Nagy a nyomás, hogy heterók legyünk

Dittera-Balogh Andrea fordító, író, történelmi projektek menedzsere. Amikor ő volt kamasz, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, még egyáltalán nem állt rendelkezésre elérhető információ a többségitől eltérő szexuális irányultságokról. Így amikor tizenhárom éves korában először csókolózott egy lánnyal („inkább hosszú szájra puszinak lehetne nevezni”), nem is nagyon ütközött meg a dolgon. Az epizódnak „sem előzménye, sem folytatása, sem átbeszélése nem volt” – mondja, úgy könyvelték el, mint „a gyengédség kifejeződését”. Andrea később koleszos lett, itt átélt ugyan azonos nemű vonzalmakat, de továbbra sem azonosította magát biszexuálisként. Úgy véli,

„a társadalom és a kultúra oly mértékben támogatja, jutalmazza, teszi könnyűvé a heteró kapcsolódásokat, ami megnehezíti az önfelismerést, különösen biszexuális nők esetében.

Az ember érzi, hogy valami nem úgy működik, de hát azt sem tudja, másoknál pontosan hogy működik” – emlékezik vissza, és azt is hozzáteszi, számára a nők közötti szexualitás sokáig csak az irodalom terén létezett.

Dittera-Balogh Andrea Fotó: Saját forrás

Férfiak tekintetén át látjuk a nőket

Vitrai Sára genderszakértő, eseményszervező, oktató. Több mint tíz évvel fiatalabb Andreánál, egy másik generáció tagja, már csak emiatt is vannak eltérő tapasztalatai. Szerinte sok biszexuális nő alapélménye, hogy azt hiszik, a nőkhöz mindenki vonzódik. „Utólag visszagondolva, tinédzser koromban nagyon vonzónak találtam a filmekben látott nőket, de úgy értelmeztem akkor, hogy ez azért van, mert olyan szeretnék lenni, mint ők, nem pedig azért, mert velük szeretnék lenni.” Sára tanulmányai során vette elő az LMBTQ-témát, egy ideig a „tudományos érdeklődés leple alatt” olvasgatott, mígnem kezébe akadt a Bi: Notes for a Bisexual Revolution (Bi: Jegyzetek a biszexuális forradalomhoz) című vaskos könyv, amelyet máig nem fejezett be, mégis megváltoztatta az életét. 

Egy lábjegyzetből ugyanis kiderült számára, hogy léteznek a világban biszexuális közösségek, sőt évente tartanak ilyen témájú konferenciát Angliában. „Magam előtt sem volt teljesen világos, miért, de tudtam, hogy nekem oda el kell mennem” – idézi fel.

Azt mondta, el fogok kárhozni

Andrea nem a CEU-ra járt gender szakra, hanem teológiára, ami nehezített pályának bizonyult. Felnőttként keresztelkedett, nagyon közel álltak hozzá a jézusi elvek, és a közösségért akart dolgozni – ezért választotta ezt a képzést. Ám hamar szembesülnie kellett azzal, „kulturálisan mennyire idegen” ebben a közegben, amely „finoman szólva sem volt támogató a biszexualitással kapcsolatban”. Andrea tizenkilenc évesen közeli barátságba került egy fiatal nővel, aki kettővel járt fölötte az egyetemen. „Idővel persze rádöbbentem, hogy sokkal többet érzek iránta, mint barátságot. Annyira meghitt kapcsolat volt, hogy azt hittem, talán ő is viszonozza az érzéseimet. Naiv hibának bizonyult. 

Amikor megpróbáltam neki előbújni ezzel a dologgal, igazából nem azt mondtam, hogy őt szeretem, csak annyit, hogy a nők iránt is érzek valamit. Erre teljesen megrémült, közölte, hogy meg kell térnem, meg kell változnom, különben el fogok kárhozni” – osztja meg fájdalmas élményét Andrea, aki a reakció hatására teljesen összezavarodott.

Nagy kérdés volt benne, hogy ki fogja őt elfogadni, lehet-e őt egyáltalán szeretni.

Ráadásul ismert egy német cserediák lányt, egy progresszívabb egyház képviselőjét, aki szivárványos nyakkendőt hordott, és nyíltan kommunikálta leszbikusságát. „Nagyon csúnyán kirekesztették a többiek. Őszintén, nem voltam eléggé bátor, hogy kiálljak mellette. Sajnáltam mindazt, ami történik vele, de rettenetesen meg voltam rémülve” – mondja. 

Ennyire jó barátnők?

Andrea később otthagyta a teológiát. Férfiakkal ismerkedett, huszonéves volt, amikor újra nővel lett kapcsolata. „Utólag jöttem rá, biszexuális nőknél mennyire gyakori, hogy nehezen definiálnak helyzeteket. Két év után derült ki, hogy a párom úgy értelmezi a kapcsolatunkat, hogy mi legjobb barátnők vagyunk… ennyire jó barátnők” – meséli Andrea, akit nagyon megviseltek a történtek, teljesen láthatatlannak érezte magát ebben a szerepben. Ekkor döntött úgy, hogy „márpedig neki heterónak kell lennie”. Találkozott is egy nagyon kedves férfival. A kísérlet, amelyről azt gondolta, csak elhatározás kérdése, két-három évig tartott, és „csúfosan elbukott”. 

Vitrai Sára – Fotó: Saját forrás

„Nekem sokáig nem igazán voltak közeli női barátságaim – említi meg Sára. – Lehet, hogy azért, mert nembináris vagyok, azaz több mint nőként határozom meg magam, és mindig úgy éreztem, kicsit kilógok a lányok társaságából. Azt hiszem, máig könnyebben kapcsolódom férfiakhoz, nagyobb gyakorlatom is van benne, meg ez az, amit a kultúra támogat. Talán ezért nem merült fel bennem sokáig hiányérzet.” Sárát végül az angliai konferencia erősítette meg abban, hogy „illik rá a biszexuális címke”. Sokat segített neki, hogy ennek az eseménynek a szervezői nemcsak magát a biszexualitást értelmezték tágan, hanem bárkit szívesen fogadtak – partnereket, útkeresőket –, így egyáltalán nem érezte magát kezdetben sem kizárva. 

Az egész patriarchátussal volt bajom

Bárhogy törekedett önmaga megváltoztatására, Andrea csak a depresszióhoz került egyre közelebb. Akkoriban lett édesanya, és részben az elszigetelődés hatására csak még mélyebbre sodródott. Három pszichológusnál is járt, de nem érezte úgy, hogy megértenék őt.

„Emlékszem, egyikük azt mondta, akkor most induljunk ki abból, hogy miért nem tudom elfogadni azt a női szerepet, amit elvár tőlem a társadalom. Én erre azt válaszoltam, hogy szerintem meg ne ebből induljunk ki, mert én ezzel tisztában vagyok, és eszem ágában sincs ezt az alávetett szerepet vinni.

Amiben ő tudna segíteni, ami nekem igazán nehéz, az az, hogy magamat mint biszexuális embert elfogadjam” – magyarázza Andrea, aki sokat beszélt a férjével is arról, mi zajlik le benne. A férfi kifejezetten támogatta Andrea önkeresését, eleve nem is gondolta, hogy a párkapcsolatuk „olyan viszony lenne, amelyben bármelyikük megtilt vagy megenged a másiknak dolgokat”. Andrea el is kezdett női terekbe járni, de hamar rájött, hogy „ciki biszexuálisnak lenni”.

„Kettős ügynöknek éreztem magam”

Sárában többször felmerült, létezik-e makulátlanul tökéletes biszexuális kategória: egy olyan állapot, amikor végre elhiszik rólad, hogy tényleg biszexuális vagy. „Mikor tudna ez megvalósulni? Ha azonos számú női és férfi partnert tudnál felmutatni?” – teszi fel a kérdést. Gyakran tapasztalta ugyanis, hogy mivel korábban nem volt komoly kapcsolata nővel, sokan csak legyintettek a közeledésére: biztos nem is tudja, miről beszél. 

Andrea szintén azt élte meg, hogy a leszbikus terekben többen elutasítók vele szemben. „Nem mindenki, de az a pár eset is eléggé megviselt, hiszen épp akkorra szedtem össze a kis bátorságomat” – eleveníti fel. Később viszont eljutott a Labrisz Leszbikus Egyesülethez, ami „már egy jó közeg volt”. 2015-től elkezdtek biszexuális témájú programokat is szervezni, de az a kezdeményezés nem tartott ki egy-két évnél tovább. 

A vonzalmak érvénytelenítése

Amikor a biszexuális embereket érintő előítéletekről kezdünk beszélgetni, rögtön elhangzik Sigmund Freud neve. A pszichoanalízis atyja ugyanis az éretlenséghez kötötte a biszexualitást, úgy gondolta, ez az a stádium, amikor még nem lehet tudni, heteró lesz-e a gyerek, vagy sem. „Ez az elmélet aztán generációról generációra öröklődik, mígnem száz évvel később megkapod egy buliban, hogy »biztos csak bizonytalan vagy«, »még nem döntötted el«. Pedig a biszexualitásban pont az a lényeg, hogy az embernek kétirányú vonzalma van” – világít rá Andrea. Gyakori sztereotípia továbbá, hogy a biszexuálisokat csak a szex érdekli. „Ezt mindkét oldalról rendszeresen hallani. Ha a partnerem nő, egyértelműnek veszi, hogy csak a pénisz miatt akarok férfiakkal lenni. Mi másért? Ha a partnerem férfi, biztosra veszi, hogy csak a szexuális játékok miatt akarok nőkkel lenni. Mi másért?” – vázolja a helyzetet Andrea.

„Ráadásul a patriarchális társadalom eléggé a péniszek körül forog, tehát ha valamennyire is vonzódsz a péniszekhez, akkor azt ismerik el igazi vonzalomként, a nők iránti vágyat viszont átmenetinek, másodlagosnak tartják, vagy úgy kezelik, mintha a kizárólagos célja a férfiak szórakoztatása, izgalomba hozása lenne”

– egészíti ki Sára. És akkor ott van a promiszkuus biszexuális rémképe is, aki „képtelen hűséges maradni, mert előbb-utóbb csak hiányozni kezd neki az a nemi szerv, amely a monogám kapcsolatában nincsen” – emel ki egy másik, szintén téves sztereotípiát. 

„Alapvető szorongásom, hogy biszexuálisként nem vesznek komolyan, nem hisznek a megbízhatóságomban” – folytatja Andrea. Szerinte mély társadalmi gyökerei vannak a meleg/leszbikus emberek félelmeinek. A női partnerei ugyanis attól tartanak, Andrea majd biztos el fogja hagyni őket egy férfiért, akivel sokkal könnyebb a jelenlegi jogi-politikai környezetben kapcsolatot fenntartani. „Amikor ezt mondják neked, nagyon nehéz bizonygatni az ellenkezőjét. Pedig számomra igazából nincs különbség ebből a szempontból. Sőt, az is lehet, hogy ő fog elhagyni egy másik nőért” – teszi hozzá.

Az előítéletek rendkívül megterhelők

Március a biszexuális egészségtudatosság hónapja, amelynek keretében világszerte igyekeznek felhívni a figyelmet a biszexuális emberek egészségét érintő kockázatokra. Az előbbiekben felsorolt bántó sztereotípiák, a verbális agresszió, a kirekesztés egyfajta krónikus stresszorként vannak jelen az érintettek mindennapjaiban. Ez ahhoz vezet, hogy sokan egészségkárosító viselkedésekkel, alkoholfogyasztással, dohányzással, szerhasználattal igyekeznek oldani a feszültséget. Kutatások azt is kimutatták, hogy biszexuális embereknek gyakrabban vannak öngyilkossági gondolataik, illetve többször próbálják meg kioltani az életüket, mint a heteroszexuálisok. 

A bántalmazás területén is aggasztó adatok rajzolódnak ki. „Amerikai felmérések azt találták, hogy míg a leszbikusok 44 százaléka tapasztal élete során párkapcsolati agressziót, addig a biszexuális nők 61 százalékát abuzálta a partnere. Férfiak esetén is találunk eltérést: a melegeknél 26, a biszexuális férfiaknál 37 százalék ez az érték (a heteróknál 29)” – hangsúlyozza Sára. Azt is tudjuk, hogy az elkövetők nagyrészt férfiak, ha az áldozatok bi nők, vagy meleg férfiak, míg az elkövetők főleg nők, ha az áldozatok leszbikusok vagy biszexuális férfiak. Mi állhat a háttérben?

Andrea szerint közkeletű tévhit, hogy a férfiak izgalmasnak tartják a biszexuális nőket, mert azt hiszik, akkor két nővel is együtt lehetnek.

„A lelkesedés általában addig a pontig tart ki, amíg a férfi rá nem jön, hogy itt nem feltétlenül szexkalandról van szó (bár természetesen azzal sincs semmi baj), hanem a hálószobán túlmutató, mély vonzódásról.

Ilyenkor sok férfi kifejezetten megrémül, vagy dühvel reagál, hiszen felmerül benne, hogy nem lesz-e partnerként kevés a másiknak” – vélekedik Andrea. Sok nő pedig, amikor a férfiról derül ki, hogy biszexuális, akkor rögtön azt hiszi, a férfi igazából meleg, és az elejétől kezdve becsapta. „Sajnos van annak gyakorlata, hogy meleg férfiak házasságokat kötöttek, mert csak így felelhettek meg a társadalmi elvárásoknak. Másfelől megint azt látjuk, hogy a péniszhez való vonzalmat hajlamosabbak igazibb vonzalomként értékelni az emberek” – utal vissza a már leírtakra Sára.

Nincsenek példaképek

A biszexuálisok, amennyiben monogámok, általában beolvadnak abba a háttérbe, amilyen párkapcsolatban aktuálisan vannak. Ha a partnerük azonos nemű, akkor őket is melegként/leszbikusként észlelik, ha a partner különböző nemű, akkor rögtön heteroszexuálisnak tartják őket.

„A biszexualitást nem lehet kívülről megállapítani, ha csak valaki nem poli, és nem jelenik meg egyszerre két, egymástól eltérő nemű partnerrel”

– veti fel Sára. Gyakran a média is úgy értelmezi, hogy ha valakinek azonos nemű párja lett, akkor „kiderült róla”, hogy leszbikus/meleg, és ez a történet vége.

 

Ha a történelmet nézzük, utólag még nehezebb beazonosítani, ki lehetett valójában biszexuális, és ki lehetett az, aki azért tartott fenn látszatkapcsolatokat, heteró házasságot, hogy elrejtse a világ elől az azonos nemű vonzalmait. És van az az eset is, amikor valaki a melegségéről híresül el, tévesen. „Kevesen tudják például, hogy Oscar Wilde még a halála előtti évben is írt szerelmes levelet a feleségének” – említi meg Andrea, aki azt is kiemeli, a régebbi korokban egyrészt teljesen mást értettek az emberek a napjainkban használatos fogalmakon, másrészt sok kifejezés még egyáltalán nem is létezett (a homoszexualitás szót például 1868-ban találta ki Kertbeny Károly, akiről ITT írtunk korábban).

A ma ismert identitáskategóriák lényegében a XX. század második felében alakultak ki, amikor a hetvenes évek fordulóján létrejöttek az első meleg és leszbikus szervezetek. Az induláskor a biszexuálisok nem képviseltették magukat, ha jelen voltak is, beolvadtak a leszbikusok és a melegek közé. „Meglepő módon az első biszexuális kiáltványt a kvéker egyház adta ki, amelynek tagjai 1972-ben létrehozták a Barátok Biszexuális Bizottsága nevű kezdeményezést, amelyet persze rettenetes csend követett” – meséli Andrea. Az első biszexuális szervezet, a BiPol 1983-ban jelent meg, majd később elindult a szintén amerikai BiNet. Az aktívabb nemzetközi biszexuális mozgalom a kilencvenes évek végén kezdődik, Budapestre pedig körülbelül két évtizeddel később ér el. A Labrisz Leszbikus Egyesület 2015–2017 között tartott programjai után 2019-ben megalakult a Budapest Bi-tangok nevű közösség. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nem volt hova megérkezni

Amikor valaki rájön és elfogadja, hogy nem heteroszexuális, feltárul előtte egy, a többségi társadalomhoz képest alternatív út: elkezdhet meleg/leszbikus közösségekbe járni, ahol sorstársakkal találkozhat. „Baromi nehéz manapság nem heterónak lenni, de lehet támogatást kapni – mutat rá Sára. – Biszexuális közösség hiányában azonban erre sokáig nem volt lehetőség.

Az illető vagy megmaradt egy heteró közegben, és meghasadt, mert láthatatlannak érezte magát, vagy átevezett a meleg/leszbikus közegbe, ahol pedig sokszor a heteró vonzódásait kellett megtagadnia.”

Ezt a problémát ismerte fel Sára, aki az éves angliai konferenciából, a BiConból inspirálódva kezdett Budapesten is meghirdetni programokat biszexuálisoknak. Az alapötlet az volt, hogy ezek minél kötetlenebb alkalmak legyenek: jöhessenek biszexuálisok, de útkeresők, támogatók is. Mindenki annyi időre kapcsolódhasson be, amennyire szeretne. Lehessen beszélgetni a szexuális irányultságot érintő kérdésekről, de más dolgokról is, amik a résztvevőket érdeklik, foglalkoztatják. 

A Budapest Bi-tangok azóta is havi rendszerességgel szerveznek nyilvános eseményeket, de vannak olyan programjaik is, amelyeket csak csoporttagok számára hirdetnek meg (ITT találod meg őket). Ha pedig többet megtudnál a biszexualitásról, kövesd a blogjukat vagy Andrea előadásait a FreeThinker keretein belül.

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maria Korneeva