Aki nem hagyta magát a XX. századtól megtörni – Életmű-kiállítás nyílt Korniss Dezső festészetéből

–

Korniss Dezső nevével és munkáival időnként találkozhat az ember aukciókon, bár talán a századelő magyar festészetének nem a legjelentősebb alakjaként tartják számon. Most, hogy láttam az életmű-kiállítását, nem is értem, miért nem… De a Magyar Nemzeti Galéria friss tárlata talán változtat ezen a státuszon – még ha az, hogy egy-egy kép végül milyen értéket képvisel a műtárgypiacon, nem is feltétlenül fejezi ki a valódi értékét.

Korniss egész életében mellőzött volt, csak rövid időszakok adattak meg neki, amikor úgy érezhette: munkájának, törekvéseinek van értelme és visszacsatolása.  

Pedig a cél – ha különböző korszakokon keresztül is – mindig határozottan lebegett a szeme előtt, és sosem tévesztett irányt. Két dolgot szeretett volna: a népi hagyományokat ötvözni a modernista festészettel, és Bartók zenéjét átültetni a vászonra. Mint látható, a kettő kéz a kézben járt egymással. Bartók is a népi hagyományokból teremtett új, modern zenét. És ahogy ő járta a vidéket Kodállyal, hogy eredeti forrásból (vagy, ahogy akkor mondták: tiszta forrásból) gyűjtsön motívumokat, Korniss ugyanígy próbálta felkutatni az autentikus népművészetet legjobb barátjával, Vajda Lajossal.

Csak ők nem mentek olyan messze: már Szentendrén megtalálták, amit kerestek, és amikor ráébredtek, hogy az ottani népművészet meglehetősen kevert (jócskán akadtak benne szerb és sváb elemek), akkor is elég volt Szigetmonostorig vándorolni. Aztán hosszú évekre ott ragadtak, és nem tudtak betelni a népi kincsek tárházával, amiket a képeikben átértelmeztek. Ehhez jöttek Korniss gyerekkori élményei, amiket még erdélyi őseitől hozott.

Nem egyedi persze ez az út a képzőművészetben, de az építészetben sem. A századelőn a szecesszió mesterei is felfedezték ugyanezt a kincsesbányát, és megteremtették a magyaros szecessziót (mindenekelőtt Lechner Ödön és tanítványai), aztán a magyaros art decót (például Lajta Béla), amit szerencsére a mai napig viszontláthatunk épületeken – de könnyen eszünkbe juthat Kozma Lajos grafikusi munkássága is. Így tehát az, hogy Vajda és Korniss pár évvel később (a ’30-as években) életre hívta a magyaros avantgarde-ot, már szinte hagyományra épült. Ez persze semmit nem von le az értékéből, hiszen olyan színvonalú munka, ami még ma is frissnek és modernnek hat.

A Nemzeti Galéria tárlata ráadásul gyönyörűen levezeti az utat, amin Korniss művészi értelemben haladt.

A korai képek kiforratlan – impresszionizmusból táplálkozó –stílusától az első lépésekig az absztrakt felé, míg az életmű végén eljutunk a geometrikus minimalizmusig. De a népi gyökerek, és ezáltal a hazaszeretet minden korszak mögött erőteljesen meghúzódik.

Ma már szerencsére egy kiállítás nem merülhet ki annyiban, hogy felsorakoztatja a műtárgyakat – meg kell tanítani a látogatókat értelmezni is a látványt. Kolozsváry Mariann kurátor ezt nagyon gondosan megtervezte. Gyakran látunk például egy témát három verzióban – ugyan mindegyik olajfestmény, de az egyik még vázlatnak tűnik, a második már kész műnek, a harmadik pedig asszociációnak, ahol Korniss leginkább szabadon engedi a fantáziáját, és hozzátesz még olyan játékos részleteket a képhez, amik tovább színesítik az eredeti témát, vagy ellenkezőleg: letisztítják róla a felesleget. Több ilyen „sorozatot” is látunk, és külön élmény a művész kísérletezését végigkövetni.

De nemcsak az életművön belül kalandozhatunk, hanem azon kívül is: a „tiszta forrásról” is képet kapunk. A festmények mellett gyakran ott vannak azok a népművészeti tárgyak, amelyek Kornisst inspirálhatták, a szőttesektől kezdve a cifraszűrön vagy a busó maszkokon át a festett ládákig és a kopjafákig. Ezek önmagukban is felérnek egy-egy műalkotással, de így, hogy látjuk, hogyan lehet belőlük ihletet meríteni, és mivé lehet transzformálni egy-egy kiragadott elemüket, még izgalmasabb. Összeáll a kép.

Ma már nincs kiállítás vetítés nélkül, és bár ezúttal csak két kisfilmet látunk, azok is valódi kincsek. Az egyik (Házasodik a tücsök címmel) azért, mert azt örökíti meg, hogyan kísérletezett két öntörvényű képzőművész a ’60-as években az animáció műfajával. Korniss alkotótársa a mára legendássá vált Kovásznai György volt, akivel összesen nyolc közös filmet készítettek – ezek is olyan kuriózumok, amelyeket máskülönben nem lehet látni. A másik filmecske a kiállítás legvégén fogadja a látogatókat, ezen az idős, elegáns, finom úr, Korniss Dezső énekel népdalokat.

Gyönyörűen illusztrálja, amit az utolsó termek mutatnak be, hogy miért volt ő példakép a következő festőgeneráció számára. Hogy a mai nagy öregek Nádler Istvántól Bak Imrén át Keserü Ilonáig hogyhogy nemcsak művészi, hanem emberi értelemben is felnéztek rá, és követni akarták. Pontosan erre jó egy ilyen filmrészlet: hogy valakinek az emberi minőségét is felmutassa, miután végignéztük a művészi nagyságát.

Az is érdekes, hogy csak itt, a kiállítás zárásaként ismerkedhetünk meg az alkotó életútjával, mintha azt üzennék: nem ez a lényeg. A történelem ugyan rendre beleszólt a festői pályába, hiszen a XX. századot ezen a vidéken senki nem úszhatta meg ép bőrrel, de a képek magukért beszélnek.

Korniss Dezsőt nem lehetett sem megtörni, sem bedarálni vagy elhallgattatni. És ha ennek teljes izoláció lett is az ára, de amit maga után hagyott, azért megérte.

Mert bármilyen méltatlan és tragikus is volt az élete, a művei olyan fényt, derűt és életörömöt sugároznak, amelyek ma is hatnak, és teljesen felvillanyozzák az embert. Engem személyesen azért is, mert újra láthattam azt a művét, ami még gyerekkoromban ivódott belém, fogalmam sincs, mikor és hogyan. Ez a Miska című képe, ami tulajdonképpen egy pásztor portréja, persze nem a klasszikus értelemben, hiszen csak néhány idomból és rikító színekből áll, de épp az egyszerűségénél fogva egy gyerek is tökéletesen értheti és élvezheti.

Most felfedezhettem, milyen hasonló képek készültek abban a korszakban és miből táplálkoztak – és jó néhány új kedvencet gyűjthettem mellé. Egy kiállításnak nem célja, hogy az emberben felébressze a birtoklási vágyat (épp ellenkezőleg), én mégis azzal az érzéssel távoztam, hogy irigyeltem azokat a gyűjtőket (vélhetően a kurátor édesapját is), akik jó időben ismerték fel Korniss nagyságát, és akiknek jóvoltából ma együtt láthatjuk a műveit. De szeretnék én is Korniss-képek között élni… Micsoda egyenes, tiszta értékeket hoznak az ember életébe, milyen tökéletes iránytűt jelenthetnek. És sosem fognak elavulni.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép montázsa: Korniss Dezső: Ellentét II. (1947), Tóth István/Országos Széchenyi Könyvtár, Korniss Dezső: Miska (1954)

Tématámogatás. Készült a Szépművészeti Múzeum támogatásával.