Azon viccelődtünk az utolsó napomon az irodában, hogy mit írjak az automatikus out of office üzenetbe. „Kipurcantam, hagyjatok!” lett volna a vágyam, de még ahhoz sem volt erőm, hogy beállítsam. Már legalább két hete nem aludtam jól a melegtől, miközben véget ért a gyerekeknek az iskola az utolsó napokban is extra programokkal, lakásfelújítást szervezek, és dolgozom, amitől minden izgalma mellett időnként telítődik az ember.

A végemet jártam, amikor bevágtuk magunkat a kocsiba, hogy célba vegyük a határ menti falut, ahol eddig mindig békére leltünk. Igaz, sosem nyáron, mert ha nyári vakációról van szó, a legtöbben vízpartra, és ha megoldható, külföldre indulnak – én is. De most más idők járnak, ismeretlen úton járok, ezért keresem a kapaszkodókat.

Az eldugott falu régi búvóhelyünk, és benne a vendégház mindig is álmaim szigete volt. Régi ház vastag falakkal, öreg bútorokkal, puritán eleganciával rendbe hozva, ami magányos, úri tartásával leválik a falu elhagyatottságáról. A kertje pedig varázslatos: rendezett és burjánzó egyszerre. Bár azelőtt mindig csak ősszel láttam, de tudtam, hogy egyszer vissza kell térnünk akkor is, amikor minden virágzik benne. Régóta csalogatott a medence is a gyep közepén, amiben még sosem volt alkalmunk csobbanni. De a lelki szemem előtt leginkább a hűvösebb hegyi levegő és a ház felett kezdődő fenyőerdő tűlevélszőnyege lebegett.

Este érkeztünk esőben, de az elénk szökkenő Maci kutya csaholása mindjárt jelezte, hogy nem az emlékeink szépültek meg – mintha csak hazatértünk volna egy hosszú távollétből.

Becuccoltunk, és már másnap délután tudtam: minden, amit eddig a nyaralásról gondoltam, tévedés volt. Abban az életformában, amit élek, valójában nem új ingerekre, még több látni- és befogadnivalóra van szükségem, hanem mindenből kevesebbre. Elviselhetetlenné vált naponta negyven-ötven emberrel kommunikálni, naponta négy-öt helyszínen megjelenni, húsz-harminc hírt, cikket elolvasni, millió képet befogadni, és egész nap zajban élni. Nem bírta tovább az idegrendszerem, ezért is nem hagyott éjszaka aludni.

Ahogy a vendégház felé hajtottunk az esti szürkületben, már az odavezető utat övező ismerős fák megnyugtatták a lelkem, a hegyek csöndje és fenséges nyugalma, az alkony békéje.

Ott pedig, ahogy kinéztem az ablakon, ami előtt egy jókora gesztenyefa ágai hajladoztak, visszatértem a saját bensőmbe.

Másnap kirándulni indultunk, és az erdőben egyetlen lélekkel sem találkoztunk, csak egy hernyóval meg bogarakkal, madarakkal. Másfél óra séta után kiérkeztünk egy tisztásra, ahol egy romos épület fogadott méltósággal, és két falatozó turista. Útba igazítottak, így eljutottunk az erdei játszótérre, ahol rajtunk kívül mindössze két nagyszülő terelgetett két ötévesforma gyereket, meg egy kispapa merült el a féléves kislánya szórakoztatásában. A gyerekeim elvonultak szerepjátékot játszani, nekem meg elég volt ez a két család ahhoz, hogy meglegyen a szórakozásom. Eszembe sem jutott a telefont elővenni.

Hallgatni a neszeket, nézni az odaadó nagyszülőket és a kispapát, és hallgatni a gyerekek kacagását – minden figyelmemet lekötötte. Nem kellett több. Minél kevesebb „körülmény” vesz körül, annál jobb, mert annál inkább odafigyelünk, annál többet mesélnek a gyerekek, és annál jobban kötődünk egymáshoz.

Hogy nem vettem eddig észre, hogy hiába érünk haza otthon már délutánra, a sok teendő elvon minket egymástól? Itt tudtunk csak igazán együtt lenni.

Ez az érzés minden egyes nappal csak mélyült. Tudtam aludni éjjel, bár reggel korán ébredtem, és kiültem a teraszra, hallgattam a madarakat és a lombok zizegését a hűvöskés levegőn. A szomszéd néni kint állt a kertkapuban, hátha jön valaki, akivel szót válthat. Nemsokára fel is bukkant egy közelben táborozó iskoláslány-csapat, ők udvariasan megálltak és csevegtek vele.

Akkor vettem észre, hogy a mi kis rigónk, amelyik mindennap itt ugrál a kertben férgekre vadászva, szintén kint ül a kapunkon, mintha ő is várna valamire. Talán neki is a társaság hiányzott?

Váratlanul megszerettem a rovarokat is. Nézegettem őket, és megköszöntem, hogy a közelükben lehetek, hiszen én voltam a betolakodó az életterükben. Megosztoztunk a kerten – azon a kis univerzumon, ami abban az öt napban mindent jelentett nekünk. A kert egy mikrokozmosz, egy sziget, külön világ. Megszelídített természet. Mögötte pedig kezdődik a vad természet, az ország egyik legszebb rengetege.

Nem értem már, mi jót találtam korábban a zsúfolt strandok zsibongásában, az éttermi várakozásban, a városi kutyagolásban, az üzletek sokaságában.    

Elvonulni időnként szükséglet. Nem tágítani a horizontot, ingerekre vadászni, új emberek között lenni, még jobb körülményeket vásárolni, tapasztalattal és tárgyakkal gyarapodni – hanem az ellenkezője: redukálni az igényeket, a cuccokat, a luxust, az impulzusokat. Befelé irányítani a figyelmet. Magunkra és egymásra.

De azt sem értem már, miért kell ezért külön fizetni, szigorú étrend és program szerint töltődni, guruknak engedelmeskedni. Miért nem elég a szabadság és a csönd?

Nem tudtam korábban, hogy öt nap ilyen hosszú és tartalmas lehet, ennyi mindent adhat. Hálával és örömmel indultam vissza, de mielőtt elhagytuk a fogadót, búcsúzóul még meghúztam az autó oldalát a nevét adó zöld kapuval. Hazahoztam egy kicsit belőle.    

Gyárfás Dorka

A képek a szerző tulajdonában vannak