A női program előtt hajléktalan nők számára indult gyűjtés a BMSZKI szervezésében. Meleg kabát és cipő helyett most kozmetikumokat és fehérneműket kértek a gyűjtés meghirdetői. „Na, de minek egy hajléktalannak rúzs”, hallom máris a cinikus kommenteket. Vagy tényleg arra vágyik egy utcán élő, hogy illatos szappannal fürödjön? 

Igen, tényleg. Sőt, nagyon boldog tőle, ha megcsinálják a szemöldökét, valaki illatos krémmel dörzsöli be a megviselt kezét, és egy olyan frizurát vág neki, amiről álmodozott. Vagy csak megigazítja a lenőtt fürtöket. 

Itt a szépségszalon – mutat körbe nevetve dr. Fehér Boróka szociális munkás. Az irodából átalakított szalonban mindenki talált helyet, és míg én bőszen válogatom az adományok közül a lakkokat, addig a vendégek cseverésznek és kezet áztatnak. 

„Feketét szeretnék” – mondja egyikük, akit nagy nehezen rábeszélünk, hogy legalább egy kis dísszel dobja fel a gyászos színt. Egy idősebb hölgy decens zöld körmöket kér, más színekben szeretne tobzódni – ha egy mód van rá. És van. A körömlakk-felhozatal számszerűleg simán veri bármelyik szalont, fehértől a feketéig olcsótól a drágáig van mindenféle. Egy kis krém, egy rövid történet, terefere – mintha egy átlagos szalonban lennénk. 

A kozmetikusra sokan várnak, úgy tűnik, a szemöldöke mindenkinek neuralgikus pont – amit meg is értek – valaki csak szedést szeretne, más full szervizre jött. 

Kisasszony, gyantával vagy csipesszel?

Kérdezi valaki, más a kismamát engedné előre, hamar el is indul a csevej a gyerekekről, szülésről… és ami vele jár. „Most megyek a gyerekért az óvodába, és egész hétvégén velem lehet” – meséli egyikük, aki egy barátnője lakásában tud egy kicsit a gyerekkel lenni. A másik asszony gyerekét a nagymama neveli. „Ha itt lenne a telefonom, mutatnék képet, tündér” – mondja büszkén. 

Az egyik asztalnál, ahova ennek a napnak a tiszteletére új abrosz került, egy decens hölgy foglal helyet. Rakott szoknya, elegáns kabát, magas sarkú félcipő. Némán olvasgat, mintha egy kastély női szalonjában foglalna helyet, nem zavartatva magát a körülményektől. Olvas, nem vágyik rá, hogy zavarjuk. 

Valaki a csocsóasztal tetején ülve tartja a telefonját, mert a konnektorok jó két méter magasra kerültek. „Nem is baj, lejjebb úgyis ázik a fal” – mondja az egyik ott dolgozó. 

„Le tudod vágni rövidre, mint amilyen a barátnőmé?” – kérdezi egy láthatóan várandós, szőke lány. Mónika, a fodrász már nyúl is az ollóért. A fodrász „nem akar fotókon szerepelni, a teljes neve sem érdekes”. Másodszor jött ide, de jár több helyre is, ahol segítségre van szükség. 

Őt a belső késztetés vezérelte ide, és a többi helyre. „Ha sok a munkám, akkor hétvégén csinálom egész nap. Angliában, Spanyolországban éltem, ott más az emberek hozzáállása mindenhez. Az adományozásnak nagy szerepe van, és úgy gondolom, hogy ha megtehetem, miért ne segítenék másoknak?

Nem csak karácsony előtt kéne ezeket csinálni, mert ezek az emberek év közben is élnek, akkor is vannak gondjaik” – mondja ,és közben csattog az olló.

Milyen legyen?

Kérdezi az idősebb hölgyet, aki nevetve meséli, hogy belevágott ollóval a hajába, mert zavarta a hossza. Mónika hamar rendet vág a zilált sörényben, a vendég elégedetten távozik. Közben valaki enni kér, érkezik is a leves kenyérrel. Hús nincs benne, a Krisnásoktól érkezik a szerdai fogás, de a vega étel láthatóan senkit nem zavar.

Paravánt tolunk ki a közösségi térbe, majd a fiatal fotós lány háttérként egy abroszt feszít ki. Ő is önkéntesként van jelen, aki akarja, arról fotót készít, amit többek közt önéletrajzírásnál lehet használni. Könyvelni kell a történéseket, a GDPR miatt két papíron kell vezetni, ki mihez járul hozzá, és mi fog történni a fotókkal. 

Az aláírók mindegyikének lakcíme: Dózsa György út 152.

A szerencsések hosszabb távon vannak itt, parányi szobákba húzódva várják, hogy csoda történjen, vagy tovább lehessen lépni egy nagyobb szobába, egy olyan részlegen, ahol gyakorlatilag 24 óráig tartózkodhatnak. 

Egy hölgy jön, láthatóan hatalmas a hasa. A körmösnél kiderül, kéthavonta 35 liter vizet eresztenek le belőle. Elképzelni sem tudom, hogy lehet így mozogni egyáltalán. Azt mondja, „a stressz miatt van, ez van, ezt kell szeretni”– nevet, én pedig sírni tudnék. 

A kirakott sminkszerek gyorsan fogynak, jókedvűen válogatnak, csevegnek, nagyokat kacagnak közben. 

Alexa, a kozmetikus segít nekik szépülni. Arról kérdezem, ő miért áldoz fel nettó négy órát az életéből, hogy ide jöjjön. „Van egyfajta érzékenység az emberben a kiszolgáltatottság felé, annak, aki erre nyitott. Eljutottam egy olyan korba, hogy szeretnék tenni másokért. Én jó anyagi körülmények között élek, és mindenem megvan, család, gyerek… hálás vagyok a  sorsnak. Meg kell próbálni visszaadni valamit ebből a szerencséből, ami van.”

Ami különösen felkavaró ebben a helyzetben, hogy ha tetszik, ha nem, bármelyikünk eljuthat ide, nem kell sok, hogy az ember földönfutó és kiszolgáltatott legyen, egy rossz konstelláció elég. Pár nap, pár rossz döntés, és vége mindennek. Aztán az ember néz, és várja, hogy jöjjön valaki, aki enni ad neki, és segít.

Megrázó a helyzet, amiben vannak

Ez a „játék”, a fodrász, a kozmetika, a smink voltaképpen csak egy jó buli, egy–két óra, és vége. Az, hogy mekkora örömöt lehet ezzel a kis dologgal okozni ezeknek a nőknek, már önmagában is megrázó.

„Kéne egy törülköző” – szól valaki, menne fürödni. Na, törülköző, az nincs, gyorsan fogy, keveset kapnak, annak ellenére, hogy a dolgozók pályázati pénzből fürdőlepedőket vásároltak, mert ami van, nem elegendő, és azokat is félbe kellett vágni, hogy többen használhassák. 

Egyszer használatos szappanokat ugyan kaptak, de inkább vettek helyettük saját márkás, de illatos tusfürdőket, mert azt szeretik és keresik. 

„Mondja csak” – fordul felém valaki – „nincs itt egy felesleges táska?” – kérdezi, és egy zsák felé int, amiben adományok érkeztek. „Ott az a lila jó lenne” – mondja. A szociális munkás kacsint, és odaadja neki a jó állapotú hátizsákot. „Csak el ne mondja a többieknek” – kéri nevetve. 

Közben mi egy másik ott dolgozóval a fülbevalókat válogatjuk össze, tűzdeljük egy papírdobozra. Szép darabok, láncok, karkötők sorakoznak egymás mellett. Valakik tán örülnek majd nekik. 

Megtudom, a cél az, hogy minden szerda a nőké legyen, hogy védett környezetben lehessenek együtt, mert ha a férfiak is ott vannak: „no comment, de akkor biztosan nem unatkozunk, a pihenésnek pedig lőttek” – mondja egyikük. 

Fontos megérteni, ez nem privilegizálás, a kutatások szerint a hajléktalan nők szükségletei eltérnek a férfiakétól, ezt sok adat bizonyítja. Ez a délután segíthet nekik, hogy kicsit kiszakadjanak a mindennapokból, és úgy legyenek együtt, mint bármelyikünk egy délutánon a barátnőkkel. Mert jelenleg erre máshol nincs lehetőségük.

Hajléktalan nők a számok tükrében 

A Február 3. névre hallgató, önkéntes bevalláson alapuló, hajléktalanszállókon és utcán végzett éves kutatásból (8071 ember bevonásával készült) az derül ki, hogy a nők aránya a hajléktalanok között 25–28 százalék Magyarországon. A BMSZKI-ban ez az arány 35 százalék, de a szakemberek szerint a statisztika csalóka, ugyanis átmeneti szállóra vagy éjjeli melegedőbe csak az kerülhet, akivel nincs kiskorú gyermek, a többiek máshol húzzák meg magukat, anyaotthonban például. A számok azért lehetnek csalókák, mert ahova nem engednek be nőt, ott nulla százalék az arány, a páros szállókon pedig 50 százalék körül alakul. 

A felmérésben részt vevő férfiak és nők 22 százaléka volt élete során állami gondozott, és 29 százalékukra mondták azt, hogy cigány. Tizenöt százalékukat pedig fizikailag-, érzelmileg-, lelkileg- vagy szexuálisan bántalmazták. Harminc százalékuk éhezik, és szintén harminc százalékuk nem tud munkát vállalni már a kora miatt (69 százalékuk jövedelemszerző tevékenységet végzett).

Egy szükségletfelmérés keretében azt kérdezték tőlük, milyen szolgáltatásokra tartanának igényt a bent lakók: fodrász, kozmetikus, manikűrös szerepelt az első helyeken, megelőzve a nőgyógyászt, a fogorvost vagy a pszichológust. 

Bár sokak számára meglepő lehet, miért pont szépészkedésre vágynak leginkább. Nos, ennek az lehet az oka, hogy ezt tartják elérhető dolognak, míg egy új fogsort elkészítése például ugyanolyan merész álom, mint egy lakás. És valamiképpen a  hajléktalan nők is szeretnék jól érezni magukat a bőrükben. 

„Hiszen hajléktalan nőként minden szerepét elveszti az ember abban a pillanatban, amikor hajléktalanná válik, az anyai, a munkaerőpiaci- és a társadalmi státuszát is” – magyarázza dr. Fehér Boróka. 

De miért maradnak az utcán? 

A szakemberek szerint teljesen elhibázott ötlet egy tömegszállásra berakni az embereket, amivel mindazt az önállóságot, amit megőriztek, a pénzbeosztást, a létfenntartás feltételeinek megteremtését, fokozatosan elveszítik.

Ráadásul az éjjeli menedékhelyeket és átmeneti szállásokat megnézve, sokan az utca mellett döntenek, nem azért, mert lusták és imádnak fázni, hanem azért, mert embertelen körülmények közt kéne aludniuk. 

Ehhez képest Finnországban lakhatási program indult a hajléktalanok számára. Azaz lakásokba költöztetik az utcáról az embereket. Finnország az egyetlen európai hely, ahol csökkenni tudott az utcai hajléktalanok száma. Persze egy jóléti állammal példálózni nem fair, de a cseheket is emlegethetném, ahol egy pilot-program keretében Brnóban 50 lakást ajánlottak fel családos hajléktalanok számára két éve. Nincs olyan lakás ahonnan ki kellett rakni a bérlőket, annak ellenére, hogy lottón sorsolták ki a családokat. A tervek szerint 2020-ig minden hajléktalan családot lakásokban fognak elhelyezni. A történethez tartozik, hogy a cseh jóléti rendszerben komoly lakásfenntartási támogatás is van, amibe a fűtés dotálása is beletartozik. 

A fapados lakhatási program is megoldást jelenthetne

Ez azt jelenti, hogy mindenki kapna egy hálószobát, a konyha és a fürdő viszont közös. Ez sokkal jobb megoldás, mint a mostani rendszer, ahol egymástól tíz centire alszanak idegenek egy műbőrrel borított matracon, takaró nélkül, úgy, hogy még a csomagjaik elhelyezésére sincs lehetőségük.

Jó példa erre, hogy nemrégiben egy vidéki családsegítő felutaztatott egy 60 év körüli hölgyet a szállóra, akinek azt mondták, hogy itt minden jó lesz, paplanos ágyat kap, csomagoljon négy szatyorba ruhát. A paplanos ágy helyett a műbőr priccs jutott neki, és a négy szatyorból csak kettő fér a zárható szekrénybe. Azon gondolkodik, hogyan jut el hozzá a párnája meg a dunyhája, ami vidéken maradt, illetve ha feljut, hova fogja tenni. 

Csak, hogy érthető legyen. Ha valaki négy csomaggal érkezik a szállóra, de csak kettőt tud elzárni, akkor a kabátja és két csomagja biztos, hogy őrizetlenül marad, amíg vacsorázni megy, fürdik vagy épp vécére vonul. Vagy minden alkalommal viszi magával a pakkokat.

Az átmeneti szállók hosszabb távú alternatívát kínálnak a rászorulóknak, de azok történetesen mindig dugig vannak, jelenleg a BMSZKI üzemeltetésében lévő szállásokra 200 fős várólista van. Addig marad a fapad fapadja, azaz az éjjeli menedékhely. 

Mindezek ellenére a hajléktalanok közül sokan dolgoznak például a vendéglátóiparban. Azok, akik így tesznek, a menedékhelyen alszanak néhány órát, majd ha onnan kirakták őket, mennek a nappali melegedőbe, ahol egy széken töltik a napjuk nagy részét, hogy este újra munkába induljanak. 

Munkásszálló, utca, szálló

Logikus kérdésnek tűnik, hogy aki dolgozik, miért nem fizeti ki a munkásszálló díját?  

A munkásszálláson 36.000 forintért négyágyas szobában jár egy ágy, de azok is tele vannak. Ha valaki kibír szállón egy évet, és összerakja a pénzt, akkor talán ki tud venni egy albérletet. Vagy inkább mindent felél – aki néhány évet lehúzott a hajléktalanságban, az sokszor reményvesztett, és azt gondolja: „úgysincs kiút, legyen akkor legalább néhány jó estém egy hónapban”. Sokak azért ódzkodnak a bejelentett munkától, mert amint bejelentett munkahelyük lesz, az addigi összes tartozásukat elkezdik levonni, és akár egy BKV-bírság is több százezer forintra nőhet évek alatt. 

Ráadásul sokan – főleg a vendéglátó- és építőiparban – hetente kapják a bérüket, ami nem elég a szállás és az étkezés kigazdálkodására. 

A nők egy része pedig azért sem szeret szállón aludni, mert a korábbi rossz tapasztalatok miatt nem jó nekik koedukált környezetben lenni. 

Nincs nőgyógyász, sem pszichiáter

A hajléktalan pszichiátriai betegek ellátása hatalmas gond, mert a normatíva sem pszichológust, sem pszichiátert nem fizet, alkalmazásukat a törvény nem írja elő az átmeneti szállások vagy éjjeli menedékhelyek esetében. Ezért vagy pályázati pénzből fizetnek ilyen szakembert, vagy átcsoportosítanak bizonyos tételeket. A párhuzamos egészségügyi ellátás keretében biztosítanak számukra bőrgyógyászt, háziorvost és pszichiátriai ellátást. 

A pszichiátriai betegek száma harminc százalék a hajléktalanok körében, ők azok, akiknek papírjuk van róla, ám a pszichés betegek száma ennél jóval magasabb. Ilyen körülmények közt élve megdöccen a lelki egyensúly, még azoké is, akik tartják magukat. 

De egyéb egészségügyi területeken is akadozik az ellátás. A BMSZKI nemrég nyert pénzt fogamzásgátló eszközök vásárlására, viszont alkalmazásukhoz nőgyógyászra lenne szükség, hogy kiválassza, kinek mi lenne a legmegfelelőbb eszköz. A tapasztalatok szerint – bár az ellátás mindenkinek járna – a hajléktalan nők ehhez nem jutnak hozzá. „A recepción lepattintják, vagy úgy beszélnek vele, hogy mire odáig jutna, hogy orvos lássa, már el is megy a kedve tőle” – magyarázza az egyik szociális munkás. Ezért a saját, járóbetegeket ellátó orvosunk tárgyal a rendelőintézeti orvossal, hogy megkapják a nők a nőgyógyászati ellátást és a fogamzásgátlás lehetőségét.

És akkor még nem volt szó olyan egyszerű, ám annál bonyolultabb kérdésekről, mint az, hogy a nők például nem tudnak egy fa tövébe pisilni. A szállókon betétet adnak ugyan, de nem egy egész csomagot, csak darabra kiszámolva. Ha épp férfi a szociális munkás, nem szívesen kérnek tőle, ami érthető is. Az inkontinencia is gond, és bár az egészségügyi betétet fel lehet íratni, de egyrészt nem elég egy hónapra a mennyiség, másrészt pedig nem lehet magaddal hurcolni egész nap 30–60 darab betétet. Most pályázati pénzből sikerült venni betéteket a szállóra, de ez csak addig jelent megoldást, amíg a készlet tart.

Se pénz, se szocmunkás

Nem árt tudni, hogy a hajléktalanellátásban kapható normatíva tíz éve nem változott.

2014–2018 között a szociális- és egészségügyi ágazatban duplájára emelkedett a megüresedett munkahelyek száma, 4000-ről 8000-re nagyságrendileg, és ezzel párhuzamosan a felsőfokú szociális képzésben tanulók száma a felére csökkent.

A kérdés az, hogy ki fog dolgozni pár év múlva? Ha ebben nem történik változás, a rendszer össze fog omlani. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció

A további képek a szerző tulajdonában vannak