–

Ismerem ezt a tekintetet, és azt is tudom, mi okozza. 

Nem azért ismerem, hála istennek, mert valaha is a bőrömön kellett volna éreznem. Hanem mert a munkám, az értékrendem meg a gondolkodásom eljuttatott egy csomó olyan helyre, sok olyan közegbe, ahol nagyon is gyakoriak ezek a tekintetek, és az érzés, ami mögötte van. Ez az érzés nem más, mint a maró, mindent elsöprő szégyen érzése, amit az érez, aki szegény. A szegényt pedig itt úgy kell érteni, hogy a gyereknek nem jut mindennap friss pékáru, de a harmadnapos nem ritka az asztalon. Úgy kell érteni, hogy az ilyen embernek nincs pénze tamponra vagy betétre, ezért zoknikkal és papírzsepivel oldja meg, vagy nem megy dolgozni két napig – ha ugyan van hova. Úgy kell érteni, hogy az ilyen embertől a hajléktalanság mindig csak két lépésre van. Hogy soha, de tényleg soha nincs olyan pillanat az életében, amikor egy számla sincs a konyhaasztalon kifizetetlenül. Hogy soha nincs olyan, amikor többet nem kell menni zsákos ruhaosztásra, alapítványi közös Mikulás-ünnepségre, lomtalanításra gyűjtögetni a családdal. Amikor a gyereknek a tiszta és meleg vezetékes víz, a szappan, a melegen elfogyasztott étel, a penész, mérgek és cigiszag nélküli tiszta levegő legtöbbször csak távoli álmokban létezik.

A csontig ható félelem, bizonytalanság, a perspektíva, tervek és koncepciók nélküli élet, a drámai tudatlanság okozta szellemi bezártság viszont nagyon is napi társak.

Az élet kényszerítő körülményekkel, helyzetekkel és emberekkel van tele, és ami a mi életünkben alapvetés – például a jóllakottság érzése, a család óvó burka körülöttünk, a szeretet, a biztonság, a nyugalom, az egészen biztosan tervezhető holnap, jövő hét és jövő évtized –, ezek még álmokban sem szereplő, egy teljesen másik, lehetetlen dimenzióban létező fogalmak csak.

Az ilyen ember nagyon gyakran szégyelli magát. 

A szegénységről ugyanis sokan gondolják úgy sajnos, hogy az az egyén hibája. Meg azt, hogy az az ő gondja, az ő szégyene. Robert Walker azt írja A szegénység szégyene című tanulmányában, hogy pszichológiai értelemben pontosan ugyanúgy működik a szegénység okozta szégyen, mint a stigmák. Ahogy a stigmákkal az alacsonyabb társadalmi rangú embereket jelölték a régmúltban, vagy a zsidókat sárga csillaggal a nácik idején – ugyanúgy érzi magát megbélyegzettnek, kirekesztettnek a mélyszegénységben élő ember. Ugyanúgy próbál nem kilógni a sorból a rongyosabb ruháival, ugyanúgy próbálja hordani a haját, és saját magát – hogy ne szólják meg, hogy ne lássa a tekintetekben a kirekesztést, a távolságot, az undort, a megvetést.

Azokban a szituációkban, amik pedig eleve amiatt jönnek létre, mert ő nincstelen (ételosztás, ruhacsomag stb.), azaz ahol nem tudja elkerülni a stigmát, ahova ő azért megy oda, mert szegény – ott pedig nagyon sokszor szégyelli magát. Hogy ő „ide való”, hogy neki itt kell lennie, hogy ő nem tudja megoldani, nem tudja ezt kikerülni, nem tud ebből kitörni. Hogy őt ez definiálja – hogy ő a szegény ember. Ezekben a szituációkban ő azért is szégyelli magát kicsavart és bizarr módon, mert azt hiszi, arról is ő tehet, hogy a segítőknek dolgozniuk kell, hogy miatta kellett idejönniük, rá vigyázni, őt etetni, a gyerekén segíteni, az ő gondját megoldani.

A kiszolgáltatott ember nagyon sokszor azért szégyelli magát, mert ő rászorul valaki másra.

Látni ehhez hasonlót időnként idős emberek esetében is, akik nem szegények, nem rászorulók, csak simán idősek és elesettek, amikor be kell segíteni őket egy autóba, támasztani, fogni kell őket – és boldogan tesszük, hiszen a szüleink, a nagyszüleink, a drága szeretteink. Mégis, ők is sokszor szabadkoznak, sokszor szégyellik, hogy nekik ebédet kell főzni, el kell menni helyettük postára, vagy fürdetni kell őket. 

„Ha adunk magunknak időt, akkor képesek leszünk meglátni abban a szörnyű másikban azt az embert, akivel annak idején gyereket vállaltunk” – Válás örökké tartó sérülések nélkül

WMN Life – 2021. november 2. – FB

 

Ez a szégyenérzet olyan mélyről, olyan zsigeri alapon jön, hogy megszüntetni nem lehet. 

Kiirtani nem lehet. Javítani lehet rajta. Tompítani, finomítani, ellensúlyozni lehet. Ahogy az idősek fejét jó esetben megsimogatjuk, arcukat megpusziljuk, és azt mondjuk nekik, hogy soha egy percig ne gondold, hogy gondot jelent nekem ebédet hozni vagy bevásárolni neked, úgy a nehéz helyzetbe került emberrel is tudjuk éreztetni, hogy mi nem őt hibáztatjuk a kialakult helyzetéért akkor sem, ha ő egyébként magát hibáztatja. Extrém helyzetek nyilván vannak, de a legtöbb eset nem ilyen. Nem segítünk egy drogosnak vagy egy lecsúszott alkoholistának azzal, ha még a fejére is olvassuk a bűneit az alatt a két perc alatt, amíg részt veszünk az életében. Ugyanis, ha szakemberek, szociális munkások vagyunk, és ilyen emberekkel foglalkozunk nap mint nap – az nagyon más felelősség és szituáció, mintha egy zsák ruhával vagy egy doboz étellel beszaladunk valahova. Én azt vallom, akinek ez a szakmája, dolga, vagy hivatása, aki ismeri az adott embert és adott helyzetet, az mondhat véleményt, az kialakíthat akár nagyon szigorúan kritikus álláspontot is.

De aki segíteni jött két percre, az ne ítélkezzen, ne bíráljon, hanem csinálja, amiért jött – segítsen, vagy ne. És kész.

Hogy az amúgy is zaklatott, agyongyötört, lerobbant, rossz állapotban lévő ember lelkén javítson két jó szóval, egy mosollyal, magával a gesztussal, hogy itt van, idejött segíteni. A lelkében tomboló szégyenérzetnek is jót tesz egy mosoly, egy bátorító szó, arra legalább akkora szükség van, mint magára az ételre vagy ruhára. A szegénységen ugyanis nincs mit szégyellni. Az esetek legnagyobb részében ok sincs rá. Ezt a cikket is csak azért írom, mert amit ennek a nőnek az arcán láttam egy röpke pillanat alatt a minap, az megrázó volt. A két cipővel tudtam segíteni, de a szégyenérzetével szemben – hiába mosolyogtam bátorítón, hiába mondtam két jó szót – tehetetlen voltam, és nagyon utálok az lenni. És szeretném azt hinni, hogy ha ez a cikk csak öt embert elgondolkodtat, és öt ember egy következő helyzetben tud adni egy mosolyt, vagy egy gesztust, ami talán enyhíthet ezen a szégyenérzeten, már megérte megírni. Mert a szégyen soha, semmikor, semmin nem segít. A rászoruló emberen pedig pláne nem. Neki bátorításra, együttérzésre van szüksége, az érzésre, hogy nincs egyedül, mert vannak, akik őszintén törődnek vele és a bajával, illetve lehet megoldás a gondjára. Hátha a nap végén lesz egy, csak egyetlenegy ember, akin segít ez a gondolatmenet. Csak egy picit. Annyira jó lenne.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás Getty Images/bodnarchuk