Fesztiválozás gyerekkel: jó buli, vagy kiszúrás saját magaddal?

–

Amikor egy igazi fesztiválarcból anya lesz

Én tényleg nagyon szeretem a fesztiválokat.

A nyaraim viszont általában nem a fesztiválozásról, hanem a gyerekeim legeltetéséről szólnak, és már az is nagy boldogság, ha a helyszín időnként változik, nem csak a környékbeli játszótéren lógunk nap mint nap. De hiába jutottak eszembe minden évben a fesztiválok mint potenciális legelők, általában elhessegettem ezt a vágyálmot, és vártam, „hátha kinövök belőle”.

Nem nőttem ki, sőt belenőttem az új műfajba: idén végre eljutottam a gyerekeimmel együtt fesztiválozni.

Miért pont fesztiválozás?

A vakáció kitörése minden évben más reakciót vált ki belőlem. Volt, hogy alig vártam a tízhetes nonstop együttlétet, hogy külső elvárások és kötelezettségek nélkül azt csinálhassunk egész nap, amihez csak kedvünk van. Idén más érzések kerültek előtérbe: inkább tartottam tőle. Bő egy évtizede tartó anyaságom alatt túlestem már néhány nyári szüneten, mégsem merem azt állítani, hogy kialakult egy jól bevált menetrend a nyári időszakra.

Mert a gyerekek nőnek és folyamatosan változnak, változik az érdeklődési körük, az igényeik, az elképzeléseik. Változik a dinamika a testvérek között. Ami tavaly jó megoldásnak tűnt, az idén már szóba se jöhetett. 

A sok változó tényező forgószele közepette belekapaszkodtam abba, ami nem változott: én bizony még mindig rajongok a fesztiválokért. Ez a rajongás az anyaság viharai közepette kitartott, sőt egyre ellenállóbbá nőtte ki magát az a remény, hogy újra átélhetem mindazt, amit ad. 

Szárnypróbálgatások a szülővé válás után

Akadtak persze próbálkozásaim az elmúlt években. Kezdő szülőségünk idején – mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna – csináltunk olyat a férjemmel, hogy a lányunkat a nagyszülőkre bíztuk, és három napig egy fesztiválon csapattuk. Sajnos azóta a nagyszülők se lettek fiatalabbak, a gyerekek száma viszont nőtt. A kettesben töltött, nyugalmas idő pedig annyira felértékelődött, hogy ha évente egyszer-kétszer lehetőségünk nyílik egy gyerekmentes hétvégére, nem biztos, hogy egy fesztivál nyüzsgését választjuk. 

Persze azt is kipróbáltuk, milyen, ha magunkkal visszük a lányunkat, és bár szerintem egész jól sikerült a dolog, a férjem kijelentette, hogy ő köszöni, ebből a fajta élményből nem kér többet. Abszolút megértettem és elfogadtam a döntését: az a fokozott figyelem, amivel az akkor kétéves lányunk miatt jelen kellett lennünk, pont a fesztivál laza, chill hangulatát vette el és cserélte fel az éber, stresszes állapotra.

Kikapcsolódás helyett folyamatos bekapcsoltság, turbómódban.

Az, hogy én összességében mégis pozitívan éltem meg a helyzetet, valószínűleg azon múlt, hogy extrovertáltabb típus vagyok: engem hatalmas energiával és lelkesedéssel töltött el a helyszínek zsizsegő forgataga, a programok színes választéka, a minket körülvevő emberek sokfélesége, és boldogan vetettem bele magam ebbe a kavalkádba a kislányommal együtt.

Plusz két gyerek, mínusz egy vállalkozó kedv

Amikor még két gyerekünk született, egy időre én is parkolópályára tettem a közös fesztiválozás gondolatát. Bőven elég feladatnak tűnt ellátni és kordában tartani őket az otthoni, vagy legalábbis ismerős, megszokott körülmények között. 

Ahogy most elgondolkodtam ezen az időszakon, feltűnt, hogy kétszer is fesztiválhelyszínt választottunk családi úti célul: egyszer egy télen a Bánki-tónál jártunk, máskor pedig Taliándörögdön sátraztunk pont a Művészetek Völgye lecsengése után (erről cikket is írtam). Bár nem az alapján döntöttünk ezek mellett a települések mellett, hogy hol lehetne egy jót nosztalgiázni, mégis valami ilyesmi történt: örömmel látogattunk vissza ezekre az egyébként is gyönyörű helyekre, amik a fesztiválos emlékek miatt jó ponttal indultak nálunk.

Meg kell még említenem a barátokat, akik időnként kirángatnak a család mágneses vonzerejéből. Két éve sikerült eljutnom az egyik barátnőmmel kettesben a Veszprémi Utcazene Fesztiválra, amihez nemcsak a mi elszántságunk, de a tökéletes csillagállás is kellett: az én legkisebb gyerekem pont akkora volt, hogy már el tudtam jönni tőle két éjszakára, a barátnőm pedig pont vállalni tudta a kiruccanást várandósan, még az első babája megszületése előtt. Előtte évekig én nem tudtam elszabadulni, utána ő (azóta már a másodikat várja), úgyhogy ez egy lájtos és egy jó darabig megismételhetetlen közös kis kikapcs volt. Ami közben nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ezt így, ilyen nyugis tempóban akár gyerekekkel együtt is lehetne…

Eljött a mi időnk

Aztán, ahogy telnek az évek, és a gyerekek egyre nagyobbak és önállóbbak (most tizenkettő, hét- és négy és fél évesek), hajlamos vagyok abba a hitbe ringatni magam, hogy már egy csomó mindent lehet velük csinálni. És tényleg lehet is, de nem feltétlenül azért, mert a gyerekek nőnek, hanem mert meggyőzöm magam, hogy eljött az én időm. (Ez egyébként a gyerekek életkorától függetlenül bármikor működhet, csak egy kis naiv önbizalom kell hozzá, próbáljátok ki!)

Úgyhogy idén nyáron, amikor a férjem megemlítette, hogy elmenne biciklizni két-három napra, az első dolgom az volt, hogy megnéztem, milyen fesztivál lesz azon a héten. Művészetek Völgye, tökéletes! Akkor mi már csomagolunk is! 

A tyúkól szomszédságában

Találtam szállást Monostorapátiban, a fesztivál területén kívül eső, szomszédos faluban, egy néni „kerti házában”, amiről akkor még nem tudtam, mit jelent, de gyorsan lecsaptam rá. Ha ez nem jött volna össze, akkor marad a sátrazás Kapolcson, ami valószínűleg izgalmas, de egy egészen másfajta élmény lett volna. Nekünk az egész fesztiválozást meghatározta Erzsi néni alakja, aki befogadott minket, és akinél nemcsak rendesen aludni, pihenni tudtunk, de igazán otthonosan érezhettük magunkat.

A nagy kert a csodás kilátással, szép virágokkal, tyúkokkal és Pásztor kutyával nekünk, városi gyerekeknek maga volt a paradicsom.

Noha a mi tyúkóllal szomszédos lakunkból a mosdóhasználat miatt be kellett járnunk a lakóházba, nagyon örültem, hogy az én élénk, nem épp halk szavú gyerekeimmel egy kicsit elkülönülhetünk a ház tulajdonosától és a többi vendégtől, akiket Erzsi néni a szobákban elszállásolt. 

Mivel tudtam, hogy a fesztivál közege meglehetősen ingerdús környezet lesz, amitől a gyerekek nagyon fel tudnak pörögni, igyekeztem lassan, fokozatosan megmártózni ebben az új helyzetben. Az érkezésünk délutánján még nem vetettük bele magunkat a kapolcsi mély vízbe, hanem Monostorapátit fedeztük fel. Láttunk fészekben ácsorgó fiatal gólyákat, hazafelé ballagó juhnyájat és egy fodrászatot, amelyben rögtön időpontot kértem a fiamnak hajvágásra. 

Ezzel meg is történt az akklimatizálódás, másnap a csigabusszal átrobogtunk a fesztiválra.

Gyerekbarát lehetőségek kincsesbányája

Hatalmas pacsi jár a szervezőknek, amiért nemcsak hogy bővelkedett a fesztivál a gyerekprogramokban, hanem ezekre a programokra lehetett külön gyerekjegyet venni. Én ezt a kedvezményes árú jegyet szereztem be magunknak, amivel igaz, hogy csak a gyerekeknek szóló programokat látogathattuk, de három kiskorú társaságában nem is terveztem ennél sokkal vadabb dolgokat. Úgy gondolkodtam, hogy ha nagyon hiányoznak a „felnőtt” koncertek, előadások, akkor legfeljebb másnap megveszem a rendes napijegyet, ám erre végül nem került sor. Sőt, később még a gyerekjegyet se vettem meg, csak a fesztivál területén úsztunk a flow-val – és az is bőven tartalmas élmény volt.

A gyerekjegyes napon ugyanis okozott némi feszültséget az, hogy a programokra oda kell érni, ha nem is pont a kezdésre (ilyen elvárásaim régóta nincsenek), de legalább a félidőre.

Tudom, nevetséges problémának tűnik, hogy Kapolcson belül el kell sétálnunk egyik helyszínről a másikra, mégis ez okozta a legnagyobb feladatot: a kiválasztott programot a háromból legalább egy gyerek mindig igyekezett megvétózni azzal az indokkal, hogy az őt nem érdekli, és én hiába tudtam, hogy odaérve megváltozna a véleménye, ha a másik kettő is mellé állt. Ha mégis elindultunk a cél felé, ezernyi megcsodálható kézműves termék, kipróbálásra csábító játék és megkóstolni való étel állta utunkat. Sőt, Öcsinek elég volt a patak is, hogy leragadjon faleveleket úsztatni. Nem szívesen sürgettem őket, mert ezek a tapasztalások is nagyon fontosak – Varró Dani felolvasása pedig inkább csak engem izgatott.

Így is sikerült megnéznünk két meseelőadást… félig, részt venni egy rajzolós foglalkozáson, és készíteni két gyöngy karkötőt. Két koncertbe is belehallgattunk kívülről, de azt hiszem, a gyerekekben mélyebb nyomot hagyott az arcfestés meg a henna, amire a programokon kívül fizettem be őket.

Úgyhogy végül elengedtem a programfüzet böngészését, és már csak lebegtünk a Völgy hangulatában: elsétáltunk a falu végére a fagyizóba, és piknikeztünk, olvastunk a kertben, fára másztunk és kavicsokat festettünk a malomnál, aztán a népi játékok udvarában töltöttünk el órákat.

Hogy megérte-e anyaüzemmódban részt venni a fesztiválon három gyerekkel?

Nem fogok hazudni:

maradt bennem némi hiányérzet a búcsúzáskor.

Főleg azért, mert a legidősebb gyerekemmel már el tudtam volna képzelni a koncerteken való csápolást, de a kisebbekhez alkalmazkodva inkább alacsonyabbra tettem a közös ingerküszöböt. Viszont tudom, hogy ha lehetőségem lett volna otthon hagyni őket, akkor meg ők hiányoztak volna, úgyhogy egyáltalán nem bántam meg, amiért közösen éltük át ezt a színes, mosolygós, pezsgő fesztiválhangulatot.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Héda Veronika