–

Az első héten nem tartottam még szakórákat

Nem mintha máskor első héten már új anyagot vettünk volna, de ezt az évet nem lehetett csak úgy elkezdeni. Egyrészt a gyerekekkel közösen fel kellett dolgozni azt, ami történt az elmúlt fél évben: ki kellett beszélni magunkból az érzéseinket, a félelmeinket, és meg kell tanulni újra együtt lenni. Igen, óriási feladat újraszocializálódni.

Meg kell tanulni újra közösségben létezni, alkalmazkodni, elfogadni. Hiszen ezek mind-mind kiestek a bezártság alatt.

Másrészt közösen értékelni kellett a digitális oktatás tapasztalatait – nem a tudást mérni! –, a felmerülő problémákat. És közben azért valahogy készülni kell a fejünk felett folyamatosan lebegő újabb bezárásra is. Talán ezt viselik a legnehezebben a gyerekek, ettől tartanak ők is a legjobban. Mert egy dologban majdnem mindenki egyetért: nem akarnak újra otthonról tanulni. Hiszen ez itt, így és együtt jó. Fura ezt most nekünk is megélnünk.

Mindig kérdezik tőlem, hogyan tudom ezt a zajt elviselni, ami egy suliban van. Nekem ez nem zaj, én már megszoktam, nem is tűnik fel. Vagyis nem tűnt fel, de most már tudom, mire gondolnak mások. Iszonyatosan fárasztó a zaj, a nyüzsgés. A gyerekeknek is, és nekünk is megterhelő még az iskolai közeg, ugyanis egy ingerszegényebb időszakból újra a pörgésbe csöppentünk. És minden gyerek közölni szeretne valamit, beszélgetni akar.

Ez egy végtelen folyamat, amit még szoknunk kell. Nekem is. Délutánra már mindenki olyan, mint egy zombi: nincs agyunk, szinte nem bírunk ébren maradni. Úgyhogy még a visszaszokás fázisában vagyunk, de legalább együtt, közösen.

Az örömbe azért üröm is vegyül

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Hisz a járvány újra tombolni kezdett, másként, de sokkal durvábban, mint tavasszal. Ez pedig nagyon megnehezíti a helyzetet. Van ugyan egy protokollunk, de egy csomó kérdésre nem tudjuk a választ. Hiszen addig oké, hogy ha egy gyerek tüneteket mutat, ki kell emelni a közösségből. De mi lesz utána? Persze, az operatív törzs majd dönt egyénileg. De addig? Na, ezt senki sem tudja.

Az iskola pedig lassan ürül. Egyre több gyerek betegszik meg, mind kevesebben járnak be. Fogyunk napról napra. Naponta jön új rendelkezés arról, hogyan és miként kell eljárni a hiányzás igazolásánál, de ez sem egységes.

A háziorvosok távgyógyítanak, van, aki ragaszkodik a tíz nap otthonléthez. Egyik nap még így fogadhatjuk el, másnap reggel meg már teljesen másként. És ez így megy minden egyes nap…

Közben szépen lassan szűkül a mozgástér: már énekelni sem lehet, mozogni csak módjával. Aztán már rendezvény sem lehet, iskolán belül sem. Aztán sportversenyek sem. Semmi nem marad. Kicsit fojtogató ezt az érzés. Mert iskola lehet, és valószínűleg lesz is, csak lassan semmit sem szabad benne csinálni. Ez az, ami elszomorít. De én bízom és remélek. Egészen addig, amíg már azt sem lehet…

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images