Steiner Kristóf: Így utaztatunk mi – semmit se kell, de (szinte) mindent lehet

–

Itt heverek a medence partján, balra egy pohár prosecco, jobbra egy üveg víz. Tíz perccel ezelőtt még meggyőződéssel állítottam, hogy ma csak vizet iszom – tegnap este mondtunk búcsút a csapatnak, amelynek tagjai vegán vakációra érkeztek hozzánk Toscanába. A jövő évre már a hetedik közös elszökésünket tervezzük, sokan a kezdetektől velünk vannak, de valahogy olyan ez, hogy akik most jönnek először, ők is pont ott kezdik, ahol mi folytatjuk, előző évről. 

Az elmúlt egy hét beszélgetései, koccintásai, lakomái mind átkerültek a „múlt” mappába, ami már csak azért is hihetetlen, mert még csak most kezdődött el a hét, pár napja. Nem történhetett meg, hogy ilyen hamar eltelt hét darab nap! Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, igazából pont olyan is, mintha már vagy fél éve itt lennénk, együtt, Bencze Vikivel. Ő Toscana-specialista barátnőnk, aki Budapest és Toscana között ingázva szervez főzőesteket és gasztrokalandokat.

Hetedik éve, hogy találkoztam vele és barátnőivel, akikkel betoppant egy székesfehérvári főzőkurzusomra. Mesélt kicsit arról, hogyan lett Toscana szerelmese, majd megkért, hogy dedikáljam neki az egyik szakácskönyvemet, én pedig azt írtam: „Remélem, jövőre már Viareggióban főzünk együtt!” – akkoriban az olasz Riviéra ékszerdoboz-városkájában üzemeltettek szállót egykori társával, Szabó C. Mikaellel, akivel közös tévéműsoruk is futott Édes élet Toszkánában címmel. 

Most pedig – hét évvel később – itt fekszem a medenceparton, és hát csak ráfanyalodom arra a proseccóra. Merthogy közben az történt, hogy bár még a tegnapi búcsúöleléseket itt érzem a szívemen, és tulajdonképpen ez az első alkalom több mint egy hete, hogy az agyam nincs stimulálva újabb és újabb élményekkel, Pisa repterén épp leszállt a Budapestről érkezett repcsi, és Viki nemsokára megérkezik a ma induló vakációnk vendégeivel. És egy autó is befut az agroturismo elé…

Itt van Kriszta a nagy bevásárlással – aki több mint harminc éve Viki barátnője, most pedig mindannyiunk jobb- és balkeze, a konyhában, a vendégek be- és kicsekkolásakor, meg amikor nem találjuk a hangfalat, vagy a pezsgőspoharakat, vagy a szobakulcsunkat, ráadásul magával hozta Buddha-természetű kutyáját, Diót is. Nimivel behordjuk az alapanyagokat a kocsiból, ő marad Krisztával elpakolni a fokhagymát, csicserilisztet, zabtejet, én pedig folytatom az írást… amíg újabb autó nem érkezik, azoké, akik repülés helyett elvezettek hozzánk.

Van, akikkel több közös emlékünk van, mint néhány családtagunkkal; van, akivel először találkozunk ugyan, de máris arról beszélgetünk, hogy az esküvője első tíz perce során minden vendég sírva fakadt, köztük az anyakönyvvezető is, ráadásul pont ma van a házassági évfordulójuk, és hát ez a helyzet egy újabb üveg proseccóért kiált.

Valahol az első három és öt nekem feltett kérdés közt szerepel szinte mindig: „Nem fáraszt el, hogy ennyi emberrel kell beszélgetned?” Amire mindig azt mondom: „De hát nem kell.”

Semmit se kell, de szinte mindent lehet. Ezt mondom akkor is, mikor bevonulunk a konyhába, felkapjuk a vikitaliás kötényünket: „Aki szeretne velünk főzni, azt örömmel befogjuk azon nyomban, aki csak be-bepillantana a konyhába, azt szeretettel látjuk akár másodpercekre is, aki pedig inkább egy üveg bor mellett csevegne, lazítana, olvasna a teraszon, vagy, mondjuk, átaludná a napot, annak pontosan azt kell tennie.” Azon kezdek gondolkodni, mi mindent ismételjünk, és miféle újdonságokat hozzunk a konyhába az elmúlt héthez képest… de úgy is tudom, hogy valójában úgyis azt és abból főzünk, aminek főnie kell, és abból, ami van.

Közben a kisbusz is begördül a reptérről érkezőkkel, félreteszem a laptopot abban a naiv hitben, hogy még a közös vacsora előtt befejezem, vagy legalább is folytatom az írást, de az igazság az, hogy mindeközben másnap reggel lett. Még érzem a szájpadlásomon a tegnap este befalt házi tészta ízét, de Nimi már a konyhában tüsténkedik Vikivel és Krisztával – készül a reggeli –, én pedig az illatokat megérezve azonnal azon kezdek agyalni, hogy mit süssünk-főzzünk majd ebédre. 

Mert azért lássuk be, bár kulináris-kulturális kiruccanásoknak hívjuk őket, ezek a hetek a vegán főzés mellett felelősségteljes hedonizmusról is szólnak. Arról, hogy miközben keressük és vágyjuk az egyensúlyt, az arany közepet, amiről a bölcsek beszélnek, a határok felé is elnézelődünk, legyen szó koktélokról, hajnali pótlakomáról a maradékokból szemezgetve, még egy szelet pizzáról, vagy még egy gombóc fagyiról, még egy kis táncról, még egy nagy ölelésről. 

És arról, hogy felnőttként belekóstolhatunk, milyen gyermekként táborozni, csak épp felvértezve a tudással, tapasztalattal, szép és fájdalmas emlékkel, önismerettel ami az utolsó gyerektáborozásunk óta eltelt.

Újra megtanuljuk magunkat közösségben – csapatként és individuumként, kiderül, mennyi maradt a kissé szégyellős, vagy épp szuperexhibicionista gyerekből, aki régen voltunk.

Meglepően sok ment… meglepően sok maradt. Állandó változás alatt – ugyanabból az esszenciából építkezve.

Megint ugyanott vagyok – a medenceparton, de most kávét iszom. Reggeliztünk – csendesen, mindenki maga elé bambulva elszürcsölte a kávéját, szinte mintha a józan reggel fényében túl sokat osztottunk volna meg magunkról tegnap este. Aztán találkoznak a tekintetek, és elmosolyodunk. És rájövünk, hogy valójában minden, amit engedtünk látni, amit megláttunk másokban, sokkal értékesebb, mint mindaz, amit a hétköznapok során tudatosan, vagy tudat alatt elrejtünk mások elől.

Hát ezért nem fárasztó nekem emberekkel lenni, enni, szedni a sátorfámat, és megint csak menni. Egy hét múlva erre az esztendőre elköszönünk Toscanától, de júliusban már Methanán, Görögországban tartunk újabb elvonulást – ezúttal „csak fiúknak”, egyszerűen azért, mert a tapasztalatunk szerint a lányok, nők, asszonyok, nénik sokkal szívesebben, merészebben, mélyebben mernek tapasztalni, mint a férfiak: a retreatek (elvonulások), főzőkurzusok, nyaralások nagyjára kizárólag csajok jelentkeznek be. 

Amikor meghirdettük a „pasis elvonulást”, tudtuk, hogy rizikót vállalunk, de úgy voltunk vele, inkább teljen be lassabban a létszám, legyünk kevesebben, de adjunk egy esélyt – lehessen pont olyan természetes, hogy nők együtt élik meg feminitásukat, mint hogy férfiak együtt képesek szembenézni a kérdéssel: most, amikor a nemi szerepekhez végre-valahára egyre kevésbé kötődnek elvárásokkal kapcsolatos sztereotípiák, mit jelent férfinak lenni. Nem fogok hazudni, nekem nem jelent nagyon mást, mint nőnek lenni. 

Eddig minden táborunk „koedukált” volt – és erre a „Men’s Retreat”-re is azt mondjuk: mindazoknak szól, akik képesek, akarnak maszkulinitást (is) azonosítani magukban.

Befogadó és adakozó energiák, bátor elgyengülés és méltató megengedés, összeszedettség, elszántság, biztonságteremtés és kockázatvállalás, kalandvágy és megérkezettségérzés.

Mindez mindannyiunkban ott van, mindig – kérdés, hogy melyik kvalitáshoz, érzéshez „nyúlunk”, hogy finomhangoljuk magunkat az aktuális pillanatra. 

Az évet Mexikóban zárjuk majd – idei utolsó elvonulásunkkal, de a 41. születésnapomat már Thaiföldön ünneplem majd, egy újabb „osztálykiránduláson”. Aztán egyszer csak újra itt leszünk majd, Toscanában. Folytatva ott, ahol az idén abbahagytuk. De mégsem kört írunk le, sokkal inkább spirált. Ha a hasonló csillagjárások ismétlik is önmagukat, két egyforma csoport, két ugyanolyan elvonulás soha nincsen. Éppen úgy, ahogyan sohasem készítem kétszer ugyanúgy ugyanazt az ételt. 

Ízre és állagra megyünk méricskélés helyett – a receptek pedig alapkoncepciók, irányadók, inspirációk, amelyekben szinte minden helyettesíthető akár bármivel. Így főzünk, így élünk, így utazunk, így utaztatunk, így vagyunk mi. És minden egyes ember, aki valahol egyszer, vagy mindenhol, minden egyes alkalommal velünk tart(ott), alakítja, formálja, finomítja az ízesítést. Még akkor is, ha be sem lépett a konyhába, csak végig itt hevert a medenceparton. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak