárhogy is, bizonyította: a ruhaválasztásom nagyon is helyénvaló volt.
Nyilván tisztában voltam vele, amikor először próbáltam fel az Abba-style overallt, hogy meztelenebbnek mutat, mintha pucér volnék, vállalni akartam – azt, hogy csecsemőkoromban leforráztam a mellkasomat forró tejjel, hogy bár formában vagyok, van egy kellemesen kerekded apupocakom, és azt, hogy – ahogyan, mondjuk, Gwyneth Paltrow képes szexissé tenni egy mellben bő nagyestélyit azzal, hogy maroknyi kebleire húzza fel –, bármelyik férfi hódíthat egy feszes naciban, függetlenül attól, mekkora helyet foglal el a térben a pénisze.
Ugorja át ezt a bekezdést, akinek ez már túl sok infó, de
míg a heteróvilágban sajnos sokan elhiszik: „alfább” hím, akinek nagyobb a kardja, a queer-világban simán lehet, hogy egy nagyfarkú fiú a passzív, azaz befogadó fél és fordítva.
Viszont még mielőtt túlságosan fényes képet festek az LMBTQ-közösségről, hozzá kell tennem: a meleg szcénában sajnos különösen kardinális kérdés a „kinek mekkora”, még akkor is, ha ez mindig csak addig érdekes, míg valakire rátalál a szerelem – bármekkora méretben.
Egy hónapja lehettünk együtt Nimivel, mikor először került elő a téma: én nyilvánvalóan kisebb vagyok, mint ő, és megkérdeztem: nem lenne-e boldogabb valakivel, akié legalább akkora, mint az övé. Nem is értette a kérdést. „Soha nem voltam senkivel, akivel ilyen elképesztő a szex, mint veled, és az, hogy miként ölelsz át, hogyan ragadsz meg, hogyan csókolsz és bánsz velem szex közben, nekem több mint tökéletessé teszi a farkadat” – mondta, és azt is elmesélte, mennyit szenvedett kisiskolásként, amiért az osztálytársai „öregemberfaszú”-nak csúfolták, és két alsónadrágot hordott, hogy eltakarja a dudort.
„Emlékszem, drámaórán épp azt tanultuk, hogy az ókori Görögországban a nagy falloszú szatíroszokkal a butaságot, bunkóságot azonosították, míg a kecses kis kuki a művelt, érzékeny, esztétikus férfi képével kötődött össze, és hallottam, ahogy padtársaim felröhögtek, rám mutogatva” – mesélte, én pedig sokadszorra, de még mindig nem elégszer megértettem:
mindannyian kivétel nélkül meg lettünk bélyegezve skarlátbetűkkel a testünk arányai kapcsán, mindegy, mink mekkora. És ezektől a bélyegektől – ha merünk – lehetséges szabadulni.
Tízéves lehettem, mikor a balatonszabadi sóstói nyári tábor zuhanyzójában meztelenre vetkőzve beálltam a forró vízsugár alá, ám meglepetésemre jéghideg víz kezdett csorogni rám. Nem volt más választásom, mint gyorsan átmosni magam, majd kimenekülni a jégveremből – elhúztam a függönyt, és megkértem Sanyi barátomat, hogy passzolja ide nekem a törülközőmet. Velem egyidős osztálytársam a hideg víz alatt „összeugrott” péniszemre nézett, elnevette magát, és azt mondta: „Neked van a legkisebb farkad, amit valaha láttam”.
A közös fürdőszobában épp fogat mosó, fésülködő, vagy pelyhes bajszukat borotváló kamasz srácok mind rám szegezték tekintetüket, és harsány röhögésben törtek ki, én pedig elszégyelltem magam.
Soha senki nem mondta nekem korábban, hogy természetes, ha a hideg vízben „összemegy” a szerszám, senki sem vértezett fel arra, hogy a fiúk számára a farokméret kikerülhetetlen kérdés, és hogy a tinikor küszöbén belépek egy új világba, ahol valamilyen oknál fogva lehet nagy lábam, hatalmas tenyerem, és lehetek magasabb az átlagosnál, a két lábam közötti testrészem hossza és vastagsága határozza majd meg, mennyire vagyok férfi – egyesek számára. Arra sem készített fel senki, hogy a péniszméretünk és a viselkedésünk közé egyenlőségjelet tesz majd a társadalom, mondván: aki túl gyorsan vezet, és megelőz másokat a kanyarban a záróvonal ellenére, az „kompenzál”, akinek fényes órája, drága napszemüvege van, az „small dick energy”.
És azt sem tudtam, hogy a fiúk mellett a lányok is – akik pont úgy bizonytalanok és szégyenlősek voltak a mellük, csípőjük vagy a fenékméretük miatt, mint mi, srácok az intim méreteink kapcsán – beszállnak a bullyba, és akár szavak nélkül, a hüvelyk és mutatóujj egymáshoz közelítésével kacagnak majd rajtunk.
Ma, negyvenévesen már tudom, hogy aki nem lett gigantikus méretekkel megajándékozva, semmivel sem értéktelenebb, és semmi szégyellnivalója nincsen. Így aztán bátran és boldogan vetem le a nadrágomat mások előtt, öltözőben, szaunában, tengerparton, és előszeretettel viselek Speedo-szabású fürdőnacikat – egyrészt, mert nem fogom hagyni, hogy mások bíráskodó tekintete és felszínes ítélete hatással legyen az önértékelésemre, másrészt azért, mert mostanra afféle küldetésemnek is tekintem, hogy hatalommal és magabiztossággal, helyes önértékeléssel ruházzam fel azokat, akik nincsenek tisztában saját sármjukkal, szépségükkel, vonzerejükkel.
Ma már azt gondolom, hogy azok, akik szerint bizonyos fazonú ruhadarabok – beleérve az alsókat, fürdőnacikat, sortokat, feszes farmereket vagy szürke melegítőnadrágokat – csak bizonyos alkatú és méretű férfiaknak készültek, pont ugyanazok az emberek, akik szerint egy mélyen dekoltált felső, egy dögös bikini, vagy egy miniruha „nem való” nőknek, akiknek „nem elég” dúsak a kebleik, vagy akiknek „túl vastag” a combjuk. Röviden – azt gondolom, hogy szegénykék beleragadtak a légypapírba, amit egy toxikus társadalmi norma pakolt ki elénk. Azt gondolom, hogy nagyon nehéz lehet így élni – azt mérlegelve és méregetve, hogy ki elég jó, és nem elég jó ahhoz, hogy atlétát vagy spagettipántos felsőt viseljen. És azt, hogy ez totális vakvágány.
Mert ha azt az „értékrendet” követjük, hogy a nagymellű nők nőiesek, és a nagyfarkú férfiak férfiasak, nemcsak azoknak nem jut megbecsülés, akiknek laposabbak az idomaik, hanem azokat is megtévesztjük, akik óriási domborulatokkal élnek.
Hiszen lássuk be, senki előtt nem nyílik meg minden ajtó, nem pattan le minden bugyogó, csak azért, mert történetesen kolosszális a pénisze vagy a keble. Senkit sem ment fel az alól, hogy megtanuljon tisztességesen, kedvesen kommunikálni, és senkinek sem lesz zökkenőmentesebb a szerelmi élete, vagy vadabb, élvezetesebb, kielégítőbb a szexuális élete attól, hogy bármely testrésze vaskosabb, mint másoké. Valamint, senki sem ért el semmiféle eredményt azáltal, hogy nagy farokkal vagy óriási mellekkel született – örülni természetesen lehet neki, de személyes sikerként elkönyvelni kissé összezavaró.
Mert nem tartom jó iránynak, hogy ugyanazok, akik (jogosan) kikérnék maguknak, ha valaki szájára venné a naracsbőrüket, akik bizonytalanok, mert (természetes módon) az egyik mellük nagyobb, mint a másik, vagy mert szőrszálak nőnek a mellbimbójukon, másokat úgy fitymálnak le (szó szerint), mintha ez nem merítené ki a body shaming fogalmát.
Félreértés elkerülése végett, és a kendőzetlen őszinteség kedvéért is, naná, hogy izgató és izgalmas, amikor szinte lehetetlennek tetszik levenni a tekintetünket a nemi jellegekről, mert majd kiszúrja a szemünket – ugyanakkor hozzá kell tennem, számomra ez sokszor inkább afféle kíváncsiság (mely első sorban talán abból fakad, hogy olyan más, mint az enyém), mint „kanosság”, és simán előfordulhat, hogy zabolátlan szexuális vágyak útvesztőjében találom magam olyasvalakit szemlélve, érezve, akinek semmije se „látszik ki”. És volt részem csodás, átlagos meg felejthető szexben is mindenféle mérettel.
Nem kőbe vésett szabályok szerint értékelem mások vonzerejét.
Sosem vágytam specifikusan szőke hercegre vagy fekete szultánra, nem vártam el, hogy a pasim testét bizonyos százalékban borítsa szőr, és nem érdekelt, hogy huszonöt vagy ötvenöt éves, hogy vékony, izmos vagy mackós. Nem von le vagy tesz hozzá a romantika, sem a szex minőségéhez és mennyiségéhez az, hogy valakinek vékony vagy vastag ajkai vannak, látszanak -e a fogai, ha mosolyog, vagy sem, szeplős-e vagy kreolbőrű. Egymásra hangolódás, odafigyelés, ösztön és tapasztalat, kommunikáció és nyitottság határozza meg, milyen mélyre megy a szex.
Ha szemérmetlenül szabados akarok lenni – megint csak ugorjon, akinek úgy tetszik –, nem választottam ugyan tudatosan, de baromira felcsigáz, amikor szex közben látom kettőnk különböző péniszét egymás mellett. Olyan szépen kiegészítik egymást. Ugyanakkor egy saját férfienergiáival jól bánó transz férfi is be tud indítani – függetlenül attól, hogy mi van a lábai között. Hogy heteronormatívára, és konzervatívbarát nyelvre fordítsam, kicsit olyan, mint alacsonynak / magasnak lenni egy magas / alacsony társ mellett. Vagy mint egy Benetton-reklám. A kontrasztban van valami izgalmas dinamika. No, nem mintha két magas vagy két alacsony ember ne lehetne páratlan páros… és akkor még az átlagos magasságúakat meg sem említettem, pedig belőlü(n)k van a legtöbb.
Ami pedig közös mindannyiunkban, hogy
mindegy, milyen magasak vagyunk, sosem szűnünk meg egymáshoz hasonlítgatni a magunk és a mások magasságát. Nincs is ezzel semmi gond, amíg értjük: annyi mindenen máson múlik, milyen a fellépésünk, kiállásunk, karizmánk.
És míg eszembe nem jutna megszólni vagy megítélni a nőt, aki szivaccsal kitömött melltartót visel, ahogyan azt sem, aki plasztikai sebész segítségével növeli a mellméretét, sőt a férfi felett sem bíráskodnék, aki pumpákkal, súlyokkal, vagy műtéti úton szeretne nagyobb farokhoz jutni, én a magam számára nem tartanám helyes útnak, hogy zoknit dugjak az alsógatyámba. Persze azt sem, hogy kizárólag bő nadrágokban mutatkozzam, és kerüljem a helyzeteket, ahol belefuthatok a hideg vízbe, és még egy Sanyiba. Az én megoldásom az, hogy megértettem: nincs mit megoldani, hiszen nincs probléma. Itt.
Ott van probléma, ahol életek sikere és sikertelensége áll vagy bukik azon, hogy sikerült-e elég nagy házat építeni, elég kicsi okostelefont venni, elég vastag karizmokat növeszteni, és elég vékony derekat szerezni, ami nagyjából behatárolja a kívánt társadalmi státuszt. Ami engem illet, az egyetlen téma, amiben szégyentelen „size-queen” vagyok, az egyetlen dolog, amiből mindig a lehető legeslegnagyobbra vágyom, az nem más, mint… a perspektíva.
A képek a szerző tulajdonában vannak