–

D. Tóth Kriszta – Napraforgó utcai „kísérleti lakótelep”
(II. Napraforgó utca)

Teljesen véletlenül találtam rá. És azóta nem ereszt. Újra és újra visszatérek, nappal és éjjel, csak úgy. Mára annyira részemmé vált, hogy minden – számomra különlegesen – fontos embernek megmutatom. Van, hogy sétálva, van, hogy kocsival direkt kitérőt teszek, csak azért, hogy végigmehessek rajta. De olyan is előfordult már, hogy leszálltam a villamosról, „kivettem magamtól” tíz percet, leültem a kis tér a közepére, és néztem a sarkon a dísztéglás épület homlokzatába beállított szobornőt. Csak ültem ott, bámultam őt, és közben olyan érzésem volt, mintha ez az egész nem itt lenne, mintha igazából sehol sem lenne. A pasaréti Napraforgó utcai Bauhaus-villatelep egy egészen külön világ. Utánozhatatlan a hangulata, megállt a környékén az idő, lelassulnak az emberek, mintha a város ezen a ponton lélegezne föl. 1931-ben hozták létre, egy stuttgarti lakótelep mintájára, tényleg kísérleti jelleggel. A kísérlet arról szólt, hogy lehet-e 100 négyszögöles, nagyjából egyforma telkekre egymáshoz stílusban illeszkedő, de mégis egyedi családi házakat felépíteni. Lehetett. Ha egyszer nagyon sok pénzem lesz, veszek itt egy házat. Ez az álmom. Tényleg.

Fiala Borcsa – Kiscelli parkerdő
(III. Doberdó út)

Bár több mint egy évtizede lakom a Kiscelli parkerdő szomszédságában, annyira, hogy a konyhaablakomból épp rá lehet látni, csak három évvel ezelőtt fedeztem fel a helyet, pontosan azzal párhuzamosan, hogy örökbe fogadtuk Böbe kutyát. Hát, jó nagy hülye voltam, az egyszer biztos! A város felett elterülő aprócska erdő zegzugaiban egy pillanat alatt ki tud kapcsolni az ember, csend van, béke és nyugalom, meg madárfütty, bizonyos időszakaszokban pedig rengeteg kutya és futó is. Nem csak sétálni vagy kocogni járok fel, rendeztem már itt pikniket, a gyerekeknek kincsvadászatot, haveroknak focimeccset, és az egyik barátnőmmel is – aki épp az erdő csücskében lakik – itt szoktuk megváltani a világot.

Gyárfás Dorka – egy esőáztatta, de őrülten romantikus emléktábla üzenet egy kerítésre drótozva
(II. Szilágyi Erzsébet fasor – Küküllő utca sarok)

Bárhogy erőltetem, nem jut eszembe olyan búvóhely a városban, ahová rendszeresen visszajárnék, viszont mutatok valamit, ami a gondolataimnak jelent napi vigaszt. Nem sokkal azután, hogy új lakásba költöztünk, megjelent nem messze tőlünk ez a házilag készített tábla. Akkor még élénk narancsszínű volt, kivirított a zöld levelek és zöldre mázolt kerítés hátteréből. Egy régi vágású úr állított emléket annak, hogy a nő, akibe 13 éve szerelmes, e helyen mondott nemet az érzelmi feltárulkozására. A tábla persze magának a vallomásnak állít emléket, de az is egyértelmű, hogy viszonzatlan maradt, ez azonban nem jelenti azt, hogy az úr reménytelen szerelmesként tekintene magára. A szöveg végén latinul üzeni: megingathatatlanul, kitartóan, szinte mániásan hisz a szerelme erejében. Én meg minden alkalommal, amikor elhaladok mellette, ha nem is nézek rá, csak tudom, hogy még mindig ott van, megfakultan, elázottan, meggyötörten, mintha maga a szerzője strázsálna ott éjjel és nappal, arra gondolok, hogy nahát, ma is élnek még trubadúrok és minnesängerek.   

Dr. Gyurkó Szilvi – Pesthidegkúti reptér
(II. Gyopár u.)

A hidegkúti reptér a kedvenc búvó-, futó- és kirándulóhelyem a városban. Mindig egy rakás kutya van arra. Meg egy csomó nyugdíjas, akik köszönnek mindenkinek, aki szembejön, úgyhogy olyan, mintha vidéken lennénk. Ráadásul zseniálisan lehet ott sárkányt is eregetni (amit megugatnak a kutyák, a zsinórjába beleakadnak a futók, és a frászt hozza a nyugdíjasokra). Szóval, tökéletes. 

Finy Petra – Csészényi kávézó
(I. Krisztina körút 34.)

Sokáig a Csészényi nevű kávézó volt a lelki menedékem az első kerületben, mely a régi korok kedvességét és egymásra figyelését idézte. Itt született meg, rengeteg muzeális kávédaráló társaságában első felnőtt regényem, a Madárasszony. Az aprócska kávézó nem csábított villogó portállal, flancos táblával: meghittségével varázsolt el. A WIFI-jelszót pedig csak az igazán bennfentesek kaphatták meg, tehát a kávézás, sütizés itt valóban az együttlétről, őszinte beszélgetésről szólt. Ha az embernek szerencséje volt, még a mosolygós Marék Veronikával, Boribon  mackó megálmodójával is találkozhatott ezen a barátságos helyen.

Both Gabi – Babett, akinek megint lett orra
(XIII. Radnóti/Pozsonyi sarok)

Húsz éve az Újlipótvárosban élek. Ez egy igazi „város a városban” érzés. Néhányan egyenesen úgy nevezik: „a falu”.

Amikor a gyerekeim kisebbek voltak, rengeteget meséltem nekik séta közben, és elneveztem Lilipótvárosnak a környéket. Volt egy szomorú szoborlány az egyik iskola előtt, amelyiknek hiányzott az orra, emiatt nagyon sajnáltuk őt, vigasztaltuk, tanakodtunk, ki lophatta el... Hogy oldjam a bánatukat, folyton meséltem nekik a szoborlányról, és elneveztem Babettnek. Ezer történetet eszeltem ki arra, hogyan találjuk meg együtt az orrát, míg végül született ebből egy mesekönyv: A hintarabló – Lilipótvárosi mesék címmel. Már akkor tudtam, hogy a könyvbemutató a szobor körül lesz, és új orrot is kap erre az eseményre a szoborlány. Kapott. És azóta is boldog. Ez már öt éve volt, az orr azóta is megvan, és ezt minden alkalommal örömmel nyugtázzuk, amikor elmegyünk Babett mellett. Azóta is sok-sok újlipótvárosi gyerek sétál végig a szüleivel a könyv helyszínein, hogy megnézze élőben is a szereplőket. A Szent István Parkból Szépkislánypark lett a mesében, a Kresz Géza utcából Kösz Géza, a Tátra utcából Hátra utca, a Radnótiból Babóti... Ez egy olyan városrész, ami híres arról, milyen erős a közösségi élete. Látjátok, még azt is hagyta, hogy megmesésítsem, szóval mesés hely! Ilyen az, amikor a mese valósággá válik.

Zimre Zsuzsa – Ebihal büfé

(Budakalász, Duna-sétány)

Napom 2. - A legmenőbb krimó, ahol valaha jártam 😁 #ebihalbüfé #budakalász

15 Likes, 1 Comments - Volkova (@krisztina_volkova) on Instagram: "Napom 2. - A legmenőbb krimó, ahol valaha jártam 😁 #ebihalbüfé #budakalász"

Az egyik kedvenc búvóhelyem az Ebihal büfé Budakalászon, a Lupával szemben. A jobb napokat látott kocsmában mindig van élet, hol bringásokkal van tele a hely, hol a helyi erőkkel. Itt meg kell küzdeni a frissen sült rétesért, mert az félre van téve Antinak, és talicskán érkezik a sör a vendéglátóipari egységbe. Hatalmas zsíroskenyerek, őszinte vendéglátás, poros művirágok, kutyák és vadkacsák. Innen indul a kishajó a Lupára, ami megint egy külön világ, izgalmas jeleneteknek lehetünk tanúi nyáron, amikor túl sokan akarnak átmenni a túloldara. A többiek maradnak, és felhörpintenek még egy sört, megtoldva egy felessel. Lelassul itt az élet, sehol egy kivillanó Helly Hansen meg Adidas Superstar, itt már a whiskey-cola is elképzelhetetlen extra, de pont ettől zseniális. És közben lehet bámulni a Dunát, szemben a szigetet, és találgatni az ott lévő emberek történetét.

Csiszér Goti – a Szent István Bazilika kilátótornya

(V. Szent István tér)

Fotó: Csiszér Goti

Tavaly télen egy fotózás kapcsán feljutottam a Bazilikába. Már majdnem sötétedett. Leesett az állam a teraszra lépve (úgyhogy le is fotóztam). A panorámával nem lehet betelni. Mintha megszűnne körülötted a világ, egyé válsz a várossal. Azóta többször felküzdöttem magam. 500 forint a belépő, van lift, vagy választhatod a lépcsős megoldást is edzés helyett. Megéri. 

Szőcs Lilla – az Újlipótváros, úgy, ahogy van
(XIII. kerület)

Imádom minden szegletét. Ha az aznapi útitervem szerint a hármas metróra kellene fölszállnom, sokszor inkább úgy döntök, mégis a Pozsonyi úton sétálok végig, vagy a vele párhuzamos utcákban, mert mindig találok valami szuper dolgot a környéken. Mint legutóbb ezt az Audrey Hepburn grafikát. Nekem az Újlipót a megtestesült utópia; akárhová ugrom be, barátságos, kipihent arcok fogadnak, állati jó kávézók, éttermek, reggelizők vannak, és ízig-vérig kutyabarát környék, nem csak tettekben, fejben is – amit kevés hely mondhat el magáról a városban. 

Ezek voltak a mi titkos helyeink. És a tiétek?

A Bazilika kilátójából készült fotót Csiszér Goti/ Goti Photography készítette