–

Interjúnk helyszíne a Bókay utcai labor, annak is a konyhája, az asztalon gyümölcs és sütimaradék – nemrég ebédelt a kutatócsoport. A táblán filccel feldobott képletek – fogalmam sincs, miről folyhatott a diskurzus a jövetelem előtt. Fekete Andrea belép, mosolyog, szinte körbetáncol, szőlővel kínál, megitat, aztán nekem szegezi a kérdést:  

Fekete Andrea: Őszintén mondd meg, milyen érzés ide bejönni? Nagyon lepusztult?

K. A./WMN: Neeem, dehogy… nálunk is ilyen a konyha a szerkesztőségben, mint mindenhol, ahol gyorsan kell ebédelni.

F. A.: Nehéz megítélni, húsz éve itt dolgozom, és mi ezeket a körülményeket szoktuk meg, csak ha bemegyek más szektorok munkahelyére, akkor látom, hogy ott normálisabb a szék, a vécé, a villanykapcsoló, nálunk meg évekig ki volt írva, hogy ne kapcsold fel a villanyt, ha esik az eső.

K. A./WMN: Ha menő üzletemberek jönnek tárgyalni valamelyik szabadalmadról, akkor pironkodsz?

F. A.: Van most már egy céges irodánk is, ott azért jobbak a körülmények, de amikor 2017-ben indultunk, és jöttek egészségügyi befektetők, akkor itt mindent feldíszítettünk. Ennek ellenére kibukott belőlük, hogy hát „látjuk, elég nehéz körülmények között dolgoztok”, miközben mi meg rohadt büszkék voltunk rá, hogy mekkora rendet vágtunk. (nevet)

K. A./WMN: Ha már a „céget” emlegetjük, társalapítója és elnöke vagy egy gyógyszerfejlesztő cégnek, a SigmaDrugs-nak, ami egy úgynevezett spin-off vállalkozás – mit is jelent ez?

F. A.: Ha egyetemen dolgozol vagy bármilyen intézményben, akkor az, amit ott föltalálsz, „szolgálati találmánynak” minősül, egyetemi tulajdonná válik. Akkor is, ha azt a kutatási pénzt használtad, amit te nyertél pályázatokon. Szóval lesz egy termék, és annak az értékesítését a költségvetési intézmény (az egyetem vagy az Akadémia – ott is van szabadalmam) kihelyezi egy cégbe, ez a cég spin-off cég, egy kvázi leányvállalat, amiben vagy tulajdonos az egyetem, vagy az Akadémia, vagy nem – jellemzően nem. És ebbe a cégbe fektetnek be esetleg üzletemberek vagy állami befektetők.

K. A./WMN: Mindig érdekelt, hogy egy orvos hogyan választ szakterületet. Miért esik a választása, mondjuk, pont a vesére?

F. A.: A pszichiátria is nagyon vonzott, csomó Benedek István könyvet olvastam. Csak aztán bejártam gyakorlatra, és volt ott egy beteg, egy nálam pár évvel idősebb drogfüggő, egyébként orvos egyetemista.

Nagyon megérintett a sorsa. Azt vettem észre, hogy amikor hazamegyek, elkezdek azon gondolkozni, hogy be kéne menni megint – este nyolckor, ugye – megnézni, mi van vele. Túlságosan bevonódtam az életébe, és ettől megijedtem. Nem lesz ez így jó, ha már most ennyire nem tudok határokat húzni, gondoltam.

A családomban van egy csomó sebész, karácsonykor megy is a vita, ki vágja fel a pulykát, szóval az is logikus út lett volna, de mivel remeg a kezem, mondták otthon, hogy na, azt felejtsem el.

K. A./WMN: Mutasd! Nem is remeg!

F. A.: De, kicsit mindig. Viszont, amikor meg kellett például szúrni valakit, akkor nem volt gond, pedig a nővér is aggódott néha. (nevet) 

K. A./WMN: Akkor elvileg a műtét is sikerülhetett volna.

F. A.: Nem, azért elég mélyen belém ivódott, hogy a családi viccek témája gyakran volt a bénaságom, az, hogy időnként elejtek dolgokat. Mire egyetemre kerültem, már elhittem magamról, hogy manuálisan ügyetlen vagyok.

K. A./WMN: Sztárok a rokonaid a szakmában?

F. A.: Igen, mondhatni. Apukám csinálta Magyarországon az első nyelőcsői daganatműtétet, Németországból hozta haza a technikát. A nagybátyám baleseti sebész volt, a hadsereg fősebésze, a Honvéd Kórház orvostábornoka. Az unokabátyám állati ügyes vállsebész.

K. A./WMN: Nők nem is lettek előtted orvosok a családban?

F. A.: De. A nagynéném infektológus volt, a László Kórház igazgatóhelyettese, a trópusi járványok szakértője.

K. A./WMN: Szóval akkor merész voltál. Magas lécet kellett átugrani.

F. A.: Merész? Hát nem is tudom… Anyukám javasolta, hogy legyek ügyvéd, mert olyan jól tudok érvelni, de az nem érdekelt, a tanár szakról meg, ami nagyon, lebeszéltek a barátaim, mondták, hogy türelmetlen vagyok, pedig szerintem most az egyik erősségem a tanítás. Így maradt meg végül az orvos pálya. Nem azért jelentkeztem a SOTE-ra, mert állati nagy volt bennem a küldetéstudat, vagy embereket akartam volna mindenáron menteni.

K. A./WMN: Megdöbbentően őszinte mondat ebben a „vetítős” világban.

F. A.: 

Nálunk otthon nem volt misztifikálva az orvoslás. A családi asztal körül lazán beszélgettek a rokonaim, hogy ez volt, az volt a kórházban, ilyen gyógyszert adtam a betegnek, így operáltam meg.

K. A./WMN: Nem volt kunszt gyógyítani?

F. A.: Nem, tényleg nem volt az. Apám menő orvos volt a kórházban, de otthon nem. Nem vette magát senki komolyan a családban. Nálunk ez nem volt szokás.

K. A./WMN: És az egyetemen? Érezted, hogy tőled többet várnak, mint mástól a felmenőid miatt?

F. A.: Nem ismerték az apukámat, mert ő nem az egyetemi rendszerben dolgozott. És hiába is vártak volna többet, én voltam a legrosszabb tanuló a csoportban. Anatómiából kétszer megbuktam, pedig nagyon sokat tanultam. Emlékszem, amikor mentünk a vizsgára, szólt a zene a rádióban, és én énekeltem, hogy levezessem a szorongást valahogy. Erre apám – aki egyébként szintén nem volt jó tanuló annak idején – felvetette, hogy mi lenne, ha DJ-nek mennék, ott több esélyem van.

K. A./WMN: Mikor hitted el magadról, hogy orvos vagy, sőt, jó orvos? Nagy élvezettel néztem az előadásaidat, médiamegszólalásaidat, és nekem úgy tűnt: ma már lubickolsz a hivatásodban.

F. A.: Én ezt a munkát imádom, persze. De ma sem életre-halálra megy nálunk, itt, a csoportomban a kutatás, bár szívvel-lélekkel végezzük valamennyien. Most, hogy mondod, eszembe jut néha, igen, ahogy öregszem, egyre többször: lehet, hogy egy kicsit komolyabban kellene venni magamat meg magunkat. Beszéltünk is erről a munkatársaimmal, ők mondták, hogy „figyelj, ne mondd már, hogy az a »hülye díj«, ne bagatellizáld a sikereket”.

K. A./WMN: Ha bemegy az ember egy orvos szobájába, akkor általában a feje körül lógnak a nett, bekeretezett oklevelek, a polcon a díjak, te meg mintha dugdosnád az elismeréseket, nálad valami sejtek (pardon) vannak a falon. Ne haragudj, hogy bizalmaskodom, de nincs neked véletlenül imposztorszindrómád?

F. A. Dehogy nincs… Ha megdicsérnek, elviccelem. Ez messzire vezet, mindenesetre nekem derogál kirakni a díjaimat, meg hát minek nézegessem őket egész nap? Az egyik díjamat, egy üvegplasztikát le akarta fényképezni a kollégám. Aztán mondta telefonon, hogy „figyelj, Andi, az van, hogy leejtettem, és összetört”. Mondtam, nem baj, úgyis olyan ronda volt. (nevet)

K. A./WMN: A család nagy sebészei most, hogy már híres kutató-feltaláló vagy, jobban respektálnak?

F. A.:

 Igen, de kutatónak lenni azért csodabogárságnak számít kórházon belül is. Mert oké, van az a sejt a mikroszkópom alatt, azt nézegetem, de hát nem lehet megműteni! Ilyen szempontból tök jó, hogy dolgoztam osztályon is, mert látták, hogy azért nem csak az az őrült tudós vagyok, aki a laborban úsztatja a patkányokat – ezt megkaptam egyszer.

K. A./WMN: Azt gondoltam volna laikusként, hogy pont a szakma krémje kutat, ehhez képest úgy tekintenek rátok a kollégák, hogy „csak” kutatóorvos?

F. A.: Nem általánosítanék azért, de előfordul, hogy egy klinikus úgy véli, könnyen vagánykodok: „összeöntök egy sárga löttyöt meg egy zöld löttyöt, és maximum elpusztul egy patkány”. Nem mondanám semmiképpen, hogy a szakma krémje kutat, de azt se gondolom, hogy csak félbolond megszállottak matatnak egy ilyen laborban.

K. A./WMN: Úgy tudom, évekkel ezelőtt praktikus okokból – három gyermeked van – választanod kellett a kutatás és a kórházi gyógyítás között, amit addig párhuzamosan folytattál. Fájdalmas döntés volt?

F. A.: Igen. Már öt éve nem dolgozom osztályon. Nagyon nehéz volt elengedni a mindennapi sikerélményt, a gyógyítást, a szülőkkel meg a gyerekekkel való kapcsolatot. Nagyon jól megértettem magam velük, sok jó visszajelzésem volt. De nem fért bele az életembe mind a két terület, meg nem is bírtam lelkileg. Emlékszem, volt egy nagyon beteg kisfiú egyszer az osztályon, bélszűkülete volt. Végignéztem a könyörgését a vízért, az anyukája meg mondogatta, hogy nem szabad többet inni, nem szabad inni. Hazamentem az ügyeletből, és a reggelinél mondta a saját fiam, hogy nem eszi meg a kakaós csigát, mert nem friss. És… te, én annyira ideges lettem… Aztán viszont azt gondoltam, hogy nem ordíthatok vele azért, mert egy másik kisgyerek nem tud nyelni. Ez olyan, mint etióp kisgyerekekkel példálózni, ha nem eszi meg valaki az ebédet.

Biztos idővel valamelyest elfásultam volna, de akkor, kisgyerekes anyaként nagyon megérintett a mások fájdalma, és ezt nem akartam a gyerekeimre terhelni.

K. A./WMN: A sokféle kutatásban, amit végeztél, közös elem a SIGMA-1, ami egy receptor, jól mondom?

F. A.: A kutatásban is van olyan, hogy mázli. Még a pályám elején találkoztunk a kollégáimmal egy jelenséggel, amit nem értettünk, és valaki (aki egyébként nem is dolgozott velünk) említette, hogy egy hónappal ezelőtt jelent meg a Nature-ben egy cikk a SIGMA-1-ről, ami közelebb vihet minket a megoldáshoz. Ez a '90-es évek végén volt, és ezt a receptort amúgy már húsz éve felfedezték, de addig nem tudták, hogy pontosan mire jó. Aztán neurobiológai kutatások kimutatták, hogy a Sigma-1 aktiválása csökkenti az agyban a gyulladásos folyamatokat, ezáltal jótékonyan hat a szervezetre. Akkor én elkezdtem ezzel a receptorral foglalkozni, és kiderült, hogy vannak ilyenek a vesében is, sőt a szemben és a tüdőben is, nem csak az agyban, és szerepük van többek közt a gyulladás- és a sejtpusztulás csökkentésében, a hegesedés megakadályozásában, amelyről most sokat hallunk a Covid-szövődmények kapcsán.

A felfedezést – miszerint a Sigma-1 szerepet játszik a vese oxigénhiányos károsodásának megelőzésében – elsőként publikáltuk 2016-ban. Röviden a hegesedés lényege: a szerv azon a területen nem funkcionál. Egy szívinfarktusnál nem feltétlenül abba hal bele a beteg, hogy elzáródik az ér, hanem esetleg abba, hogy az érintett területen nem szívizom lesz már, hanem egy szövet, ami nem fog összehúzódni, kisebb lesz a szív teljesítménye. Ezt a hegesedési folyamatot lehet gátolni, ha hatni tudunk a SIGMA-1 receptorokra.

K. A./WMN: A TEDx-előadásodban azt mondtad, hogy ezek a receptorok bennünk, nőkben jobban működnek. Kijelenthető, hogy emiatt küzd le bizonyos traumákat könnyebben egy lány, mint amilyen például a koraszülöttség?

F. A.:

Emiatt is, de ez nagyon összetett dolog, inkább azt mondom, hormonális okok miatt. Elsősorban az ösztrogén az, ami nagyon protektív, különösen a menopauza előtt. Az ösztrogén jól aktiválja a SIGMA-1 receptort is, és ezért például az oxigénhiányra jobban reagálunk, mint a fiúk.

K. A./WMN: Hogyan lett a kutatásból termék és szabadalom?

F. A.: Kerestük a módját, hogyan lehet a SIGMA-1 receptorok működését serkenteni. A fluvoxaminnal – ami egy piacon levő antidepresszáns – ez lehetséges, tulajdonképpen mellékhatásként derült ki róla, hogy a SIGMA1-et is aktiválja. Elkezdtük oxigénhiányos vesekárosodásnál (transzplantációknál) használni ebből a célból a hegesedés ellen, aztán készültünk a cukorbetegek vesekárosodása esetén is vizsgálni, de közben jött a pandémia, és a betegek hegesedő tüdőszövetének problémája. A termékünk tehát nem a fluvoxamin, hisz az már létezett, hanem az ötlet, hogy belerakjuk szemcseppbe, mert jó a zöldhályog ellen, vagy a transzplantációs folyadékba, mert megakadályozza a kilökődést, esetleg a cukorbetegek szedhetik szájon át, és így nem lesz vesekárosodásuk, vagy a covidos tüdőbetegek, akiknél a betegség akut szakaszában a gyulladást gátolja a szer oly módon, hogy a gyulladást beindító citokinek termelődését csökkenti. Emellett a kialakuló hegszövet termelődését is mérsékli, ezáltal kisebb felületen károsodik a tüdő, vagyis nagyobb marad a légzőfelület.

K. A./WMN: Nagyon ritkán fordul elő a magyar gyógyszerkutatás történetében, hogy egy hazai szabadalom eljut az úgynevezett klinikai vizsgálatok kettes fázisába, amikor lehetőség nyílik a betegeken történő alkalmazásra. Úgy tudom, hogy tavaly óta kapják egyes Covidon átesett emberek a fluvoxamint. Mi a tapasztalat, használ?

F. A.: Hát, lehet, hogy durván hangzik, de már az, hogy nem csinál semmi bajt, nekem hatalmas megnyugvás. Mert azért iszonyú stresszes volt az elején a vizsgálat, még úgy is, hogy húsz éve szedik az emberek a fluvoxamint. Kipróbáltuk előzetesen patkányokon, de amikor emberek kezdték el szedni a klinikai tesztek során (ötvenen kapták eddig), mindennap izgultam, nehogy legyen valamilyen súlyos mellékhatás. Szerencsére nem volt. Azt, hogy mennyire hatékony a terápia, majd csak később lehet megmondani, több adat birtokában; még ötven fő bevonásával, féléves utánkövetéssel, amikor is megnézzük CT-vel, hogy valóban kevesebb-e a hegesedés a tüdőben azoknál, akik kaptak a készítményből, egyelőre én sem tudok konkrétumokat, mert egy klinikai tesztelés úgy zajlik, hogy én sem látom a rendszerben, melyik beteg kapott placebót és melyikük gyógyszert.

Az állatkísérletek azért elég biztatók, reményeink szerint más, nem covidos tüdőkárosodás esetében is működni fognak, például erős dohányosoknál. Másodszorra is elnyertem az ötéves Lendület-ösztöndíjat, annak keretén belül pedig a fluvoxaminos szemcseppet fejlesztjük a csapatommal tovább, és ez szerintem nagyon fontos, mert hat–hét millió ember szenved a zöldhályogtól világszerte, ez a vakság második leggyakoribb oka. E betegség mögött is egy speciális hegesedés áll, aminek következtében nem tud elfolyni a csarnokvíz, nő a szemben a nyomás, ezért sérül a látóideg.

Folynak a kísérletek, és ha bejönnél, amikor dolgozunk, akkor értenéd, miért nevet a családom a munkámon. Látnál a tök nagy monitoron, mondjuk, egy sötét csíkot, benne három piros ködöt. És mi mondanánk a kolléganőmmel, hogy hú, de jó! Mert sikerült megfesteni egy olyan sejtet, amit addig nem lehetett látni, és mi ennek nagyon örülünk. Mások meg néznek, hogy mi van? Na, talán ezért sem tud az ember elszállni, ha kutató.

K. A./WMN: Mi kellene ahhoz, hogy jobban higgy magadban?

F. A.: Nem is tudom…

K. A./WMN: A fiaid biztosan nagyon büszkék rád.

F. A.: Két nagy fiam van és egy kicsi, ő hétéves. A nagyok kamaszok, nem foglalkoznak a munkámmal, a „ne hidd, hogy te mindent tudsz és okosabb vagy nálam” korszakban vannak. A legkisebb fiam, mondjuk, nagyon cuki volt tegnap, ült a kádban, és azt kérdezte: „anya, hogy lehet, hogy téged meglátnak az utcán, és nem ájulnak el az emberek?”. A viccet félretéve a legtöbb megerősítést itt, a laborban kapom a kollégáktól. Azt is elmondják, hogy jó együtt dolgozni, és ezt én is így gondolom.

K. A./WMN: Nagyon tetszett nekem, mondtad valahol, hogy kuponokat kaptál a munkatársaidtól a születésnapodra, olyanokat, hogy bevásárolnak helyetted, vigyáznak egy este a gyerekeidre vagy gördeszkaleckét adnak nekik…

F. A.: Igen, ők pontosan látják a mindennapi küszködést is. Nagyon jó fejek, tényleg imádom őket.

K. A./WMN: Érezhetően egészen más a hangulat itt, nálatok, mint általában egy kórházban. Megszoktuk, hogy a kórházi osztályok ridegek, nagyon patriarchálisak, szigorú a hierarchia, sok a fehér köpeny, a komor arc… Tapasztalod olykor, hogy nem vesznek komolyan szakmai körökben női vezetőként, tudósként? Annak ellenére, hogy úgy tudom, több a nő az orvosi pályán. 

F. A: Sokkal több, valóban. De vezető pozícióban kevesebb a nő. Ezen a klinikán még nem volt női professzor. Viszont a SOTE-n egyre több a női intézetigazgató, és megjegyzem – és ez most nem hízelgés –, hogy a rektor úr abszolút nem tesz különbséget nő és férfi orvos közt, csak a szakmai színvonal érdekli. Az én főnököm, Szabó Attila professzor is ilyen. Szóval van változás egy ilyen hagyományosan keresztény-konzervatív értékrendű közegben is, amilyen az orvosi. Mondjuk, ha az akadémikusok között szétnézel, azért még mindig kevés a nő. Erről egyébként nekem is van egy történetem.

Az Akadémia portáján a múltkor nem nézték ki belőlem, hogy előadni megyek. Nem akartak beengedni, mondták, hogy „turisták nem mehetnek be”.

De olyan tapasztalásom is volt, hogy egy üléselnök társam úgy vezetett fel: borzasztóan örül, hogy egy ilyen csinos kollégával van együtt, így majd jó napja lesz. Miközben az előző szekcióban a munkatársamat, aki velem egykorú, úgy mutatta be, hogy bizonyára nagyon izgalmas és értékes kérdéseket várhatunk XY doktortól, mert rendkívül tehetséges és okos fiatal kolléga. Engem alapjában nem zavar, ha azt mondják, csinos vagyok, de abban a szerepben igenis zavart. Ennek ellenére ilyenkor általában hülyén mosolyog az ember, és nem kéri ki magának a megkülönböztetést. Sokat kell fejlődnünk nekünk, nőknek ebben, meg kell húzni a határokat.

Ha már dicséret, és hogy mi esik viszont jól: öt évvel ezelőttig azt gondoltam, hogy arra, amire én, simán mindenki rájön. És aztán egy olyan valaki méltatta a találékonyságomat, aki egy kreatív reklámügynökséget vezet, szóval még csak nem is a saját területemről jött. Akkor döbbentem rá, hogy lehet, mégsem magától értetődő az, amit mi csinálunk. Tudod, az a baj, hogy én kitettem a hatalmat más emberek kezébe a magam értékelésével kapcsolatban, és most tanulom öreg fejjel, hogy ez nem oké.

K. A./WMN: Mondhatjuk, hogy női sajátosság ez?

F. A.: Szerintem igen. Az egyik kolléganőm nem nyolc órát dolgozik egy nap, hanem tizenkettőt, pici gyerekkel. És mentegetőzik, ha valamire nem jut ideje. Nekem kell meggyőznöm, hogy figyi, tudom, mennyit dolgozol, nincs semmi baj veled!

K. A./WMN: Azt hisszük, hogy a szerethetőségünk záloga a teljesítmény?

F. A.: Igen, és nem tudom, hogyan kell ezen változtatni, de próbálkozom. Én tudom, hogy nekem otthonról jön a teljesítménykényszer, és amikor az ember otthon sem elég, akkor hogyan szeresse önmagát?

K. A./WMN: Az viszont elég nyilvánvaló, ha belép az ember hozzátok, hogy itt baráti, szeretetteljes a légkör. Mit teszel vezetőként annak érdekében, hogy igazi csapatot alkosson ez a tizenkét fő?

F. A.: A lényeg szerintem a feltétlen bizalom és a hit abban, hogy akármit csinál valaki, abban lehet jót találni. Én vezetőként nem játszom meg magam, ha ideges vagyok, ideges vagyok, ha vidám vagyok, szívből nevetek. Nem keménykedek, nem akarom legyőzni őket. Nem veszem komolyan magam. Jártam kommunikációs tréningre, mert lobbanékony vagyok, és meg akartam tanulni, hogyan fékezzem magam, és beszéljek úgy, hogy építő legyen a diskurzus. Meghallgatom őket, de tényleg, nem csak úgy csinálok, mintha figyelnék, és nem az van közben bennem, hogy én jobban össze tudnám azt a két löttyöt önteni, hanem érdekel, ő miért gondolja, hogy másként kell.

Volt egy német főnököm, aki a kritikát is meg tudta úgy fogalmazni, hogy nem éreztem magam hülyének tőle, és ez nekem példamutató. Fontos, hogy húsz éve létezik ez a kutatócsoport, és egyetlenegy ember sem ment el haraggal. Azt is szeretném elmondani, hogy tavaly nagyon rossz évem volt magánéletileg, körülbelül fél évig ezek az emberek szinte magukra hagyva dolgoztak, és kitartottak. Én ezt nekik sohasem fogom elfelejteni.

Kurucz Adrienn

Képek Chripkó Lili/WMN