Nyáry Luca: Mindennap meglepem magamat azzal, hogy felkelek és csinálom tovább

–

Bakancslista

1. Nyerni egy slamversenyt.

2. Szerezni egy jó jegyet.

3. Megnézni egy filmet apával.

4. Szerepelni egy filmben.

5. Segíteni valakin.

6. Egy nagy ivás.

7. Teljesen őszintének lenni valakivel.

8. Szerelmet vallani. Akárkinek…

9. Összebarátkozni egy idegennel.

10. Nem idegenné tenni egy régi barátot.

11. Valami drasztikusat csinálni a jó ügyért.

12. Elmondani nekik, hogy mennyire szeretem őket.

Ezt a listát tizenöt éves koromban írtam. Méghozzá azért, mert akkoriban elég biztos voltam benne, hogy nem akarok élni.

Azóta tudom, hogy még csak nem is erről szólt a dolog. Egyszerűen csak képtelen voltam megfogalmazni, hogy valójában a létezésnek abból az egy csonka formájából akartam kiszabadulni, nem magából az életből. Szóval igazából nem is volt igazi bakancslista. És egyáltalán nem próbáltam megcsinálni ezeket a dolgokat. Nem a halálom előtt elvégzendő teendők listáját akartam létrehozni, inkább azok a dolgok szerepeltek rajta, amiket még meg akartam volna csinálni ebben az életben, ha nem lettem volna ahhoz is túl fáradt.

Egy ideig sokat foglalkoztam vele. Mindennap elvettem belőle, aztán megbántam, vagy hozzáadtam valami újat és elgondolkoztam azon, hogy máshogy állnék-e a nemlét kérdéséhez, ha már az az ember lennék, aki megcsinálta mindezeket. És álmodoztam arról a békéről, ami csak ennek a képzeletbeli verziómnak adatott meg. Valahol már akkor is sejtettem, hogy nem fogok engedni ennek az érzésnek, részben mert nagyon jól úszom árral szemben, részben pedig azért, mert nem kötöttem feltételekhez a halált, inkább magam mellett tartottam, mint egy folyton villogó, csalogató vészkijáratot, de sosem nyilvánítottam olyan súlyosnak a helyzetet, hogy átlépjek rajta.

Kerestem a veszélyes helyzeteket, kísértettem a sorsot, hátha történik valami, akármi, ami átlök azon az ajtón, de magamtól nem voltam képes megtenni.

Szeretném azt mondani, hogy a megérzéseim vagy az életösztönöm tartott vissza ebben, de az az igazság, hogy kurvára nem motivált semmi, csak a félelem. Láttam, mit tesz egy ember halála az egész környezetével, hogy rombol le pillanatok alatt mindent a hiány, és hiába gondoltam azt, hogy nincs értelme az életemnek, nem tudtam volna ezt tenni másokkal. Úgyhogy nem csináltam semmit. Csak vártam és vártam azon a képletes küszöbön hónapokon át, hogy valami áttaszítson engem a másik oldalára. Néha közel kerültem hozzá, de sosem eléggé. 

És szerencsém volt, mert előbb jutottam el arra a pontra, hogy meg tudjam fogalmazni, hogy nem élni nem akarok, hanem így nem akarok élni. Felkapartam magam a padlóról, megtanultam keresni és elfogadni a segítséget, és az utóbbi négy évet azzal töltöttem, hogy felépítsek egy életet, amiben biztonságban érzem magam. Újra felfedeztem azokat a dolgokat, amiket régen szerettem az életemben. Lett védőhálóm, megint elkezdtem írni. A listát a jegyzeteim között lassan betemették más papírra vetett gondolatok. Végül szinte el is felejtettem, hogy létezik.

Nagyjából egy éve fedeztem fel újra, ami elég ironikus, tekintve, hogy közben írtam egy könyvet a témában, abban volt egy hasonló motívum, és viccesnek találom, ahogy néha az élet másolja a képzeletet, és nem fordítva.

És ahogyan évekkel később végigmentem a pontokon, rájöttem, hogy akaratlanul is mindent megtettem, amit akkor beleírtam.

Ez egyszerre töltött el örömmel és valami retrográd sajnálattal a múltbeli énem iránt. Mert azok a tervek a listán nem csak önmagukban voltak érdekesek nekem. Persze király szerepelni egy filmben és nyerni is tök jó, de ezek nekem sosem csak az élményről szóltak, vagy a félelemről, hogy kimaradok valamiből. Az ilyesmik inkább a fejemben hozzájuk kötött jelentésük miatt vonzottak engem. Az az út érdekelt, amin ezeket a pontokat állomásoknak láttam, az út, amin keresztül egy olyan ember lehettem volna, aki már nem érzi így magát. Akinek már nincs szüksége arra, hogy folyamatosan a kijáratot keresse. 

Az azóta eltelt időben gyökeresen megváltozott az életem, és ma már egy olyan ember vagyok, aki őszintén hálás azért, hogy életben lehet. De hozzá nem szoktam. Még mindig úgy érzem magam, mintha valahogy kijátszottam volna a halált, mintha csak belerajzoltak volna ebbe a világba, amiből igazából már rég el kellett volna tűnnöm. Nehezen látok előre, mert nem tudom elhinni, hogy valaki, aki érezte olyan pocsékul magát (és igen, néha még mindig érzi), hogy legszívesebben semmit sem érezne, egyáltalán hogyan húzta ki eddig.

Mindennap meglepem magamat azzal, hogy felkelek és csinálom tovább.

De ez, gondolom, egy bizonyos szintig mindenkivel így van. A változást csak nagy távlatokból látjuk, és mialatt történik, sokszor semmit sem érzékelünk belőle. Aztán bumm, itt vagy négy évvel és kurva sok láthatatlan munkával később egy teljesen másik életben. Egy olyanban, amit tudsz szeretni. És rájössz, hogy ez az, amit az a tizenöt éves szenvedő önmagad látott abban a listában, a mostani TE a végén, egy olyan éned, aki már nem túl gyenge, ijedt vagy magányos ahhoz, hogy megcsinálja ezeket a dolgokat.

Annyira szeretnék visszamenni a korábbi önmagamhoz, és elmondani neki, hogy egyszer lehet az az ember. Nem lesz könnyű menet, de lehet, ha akar. Hogy meg fogja találni azt a csatornát, amin keresztül az összes félelmét ki tudja önteni a világba, és visszakeringetni magába úgy, hogy már ne tudjanak ártani neki. Hogy majd olyan embereket mondhat a barátainak, akiknek ő is tökéletesen elég és értékes lett volna. Hogy megnyithatja magát a világnak, és mindennap úgy feküdhet le aludni, hogy egy kicsit kevésbé érzi egyedül magát. Mert tudom, hogy nagyon szerette volna hallani.

Tudom, hogy szinte minden ember, aki túlságosan szenved ebben a világban, el tudja képzelni egy olyan verzióját önmagának, akinek nem kell így éreznie. Csak ezek olyan érzések, amik el tudják takarni a reményt, hogy egyszer majd jobb lesz. 

Úgyhogy így, ha nem is az út végéről, de valahonnan mellőle, azt a tanácsot tudom adni azoknak, akik úgy érzik magukat, mint én akkor, hogy ne engedjék el azt az embert, akit ott látnak a bakancslista alján. Mert ő az, akire most vársz, akire szükséged van. Az, aki, ha nem is feltétlenül egyedül, de majd kiemel téged ebből az egészből. Az, aki megmenthet téged és újra széppé teheti az életed. Akkor is, ha egyelőre baromi nehéz észrevenni, és képtelen vagy megmondani, hogy mi lesz veled fél, egy vagy öt év múlva.

Tudom, hogy olyan érzés, mintha sosem akarna véget érni. De véget fog. Az életben az egyetlen biztos dolog: a változás. És ez a másik, átalakult verziód ott vár rád valahol, az álmaidban, a szeretteid fejében, a bakancslistád legvégén. Ne félj változtatni, ne félj segítséget kérni és ne félj hinni magadban. És ha te is azt érzed, hogy legszívesebben kitörölnéd magad a világból, akkor ennyit akarok mondani neked: megéri várni rá. Ha magadat fel akarod is adni, kérlek, könyörgök neked, hogy őt ne engedd el. 

Nyáry Luca

Ha öngyilkossági gondolataid vannak, esetleg fontolgatod, hogy öngyilkos leszel, vagy aggódsz valakiért a környezetedben, akkor kérj segítséget! Ingyen hívható éjjel-nappal a 116-123 lelkielsősegély-szolgálat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images