Arra fókuszálunk, amihez értünk: a gyerekekkel akarunk foglalkozni, őket akarjuk tanítani. Méghozzá testközelből. Arra törekszünk, hogy erős szociális kapcsolatok alakuljanak ki közöttük, hogy megtanulják kezelni egymás búját-baját, osztozzanak a másik örömében. Ezt igazán csak úgy lehet elsajátítani, ha látják, érzékelik egymást a fizikai térben. Inkább legyen közöttük konfliktus, amit meg tudunk beszélni, amiből építkezni tudunk, mintsem kuksoljon mindenki csöndben, magában. Éppen ezért azt várjuk minden tanártól, hogy a közösségre, a kapcsolatokra koncentráljon, minden tanítási helyzetben ezek legyenek előnyben. Válasszanak olyan módszereket, ahol ez uralkodik, akár a tananyag rovására is. Hiszen ez az, amit az esetleges karantén alatt már nem lehet megtenni. 

Át kell gondolni, hogy az egyes témák kapcsán mi az, amit otthon kell a gyerekeknek feldolgozniuk, mi az, amiben erősíteni kell az önálló tudásszerzést. Ez egyébként nem csupán a karantén miatt fontos, hiszen úgy néz ki a világ, hogy aki képes önállóan új ismereteket megszerezni, az több örömet élhet át egész életében. 

Nem a tananyag „leadása” az iskola célja, hanem a gyerekkel veleszületett tudásszomjnak az állandó fenntartása. A tanár segít, szempontokat ad, kíséri azt az utat. 

Ezt a hozzáállást a tanárnak is sokkal jobb élőben gyakorolnia, hiszen úgy azonnal látja a gyerek viselkedésén, testbeszédén, hangszínén és gesztusain, hogy sikerült-e jól csinálnia. A jelenlegi helyzetet tehát a tanárnak is arra kell használnia, hogy még jobban megtanuljon a gyerekek nyelvén, és erősítse azt a bizalmat, ami segíti ezt a csodálatos és felemelő viszonyt, amit tanítás közben megélünk. Minél erősebbre fűzzük ezt az emberi szálat, minél ügyesebben tápláljuk a mindennapos együttlétünk során a tudásvágyat, annál több esélyünk van arra, hogy a karantén alatt ezek görgetik majd tovább az életet.

Talán ebből is látszik, hogy ez a tanév a mentálhigiénéről szól majd. 

Az egyetlen dolog, ami számít, hogy a gyerekek olyan lelki élményeket kaphassanak, amik segítenek nekik az élet minden pillanatában. Azt akarjuk, hogy készek legyenek új helyzeteket kezelni, figyelni, koncentrálni, és tűrni a kényelmetlenséget. 

Ebben kell őket segíteni. Ez a helyzet lehetőségeket teremt arra, hogy megdolgozzunk jó pár témát. Beszéljünk az ellenségkép-gyártás természetéről és tanuljuk kezelni azt, hogy egy új front nyílt az emberek között, mert a korlátozásokhoz nagyon különbözően állnak hozzá.

A maszkhordás és távolságtartás kapcsán kialakult konfliktusok természetét végig fogjuk beszélni a gyerekekkel, ezzel segítve őket abban, hogy megtapasztalják, miként hoz meg egy döntést az ember. Mit mérlegel? Hogyan változtatja meg a hozzáállását bizonyos dolgokhoz, ha új információkhoz jut? 

Tanárként azt is gyakorolhatom, hogy hol van a kompetenciám határa. Tudom-e befolyásolni a szülők hozzáállását? Dolgom-e ez? Tényleg azzal kell rengeteget foglalkoznom, hogy a szülők vírushoz való hozzáállását egységessé tegyem? Tanárként azzal tudok ebben a helyzetben hatni, hogy világossá teszem, miért kellett új szabályokat bevezetni. És én is ezekhez tartom magam.

A tanári és a szülői magatartás erősen hat a gyerekekre. Mindenkin segít, ha nem a másik hisztériájával kezdjük a munkát, hanem a magunkéval. Aki retteg a maszkviseléstől, annak ezzel a rettegéssel kell valamit kezdenie, aki retteg a maszk nélküli emberektől, annak meg ezzel. 

Mivel a jelenlegi szabályozás nem követeli meg az iskolai maszkviselést, így tudomásul kell vennünk, hogy lesz, aki viseli, mert szabad, és lesz, aki nem viseli, mert azt is szabad. 

Ebben a szabadságban kell az iskoláknak nagyon ügyesen és nyugodtan léteznie. Gondoskodni arról, hogy mindenki tudja fertőtleníteni a kezét, hogy mindenki a lehető legbiztonságosabban érezze magát. Érdekes módon most a szülők tudják leginkább támogatni azt, hogy az iskolában ne legyen sok fertőzés – azzal, hogy olyan figyelemmel vannak a gyermek hogyléte iránt, ahogyan korábban nem, és hogy csak tényleg egészséges gyermeket küldenek iskolába. (Tudom, „egészséges ember nincs, csak felületes orvosi vizsgálat”, de mégis). Gondoskodniuk kell arról, hogy legyen nála maszk, mert ha köhögni kezd, fel kell majd vennie.

A tanár annyit tud tenni, hogy a köhögő, lázas gyermeket felismeri és elkülöníti, de nem tudja megakadályozni, hogy a gyerekek, különösen a kicsik az iskolában fizikailag érintkezzenek egymással. Most nem játszunk kicsi a rakást, de nem lesz fegyelmi eljárás abból, ha két gyerek, fogócskázás közben összeér, vagy úgy vigasztalja meg egymást, hogy megsimogatja a másik kezét. 

A tanárok nem fogják tudni megakadályozni a vírus terjedését, ez olyan elvárás, aminek az erre szakosodott kórházakban sem sikerült megfelelni az első hullám során. De vigyázni fogunk, ez nem kérdés, hiszen van mire és van kire vigyáznunk.

A tanárok azzal tudnak a legjobban segíteni ebben a helyzetben, ha minden erejükkel ott tartják a fókuszt, ahol annak lennie kell: a gyermekek fejlődésén. Ez ugyanis az egyetlen, amiért érdemes tanárnak lenni. Együtt kell élni a gyerekekkel, és ez sokkal többet jelent, mint együtt élni a kockázattal, ami ezzel jár. Az élet eddig is kockázatos volt, most még kockázatosabb. De az élet nem lehet egyenlő a kockázatminimalizálással. 

Bátran kell léteznünk, de nem esztelenül. Akik most elkezdünk tanítani, nem a „biztos halálba” megyünk, hanem a munkahelyünkre. Ez az a hely, ahol egy térben, egy időben tudunk hatni a gyerekekre. Ehhez értünk, ha értünk bármihez is. A gyerekeket iskolában tanítani sokkal könnyebb, mint a képernyők előtt, távolról. Az egy másik műfaj, ahhoz azt kell akarni, szeretni. Mi kipróbáltuk, és nem szerettük meg. Ezért mindent meg fogunk tenni, hogy egész évben az iskolában taníthassunk.  Ehhez kell most a szülők, a diákok és a tanárok összefogása.

Boldog új tanévet!

Kökéndy Ákos

Kiemelt képünk illusztráció! Forrás: Getty Images