„A lehetetlen szót nem nagyon ismerem” – Beszélgetés dr. Kondorosi Éva nemzetközi hírű magyar biológussal

–

Kurucz Adrienn/WMN: A Covid hatására a tudósok – divatos szóval – szuperhősökké váltak a laikusok szemében. Érzékeli ezt?

Dr. Kondorosi Éva: Igen, a vakcinafejlesztés elképesztő teljesítmény. A vírus gyakorlatilag ismeretlen volt. Tudtuk, hogy vannak koronavírusok, de a Covid–19-járványt kiváltó vírusnak sem a genomja, sem a működése nem volt ismert. Azon kívül, hogy légúti fertőzés, fogalmunk sem volt arról sem, hogy a vírus milyen változásokat indít be a szervezetben, hogyan reagál rá az immunrendszer, milyen szerveket érint a betegség a tüdőn kívül, mik a fertőzés hosszú távú hatásai. Ki kellett dolgozni a megbízható tesztelést, a tudósoknak hála hétről hétre többet és többet tudtunk meg a járvány terjedéséről, a szervezet reakciójáról és a védekezésről. A tudományos világ összefogott, elképesztő ütemű, nagyszabású kutatások tették és teszik lehetővé, hogy eljussunk a pandémia leküzdéséhez. Új típusú vakcinagyártás indulhatott be Karikó Katalin munkája nyomán.

Kati egyébként jó példája annak, hogy milyen nehéz vadonatúj ötleteket, megoldásokat elfogadtatni, hiszen évtizedeken keresztül megszállottnak, kutatásra alkalmatlannak találták, és leírták. Most meg, nagy örömünkre, a Nobel-díj várományosa. A felfedezése forradalmasította a vakcinagyártást, milliók életét menti meg a jelen járványban, de hatalmas lehetőséget jelent gyors vakcinák kifejlesztésére más kórokozók ellen is, vagy más betegségek kezelésében.

K. A./WMN: Ha beírja az ember a keresőbe az ön nevét, a találati listán elsők között azt dobja fel a rendszer, hogy tavaly óta az Európai Bizottság hétfős, tudományos főtanácsadói testületének a tagja. Mit jelent ez a gyakorlatban?

K. É.: Az Európai Bizottság tudományos eredményeken alapuló ajánlásokat szeretne kapni fontos, a jelenünket, illetve a jövőnket meghatározó kérdésekben egy független tanácsadó testülettől. Ezek vagyunk mi, heten, fiatalok és idősebbek, különböző tudományterületekről. Természetesen, bármilyen jók vagyunk is a saját tudományterületünkön, nem tudnánk egymagunkban a komplex, sokszor ismeretlen és kiszámíthatatlan elemeket tartalmazó problémák megoldására javaslatot tenni. Ezért a munkánkat az európai tudományos akadémiák konzorciuma (Science Advice for Policy by European Academies) segíti, amely több mint száz akadémiát foglal magában, és szintén része az Európai Bizottság tudományos tanácsadó mechanizmusának. A csoportunk felkérheti a SAPEA-t egy adott feladat, kérdés témakörében feltárni a meglévő tudományos bizonyítékokat, és megállapítani azt, amit még nem tudunk vagy ami kiszámíthatatlan, és mi ezek alapján készítjük el a javaslatainkat az Európai Bizottságnak. Ha nincs elég szaktudás egy speciális kérdésben, akkor a SAPEA bevonhat független szakértőket is, a legjobbakat megkeresve az egész világból. Azt, hogy milyen témán dolgozzunk, nagyrészt az Európai Bizottság határozza meg, hiszen ők tudják a legjobban, milyen kérdésben van szükség a tanácsainkra. De emellett előállhat a csoportunk vagy a SAPEA is önálló témakörökkel. Mindez persze rengeteg munkát jelent, és évente legfeljebb négy vagy öt témán tudunk dolgozni.

K. A./WMN: És hallgatnak önökre a politikusok? Sokszor tapasztaljuk, hogy sajnos nem, például a környezetvédelem kapcsán.

K. É.: Én tavaly május közepétől veszek részt a csoportmunkában, amikor a Covid kapcsán adtunk ki egy nyilatkozatot a politikai döntéshozók számára. Ezt követte egy nagyobb, részletesebb munka, a világjárványokra való felkészülésről szóló véleményünk és javaslataink beépültek az Európai egészségügyi unió novemberben kiadott határozatcsomagjába, ami bizonyítja, hogy a politikusok tényleg figyelembe veszik, igénylik a véleményünket. Most azon dolgozunk, hogyan lehet bármiféle krízishelyzetre felkészülni, ami lehet természeti vagy ember által előidézett katasztrófa, rövid és hosszú távú, több, akár együttesen előforduló. A témában tartott februári munkamegbeszélésen nagy volt az érdeklődés az EU különböző főigazgatóságait képviselő politikai szakértők részéről. Az igény, hogyan lehetne jobbá tenni, összehangolni az EU meglévő mechanizmusait vagy azonosítani a hiányokat, tehát megvan a döntéshozók részéről, és ez vonatkozik a környezetvédelem területére is.

K. A./WMN: A klímakutatóktól gyakorta hallani, hogy új vírusok szabadulhatnak ránk az éghajlat változása miatt. Ön erről mit gondol? Mit lehet tenni, hogy ne úgy érjen minket egy új járvány, mint a Covid tavaly?

K. É.:

Mint biológus mondom, hogy ha egy faj nagyon túlszaporodik, akkor a természet gondoskodik a folyamat megállításáról, a faj egyedszámának csökkentéséről. Úgyhogy ez ránk is vonatkozhat, és igen, lehet számítani járványokra, esetleg sokkal súlyosabbakra is, mint ez a mostani. Jobban kellene vigyáznunk a Földre, és akkor az esélyeink is javulnának!

Az emberek milliárdjainak egyre több élelmiszer kell, és ehhez erdőirtással a zsugorodó vadonból veszünk el még további területet a mezőgazdasági termeléshez. Tudta, hogy az állatoknak már csak négy százaléka él vadon? Elvettük az életterüket. Minden húsz percben kihal egy faj. A növények ötöde is a kihalás szélén áll. A mezőgazdasági monokultúrák miatt, amikor azonos növényekkel van tele egy-egy földdarab, mint például a búza-, kukorica- vagy rizstermesztés esetében, elvész a biológiai diverzitás, a sokféleség, és borul az egyensúly: növényeké, állatoké, embereké.

De nem elég a mezőgazdasági termőterület növelése, a nagyobb terméshozam eléréséhez a földet műtrágyázni is kell. A nitrogén műtrágya előállítása rendkívül sok energiát igényel, amelyhez fosszilis tüzelőanyagokat használnak, és ezzel rengeteg szén-dioxid keletkezik, ami szintén hozzájárul a klímaváltozáshoz. Ezen felül a műtrágyából a talajba kerülő nagy mennyiségű nitrát erősen szennyezi vizeinket, ami köztudott, az viszont már kevésbé, hogy a levegőbe is jutnak káros nitrogén-oxid-vegyületek, amik az életünket fél évvel rövidítik meg.

Kevésbé pazarlón, tudatosabban kellene élni! Nincs más út. Ha tovább folytatjuk a Föld, a természet tönkretételét, olyan változások indulnak meg, hogy mi sem fogunk sokáig fennmaradni. A mostani Covid–19-járvány is bizonyítja, hogy az állatok életterének szűkülésével, megváltozásával és az emberek eddigi gyors és az egész világot behálózó utazásaival olyan ember–állat-találkozások jöhetnek létre, amelyek korábban nem voltak, és amelyek lehetővé teszik, hogy az állatokról olyan kórokozók is átkerüljenek az emberre, amelyekkel korábban nem találkoztunk.

Vannak már feltételezések arról, hogy mely víruscsaládok lehetnek egy következő pandémia főszereplői. Ezeket figyelni és már most tanulmányozni kell. Vannak kutatások, amelyek azt vizsgálják, hogy egy adott víruspopuláció hogyan viselkedik egy adott régióban. Intő jel lehet egy adott vírus, baktérium hirtelen felszaporodása. De a felkészülés része az is, hogy kellő időben felmérjük, hogy egy betegség elkerüléséhez milyen védőfelszerelésre van szükség, legyen például elég maszk, ha légzőszervi megbetegedésről van szó. Sokat tanulunk a jelen pandémiából. Láthatjuk, hogy a Covidra azok az országok reagáltak leggyorsabban, legfegyelmezettebben, amelyekben korábban már volt valamilyen súlyos járvány, például ebola, SARS vagy MERS.

K. A./WMN: Kérdezem, amire mindenki talán a leginkább kíváncsi ma: ön hogyan látja a járványhelyzetet, mennyire optimista a jövőt illetően, mikor lélegezhetünk fel?

K. É.: Azt, hogy sikerül-e visszatérni a korábbi életünkhöz, és ha igen, mikor, nem tudni egyelőre. Lehet, hogy még sokáig velünk fog élni ez a vírus. Ha nem lehet az emberek hetven százalékát beoltani, akkor biztosan itt cirkulál majd évekig, amíg valahogy ki nem alakul a nyájimmunitás. Rémisztő, hogy nincs meg az emberekben az oltási hajlandóság. Csomó tévhit terjed. Sajnos sokan jobban félnek az oltás mellékhatásaitól, mint a betegség halálos vagy súlyos kimenetelétől és hosszan tartó tüneteitől.

K. A./WMN: Sok félreértés, álhír, tudománytalanság terjed a védőoltásokról, ugyanúgy, ahogy, mondjuk, a génmódosítással kapcsolatban is.

K. É.:

Nagy hiba, ha félünk a védőoltásoktól. Nem értem azokat a szülőket, akik nem adatják be a gyermekeiknek védőoltásokat, és ezzel kockáztatják az egészségüket, életüket. Igaz, hogy számos gyermekbetegség eltűnt Európában, de ahogy nő az oltatlan gyermekek száma, ismét előfordulhatnak, ahogy láttuk ezt a kanyaró esetében, amelynek újabb megjelenésekor több gyermek vesztette életét.

Szintén nagy hibának tartom a mezőgazdaságban leállítani, illetve nem használni a géntechnológiát. Ma már ez a technológia nagy precizitással és biztonságosan végezhető. Valahogy úgy képzelik a laikusok, hogy megeszünk egy transzgenerikus növényt, és az beépül a genomunkba, holott ez nonszensz. Én szívesebben fogyasztok el egy transzgenerikus növényt, például paradicsomot, mint egy vegyszerekkel agyonkezeltet. Magyarországon élen jártunk a növényi géntechnológiában, adtunk professzorokat, kutatókat az egész világnak. Aztán bejött a GMO-mentesség, és ettől kezdve már pályázni sem lehet nálunk ezen a területen. Erről a kérdésről beszélni kellene, újra felülvizsgálni a törvényeket, de ez sajnos tabutéma. Magyarországon nincs génmódosított növény, mondják. Holott behozzuk a génmódosított szóját, és azzal etetjük az állatokat. Akkor meg miről is beszélünk?

K. A./WMN: Van rá esély, hogy a növények nitrogénmegkötő képességével kapcsolatos kutatási eredményeik megváltoztassák a mezőgazdasági gyakorlatot?

K. É.: A nitrogén alapvető eleme az életnek, a fehérjéknek, nukleinsavaknak és más biológiailag fontos molekulának. A levegő tele van nitrogéngázzal (két nitrogénatom hármas kötéssel összekapcsolt molekulájával), amit sem a növények, sem az állatok nem tudnak felhasználni. Viszont van néhány baktérium, amely képes a nitrogéngáz ammóniává történő átalakítására, amely már felhasználható szerves vegyületek szintéziséhez. Ennek a biológiai nitrogénkötésnek a leghatékonyabb formája pillangósvirágú növények (lucerna, borsó, szója stb.) és a rhizobium baktérium között alakul ki. A baktériumok a gazdanövényükön gyökérgümők fejlődését indítják be, és a növényi sejtekben élve válnak képessé a nitrogénkötésre. Csodálatos, hogy a baktériumok nitrogéngázenzimje képes a nitrogénmolekula hármas kötésének megbontására, amit az iparban a műtrágya gyártása során csak nagyon nagy nyomással, 500 Celsius-fokon tudnak megvalósítani. Ha a növény–baktérium-szimbiózis működik, nincs szükség nitrogén műtrágyázásra.

Bill Gatesnek van is egy programja Afrikában: tanítják az embereket arra, hogyan lehet ilyen szimbiotikus nitrogénkötést létrehozni, elősegíteni a talajban. Az ókorban is ismerték már a vetésforgót: nem ugyanazt a növényt ütették ugyanabba a földbe minden évben, és a pillangósvirágúak révén, a gyökérgümőkből jelentős nitrogén jut a talajba, amely segíti az utána ültetett növény növekedését. Ha például több hüvelyest ültetnénk, az nemcsak a talaj minőségét javítaná, de nekünk is jó lenne, mert kiváló fehérjeforrás. Még jobb lenne, ha már szó esett a géntechnológiáról, hogyha a pillangósvirágúak szimbiotikus nitrogénmegkötő tulajdonságát át tudnánk vinni a legnagyobb mennyiségben termesztett gabonákra, például búzára, rizsre vagy kukoricára. Sok kutató dolgozik ezen a világban, mert ez forradalmasítaná a mezőgazdaságot. Csökkenthetné a műtrágyahasználatot és a klímaváltozást! Ez persze hosszú távú feladat, nem lehet néhány éven belül elérni, talán évtizedek kellenek hozzá.

K. A./WMN: Ha jól tudom, az antibiotikumgyártáshoz is hozzájárulhat a szimbiózis kutatása.

K. É.: Ez valóban így van. Eddig nem említettem, hogy a lucerna, borsó és még sok más pillangós sejtjeiben a baktériumok elképesztő morfológiai és fiziológiai változásokon mennek át. A növény és a baktérium a találkozásuk első pillanatától egyfolytában kommunikál egymással, más és más molekulák felhasználásával. Egy rhizobium baktériumokkal fertőzött növényi sejtben az érési folyamat során különböző szakaszokban, de együttesen kb. hétszáz különböző növényi peptid (kis fehérje) termelődik, amelyek a baktériumok átalakítását irányítják. Ha már elég sok baktérium van a sejtben, akkor egyesek leállítják a baktériumok sejtosztódását. Ez felvetette azt a lehetőséget, hogy ezek a peptidek hathatnak más baktériumok szaporodására is, és lehet antimikrobiális hatásuk.

Manapság sokan halnak meg olyan fertőző betegségben, ami ellen nincs antibiotikum. És egyre több rezisztens baktérium létezik, főleg a kórházakban. Ezért nagyon nagy szükség van új típusú antimikrobiális szerekre. Számos növényi peptidet állítottunk elő kémiai szintézissel, majd ezekből újabb származékokat, amelyekről kimutattuk, hogy nem mérgezők az emberi sejtek számára, miközben hatékonyak és nagyon gyorsan ölik a patogén baktériumokat, még a legellenállóbbakat is. Más hatásmechanizmussal működnek, mint a klasszikus antibiotikumok. Több ponton támadják a baktériumokat, ezért nem is nagyon tud rezisztencia kialakulni ellenük. Hatékonyak a kórokozó gombákkal szemben is, de azt még vizsgáljuk, hogy vírusölők-e, és hogy bevethetők-e a rákos sejtek ellen is.

Hogy lesz-e belőlük valamikor gyógyszer, nem tudom, Magyarországon nem volt nagy lelkesedés a gyógyszergyárakban új antibiotikumok gyártására. Mi mindenesetre közöljük az eredményeinket, ha valakinek kedve van klinikai fázisban kipróbálni, annak csak örülni tudunk!

K. A./WMN: A szimbióziskutatásokat tíz évvel ezelőttig legfontosabb munkatársával, a férjével végezték közösen. Kondorosi Ádámmal, a világhírű genetikus-mikrobiológussal, nagyon erős szimbiózist alkottak évtizedeken át. Sosem versenyeztek? Nem zavarta önöket, hogy összemosódik a kettejük szakmai profilja?

K. É.: Azt, hogy ki lesz valakiből, nagymértékben meghatározza a környezet. Amikor végeztem az ELTE-n, kiváló évfolyamtársaim voltak, mindegyikükből lehetett volna híres kutató. Nem tudom, ha nem Ádám a férjem, mi lett volna az én karrieremmel, lett volna-e belőlem ennyire sikeres, elismert szakember.

Ádám két évvel felettem járt az egyetemen, és én abba a laborba kerültem diákkörösként, amelyben ő is dolgozott. Az alapvető mikrobiológiai technikákba ő vezetett be, és kicsit a mentorom volt. Ádám megkapott minden elismerést mint kitűnő tanuló és sportoló, és a megjelenése miatt akár hollywoodi sztár is lehetett volna. Mindemellett sosem volt nagyképű, inkább inspiráló.

Őt már végzésekor kiválasztották az épülő Szegedi Biológiai Központ munkatársának. A végzése után én folytattam a munkáját az ELTE-n, majd amikor összeházasodtunk, leköltöztem én is Szegedre. A szegedi munkám egy akadémiai ösztöndíjjal kezdődött. Ezt a Genetikai Intézetben kaptam, amelyben Ádám is dolgozott, de az intézet akkori igazgatója, akinek nagy tervei voltak Ádámmal, nem engedte, hogy egy intézetben dolgozzunk, mert féltette, hogy a jelenlétem esetleg lehúzza a teljesítményét. Így én a Biokémiai Intézetbe kerültem, ahol a molekuláris biológia születőben volt, rengeteg új dolgot tanultam, és mindez utólag nagyon hasznosnak bizonyult a későbbi közös munkánkban. Emellett átjártam Ádám csoportjába a délutáni közös teázásokra, amikor is élénk szakmai megbeszélések és viták folytak a kísérleteikről, a megoldandó kérdésekről, így napi szinten én is ismertem a munkájukat.

A férjemmel a közös munka ideje akkor jött el, amikor meghívták a kölni Max Planck Intézetbe a szimbióziskutatás beindítására, és vele együtt engem is. Ekkor az volt a nagy kérdés, hogy melyek azok a rhizobiumgének, amelyek a növényben beindítják a gümőfejlődést. Jó páros voltunk. Ádám ízig-vérig genetikus és csodálatos elméleti szakember volt, aki átlátta az összefüggéseket. Én a molekuláris biokémiai ismereteimmel, gyakorlati tudásommal, szervezőképességemmel és rendkívül gyors munkatempómmal járultam hozzá a kutatásunkhoz. Velünk párhuzamosan a Harvardon, a Stanfordon és Ausztráliában is folytak ezek a kutatások, nagyon nagy volt a verseny, de mi jöttünk rá először és közöltük elsőként, hogy mik ezek a gének. Ez alapvető felfedezés volt.

K. A./WMN: Szeged, Köln, Boston, Franciaország… Hol érezte magát tudományos értelemben leginkább otthon?

K. É.: Talán Szegeden, pályakezdő koromban. Az a pezsgő szellemi élet fantasztikus volt. A legtehetségesebb fiatalokat gyűjtötték össze az országból a 70-es évek elején megnyíló kutatóintézetbe pár szuper témavezető irányítása alá. Kölnben is nagyon szerettem dolgozni, teljes szabadságot kaptunk, és rengeteg támogatást. Évekig vissza-visszajártunk, fenntartottak ott nekünk egy lakást és egy laboratóriumot. Jöttünk-mentünk Szeged és Köln között, de nemcsak mi, hanem többen Szegedről és Kölnből is. A Szegeden dolgozó német PhD-hallgatók közül kettőnek magyar felesége lett, a magyar nyelvet is tökéletesen megtanulták. Több éven át nagyon jól működött ez a kooperáció, és még folytatódhatott volna, ha nem jön a CNRS, a francia nemzeti tudományos kutatóhálózat megkeresése és ajánlata Ádámnak, hogy hozzon létre Párizs környékén egy új és modern növénytudományi intézetet.

Sokat hezitáltunk, végül a CNRS tudományos főigazgatója is Budapestre jött, hogy meggyőzzön minket, és az MTA szerint sem lehetett az ajánlatot visszautasítani. Vonakodva ugyan, de végül elvállaltuk, azzal a feltétellel, hogy a CNRS hozzájárul anyagilag a szegedi labor fenntartásához, és ösztöndíjat ad a fiatal kutatóknak, hogy ők is részt vegyenek a francia labor munkájában. Egy vadonatúj kutatóintézetet kellett létrehozni, Ádám lett az intézmény igazgatója, én egy kutatói igazgató állást nyertem el, és egyike voltam az induló négy csoportvezetőnek. Elvben csak féléves francia tartózkodás után akartam a munkát megkezdeni, mert nyolc hónapos volt a kislányunk, nem beszéltem franciául, el kellett indítani a francia életünket. Kiderült, hogy nem várhatok, ha meg akarom tartani az állásomat. Egy hét alatt kellett lakást találni, berendezkedni. Nem volt egyszerű. Anyukám, nagymamám felváltva jött ki segíteni, és élt velünk. Így tudtuk megoldani az életünk átszervezését.

Szerettem a franciaországi éveket, de kemény időszak volt: nagyon rövid idő alatt nagyon sikeresnek kellett lennünk, nemcsak a mi kutatásunknak, hanem az egész intézetnek nemzetközi szinten. Elértük. Lányunk a francia rendszerben nőtt fel az óvodától az egyetem elkezdéséig. Közben a férjem beteg lett, és az utolsó években már hazaköltöztünk, bár én még ingajáratban heti utazgatással folytattam kint is a munkát. A lányom az egyetem első évi karácsonyi szünetében jött haza, és látva apja egyre gyengülő állapotát, úgy döntött, hogy nem megy vissza Párizsba. Ő is újrakezdte az életét itthon. 

K. A./WMN: A családjáról viszonylag kevés adatot találtam, amit tudok, az az, hogy a nevelőapja Tarnai Andor irodalomtörténész, akadémikus. És egy fantasztikus nagymamáról is beszélt egy felvételen. Mesélne kicsit az indulásról?

K. É.: Boldog gyerekkorom, ifjúságom volt, és ebben nemcsak szüleimnek, de a nagymamámnak is döntő szerepe volt. Nagyapám 40 évesen, 1945-ben halt meg leukémiában. Anyám tinédzser éveit a háború és édesapjának a betegsége és elvesztése tette nagyon szomorúvá. Miután leérettségizett, nem volt lehetősége, hogy apja nyomdokaiban járva építész legyen belőle. Találkozott apámmal, Kuzsel Dezsővel, aki közgazdász volt, és ez a találkozás talán szerelem volt első látásra, mert rövid ismeretség után gyorsan összeházasodtak. Ennek eredménye lettem én egy év múlva, majd másfél éves koromban anyám is elment dolgozni, és én a 44 éves nagymamámmal maradtam, aki férjhez menetelemig mindig velem volt. Nagyon szerettük egymást, és nem tudtam elképzelni az életem nélküle.

Amikor Ádámnak egy professzori állást ajánlottak fel a Harvardon, nem fogadtuk el, mert nem akartam a nagymamámat egyedül hagyni. Franciaországban is velünk volt, vezette a háztartásomat és gondoskodott a lányunkról. Bár mindent megkaptam, amit akkoriban valaki megkaphatott a családjától, anyám nem hagyta, hogy elkényeztetett egyke legyek, és mindig nagy elvárásai voltak velem szemben. Talán rajtam keresztül akarta az álmait megvalósítani. Ő is mindig mellettem állt, támogatott mindenben, de nehezen élte meg, hogy Ádám mellett nem igazán magamat valósítottam meg, hanem inkább Ádámot támogattam. Három éve vesztettem el, és boldog vagyok, hogy még ott lehetett az akadémiai székfoglalómon.

Anyám rendkívül tehetséges volt, és igazi szépség.

Gyermekkorom egyetlen tragédiája a szüleim válása volt, tizenegy éves koromban. Most már belátom, hogy nagyon nem illettek egymáshoz. Miután elváltak, anyukám újra férjhez ment: Tarnai Andorhoz. Közös gyermekük nem született, de velem a nevelőapám úgy bánt, mintha sajátja lettem volna, végtelen szeretet, barátság volt köztünk.

Tizenkét évesen már névmutatókat gyártottam a könyvéhez, nagyon lelkes voltam, és precíz. Megfordult nálunk rengeteg hallgató, írók, nyelvészek, irodalmi délutánokra mentünk Keresztury Dezsőékhez, vittek mindenhova magukkal a szüleim. A lakásunk Budapesten mindig nyitva állt a munkatársak, barátok, hallgatók előtt. Anyukám sütött, főzött, hogy legyen egyéb táplálék is, ne csak szellemi. Van egy házunk a Balaton-felvidéken, Lovason, ahol a nyarakat töltöttük, és ahol Bandi is nyugodtan tudott dolgozni. A barátokat, hallgatókat ide is vártuk, és minden augusztusban itt ünnepeltük Tarnai Andor születésnapját. Sajnos őt is korán, 1994-ben vesztettük el. Emlékét azonban nemcsak mi, a család, de munkatársai, volt hallgatói is továbbápolják. Megalapítottuk az MTA Irodalomtudományi Intézetével közösen a Tarnai Andor-díjat, amit évente adunk át. Megható, hogy volt hallgatói, kollégái mind a mai napig megemlékeznek róla, emlékkönyvet adnak ki, és születésnapján minden évben ott vannak Lovason (kivéve az utolsó, covidos nyarat).

Nagyon fontos nekem szeretteim emlékének ápolása. Így a férjemnek, Ádámnak is létrehoztam egy rangos nemzetközi díjat: egyik évben fiatalabb, másik évben idősebb kutatók kapják meg. Ádámra is mindenki szeretettel, és mély tisztelettel emlékezik. Mind a mai napig nem tudtam feldolgozni az elvesztését, és boldog lennék, ha még segíthetném a munkáját. Kényszerből, a betegsége miatt vettem át az irányítást, hogy ne vesszen kárba a munkánk. Sajnos az utóbbi tizenöt évben egyedül járom az utat, de kettőnk helyett.

K. A./WMN: Érdekes dolgot olvastam önről: a gimnáziumban utálta a biológiát, és humán pályára készült, akadémikus nevelőapja nyomdokába lépve.

K. É.: Az Eötvös Gimnáziumban érettségiztem, de a Fazekasban kezdtem, ahol azonban az első év után megszűnt a humán tagozat, és az osztályunkat az Eötvösbe helyezték. A negyedik osztályba lépve el kellett döntenem, hogy hová adjam be az egyetemi felvételi kérelmemet. Kitűnő tanuló voltam, sok minden érdekelt, de nem voltam biztos, hogy mi lenne az életre szóló jó választás. Még a Fazekas gyakorló gimnáziumban történt, hogy biológiából feleltem, és a vendégtanárok a feleletemet hallva a szünetben megkérdezték: ugye biológus akarok lenni? Szinte megsértődtem. Én, dögész?!

Aztán az Eötvösben kialakult egy baráti társaság, amelybe talán az akkori legtehetségesebb diákok tartoztak, és közülük többen jártak a biológiaszakkörbe. Nagyon lelkesek voltak, és a tananyagban nem szereplő modern biológiáról beszéltek, ami engem is kíváncsivá tett. Hívtak, hogy menjek velük az Orvosvegytani Intézetbe egy középiskolásoknak szervezett molekuláris biológiai előadás-sorozatra. Októberben és novemberben meghallgattam néhány előadást: Vida Gábor, Csányi Vilmos, Venetianer Pál, Duda Ernő… kitártak előttem egy új világot. Ez egy csoda volt, még rengeteg felfedezésre váró dologgal! Annyira izgalmas volt, hogy el tudtam képzelni, hogy ez betölti majd az életemet! Három hét múlva eldöntöttem, hogy biológus leszek. Akkoriban már folyt a szakbiológus-képzés, és az érettségi után én is a tizennyolc fiatal között voltam, akit felvettek. Sosem bántam meg ezt a döntésemet.

K. A./WMN: Olvastam egy nyilatkozatában, hogy míg idehaza sokáig elsősorban Kondorosi Ádám feleségeként tartották számon, külföldön sokkal inkább elismerték a saját tudományos érdemeiért is. Magyarországon viszont nehezen kapta meg az akadémiai tagságot is, holott tagja lett az Amerikai Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának és az Európai Tudományos Akadémiának is, amit követett a francia és a német akadémiai tagság. Nagyon fájt ez az igazságtalanság?

K. É.:

Rosszulesett, nem tagadom, hogy csak többszöri jelölés után sikerült bejutnom. Háromszor jelöltek, kétszer nem szavaztak meg. Talán az egyik ok az volt, hogy egy családban ne legyen két akadémikus. A másik ok esetleg az a feltételezés volt, hogy biztosan a férjem áll a sikereim mögött. Ki tudja, mit csinálok, mit érek én magam.

Ezt furcsának találtam, mert nemzetközi szinten nagyon is elismertek, pontosan tudták, mi Ádám, és mi az én területem. A harmadik jelölésnél sem volt sok esélyem, mert mások sokkal nagyobb támogatást élveztek, de végül mégis elég szavazatot kaptam, és 2010-ben levelező, majd öt éve rendes tagja lettem a Magyar Tudományos Akadémiának. 2010-ben szinte alig volt női tag. A férfi kollégáknak nem nagyon jutott eszükbe nőket jelölni. Ez azóta és főleg az utóbbi években sokat változott, egyrészt több a női jelölt, másrészt egyenlő esélyű/teljesítményű jelöltek közül a jelenlegi szabályok szerint a nők jutnak tovább. Elkezdődött a változás, ha lassan is, de érezhetően. 

K. A./WMN: Egy korábbi interjúnkban mondta Ijjas Anna kozmológus, hogy meglátása szerint a nők kisebb célokat tűznek ki, mint kitűzhetnének, a férfiak meg nagyobbakat. Ez az önbizalomhiány is lehet az oka annak, hogy kevesebb a nő a tudományos elitben?

K. É.: Nem tudom, ha nem Ádám a férjem, hogyan alakul a pályám. Talán nem mertem volna elvállalni bizonyos feladatokat, szembenézni minden kihívással, ami adódott. De azért az is igaz, hogy tudományos szempontból mindig a maximumot tűztem ki, nem akartam középszerű dolgokat kutatni. Eredeti, még meg nem oldott nagy problémákat érdemes megcélozni, amihez kell elhivatottság, eltántoríthatatlanság és akarat! Ezt mondom mindig a fiataloknak is. Amikor fiatal voltam, kevesebb lehetőségünk volt kutatóként. Külföldre menni például. Sok nő feladta az álmait, mert családot akartak, gyerekeket, a klasszikus családi modell szerint élni és egyengetni a férj útját. (Ha jól meggondolom, én is így indultam.)

Volt nem egy nagyon tehetséges női tanítványom, akik csodás karriert futhattak volna be, de feladták a család és főleg a férjük miatt. Az egyikük egy szuper tehetséges francia lány volt, akinek a PhD-je és tudományos publikációi annyira kimagasló szintűek voltak, hogy túl kvalifikáltnak tartották francia egyetemi állásra, így végül egy középiskolában lett tanár. A szívem szakadt meg, amiért abbahagyta a kutatást. Sajnos félt, hogy nem tudja összeegyeztetni a családi terveit, a gyereknevelést, ezért feladta saját tudományos karrierjét, inkább a férjét támogatta.

Nekem tagadhatatlanul könnyebbséget jelentett, hogy tudtam a családomra támaszkodni. Mindig ott volt mellettem anyukám, nagymamám, és mindenben segítettek. A lányunk sosem volt egyedül, bár egy időben azt hangoztatta, hogy szörnyű gyerekkora volt, mert mi, szülők, még a vacsoraasztalnál is a kísérleteinkről beszéltünk, vitatkoztunk. Ma már másként látja, anya ő is, és azt mondja, csodálatos időszak volt, rengeteget kapott tőlünk, és bejárta velünk a világot. Tény, hogy nem frissen sült süteményekkel vártam haza délutánonként az iskolából.

K. A./WMN: De olvastam olyat is, hogy éjjel ment vissza a laborba, amikor már aludt a lánya, hogy vele lehessen délután.

K. É.: Igen, ez így volt, és szerencsére mi, nők nagyon értünk ahhoz, hogy a huszonnégy órából kihozzunk huszonnégy órát vagy még többet. Sok minden csak beosztás, szervezés kérdése, de jó, ha egy nőnek száz karja van, és egyidejűleg több mindent csinál. A lehetetlen szót nem nagyon ismerem.

K. A./WMN: Mit jelent az ön számára a siker? Tényleg megelégedett volna azzal is, ha csak a férje érdemeit ismerik el?

K. É.: A tudományos cél volt a fókuszban mindig, azt a legmagasabbra tettük, de hogy kié a dicsőség kettőnk közül, az nem volt fontos. Együtt éltük meg a sikereinket.

K. A./WMN: Melyik terület van most a kutatásának a fókuszában?

K. É.: Változatlanul kutatjuk a baktériumok és növények szimbiózisát, próbáljuk megfejteni a nyelvet, amellyel egymás között kommunikálnak, a több száz növényi peptid szerepét a szimbiózisban, és ezen túlmenően a biológiai aktivitásukat, amely új lehetőségeket adhat a fertőző betegségek leküzdésére. Nem tudnám egy szóban megmondani, mi is pontosan a szakterületem. Ez változik. Ahogy alakultak a kutatások, különféle tudományterületekre kanyarodtam. Mindig tele voltam és még most is tele vagyok kérdésekkel, kíváncsisággal. Ez az, ami nem változik soha.

Kurucz Adrienn

Az interjú képeit Chripkó Lili készítette