WMN-Milli

Pár éve, karácsony előtt néhány nappal színházba igyekeztem, és hiába indultam el háromnegyed órával az előadás kezdete előtt, nem értem oda, ezért csak a második felvonásra engedtek be. Rohadtul pipa voltam a forgalmi dugóra, az emberekre, a tömegre, a karácsonyra, meg az esztelen ajándékvásárlásra. De annyira, hogy fel kellett hívnom anyámat, hogy ki tudjam neki dühöngeni magam, mert különben én ott a taxiban felrobbantam volna. Persze elindulhattam volna korábban, vagy mehettem volna metróval, ami egy pillanat alatt odaér, de nem, inkább a karácsony volt a hibás, meg a dugó... meg az emberek. Ezek a hangulati helyzetek egyébként az ünnepek idején egészen kiéleződnek. Aztán januárban pedig mindenki szidja a kormányt, hogy kevés a pénz, de decemberben volt lóvé a háromszázezres plazmára...

Azt látom, ha körülnézek, hogy mindig más a hibás: az éppen aktuális kormány (mondjuk, ők sokszor tényleg), a rendszer, a dugó, a BKK, a kórházban az orvos, a kedvtelen nővér, a szemét tanár, amiért egyest kaptam, a főnököm, a rohadék pasim, a hűtlen köcsög férjem, a ribi barátnőm, az alkoholista apám, mindig-mindig más, de én, na, én aztán soha!

Mert az kizárt, hogy az egyén hibás legyen!

Persze, ne gondoljátok, hogy én mára sokkal jobb vagyok bárkinél. Hogy az életemben bekövetkezett változások ellenére nem gondolkodom néha még manapság én is így. Mert ide most írhatnék valami nagyon szépet arról, hogy a súlyos betegségem után gyökeresen megváltoztam, és most már az egész világot a keblemre ölelem, szeretem és imádom az embereket, be akarok állni önkéntes segítőnek, árva gyerekeket akarok örökbe fogadni, többet, mint Angelina Jolie, és egész hátralévő életemet mosolygással és szeretetben szeretném eltölteni. Egy fenéket! Jó kis PR-duma lenne, de nem volna igaz.

Vannak olyan napok, amikor kifejezetten utálok kimenni az utcára. Olyanok is, amikor utálom a kollégáimat, és nem akarok dolgozni, mert utálom a munkámat is, és soha többé nem akarok egy büdös sort se leírni. Olyan napok is vannak, amikor azt érzem, irtó szar egyedül hazamenni, mert nagyon magányos vagyok, és ki kell nyitnom egy üveg bort, hogy oldjam a bánatomat. Vannak még olyan napok is, amikor pont úgy, mint Ludas Matyi Döbrögit, kikötném a Bayer Zsoltit egy fához, és istenesen el tudnám náspángolni (ezt – speciel – egyre többször érzem). Aztán van, hogy ennél is tovább gondolom. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen miért is maradtam életben, minek is éltem túl ezt a kurva rákot, mert ennek így semmi, de semmi értelme nincsen. Ezek az én legmélyebb gondolataim, a legbelsőbb érzéseim, amikről nem szoktam beszélni. Mert azokon a napokon, amikor így érzem magam, akkor szentül meg vagyok róla győződve, hogy az égvilágon senkiben sem bízhatok meg.

De ezekből a napokból eléggé kevés van szerencsére. Mert aztán mindig eszembe jut, hogy eszeveszettül szeretek élni. 

Amikor a betegségem legelső hetében befeküdtem kemóra, és először beszélgettem az orvosommal, akkor ő azt mondta, hogy úgy látja, azok maradnak életben, akik találnak valami okot, célt arra, hogy itt maradjanak.

Én akkor iszonyúan megijedtem, hogy: „te jóisten, nekem mi is a célom tulajdonképpen”, és az a cél elég erős lesz-e majd a halállal szemben?

Aznap kezdtem el írni a betegségemről, mert – bár nagyon féltem attól, hogy megmurdálok – úgy éreztem, tudnia kell másoknak is, sőt: nemcsak másoknak, hanem az egész világnak, hogy velem mi történik éppen, hogy figyelmeztessem őket: ennyire fiatalon is – meg tulajdonképpen akármikor – megtörténhet a legnagyobb baj.

Azóta eltelt már lassan négy év. A mai napig rengeteg levelet kapok olyanoktól, akik most kezdik a kezeléseket, meg olyanoktól, akik elvesztették a reményt, meg olyanoktól, akik félnek, meg olyanoktól, akiknek jobb a helyzetük, de nem ismernek jó orvost. És akkor, amikor a huszadik kommentelő is odaböfögi a rákról szóló cikkem alá, hogy „Szentesi már megint a rákjáról beszél”, akkor azt érzem, hogy őt is oda tudnám kötözni a Zsolti mellé, mert ez az egész nem rólam szól, hanem arról a körforgásról, amivel az erőt továbbadom a betegeknek, és ők visszaadják majd egy másik napon nekem, amikor azt írják, köszönöm, már nem félek, vagy köszönöm, meggyógyultam.

Szóval én azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy menjen, és keressen magának egy célt. Legyen az bármi, vagyis ne bármi, mert, mondjuk, a rosszindulatú kommentelgetés az nem cél, hanem pótcselekvés a saját nyomorúságod leplezésére.

Egy olyan igazi célt, amire, ha rágondol, egyszerűen képes lesz miatta mosolyogni – legyen a pokol akárhányadik bugyrában is.

És az összes nehéz nap, meg az alkalomadtán előforduló nehéz gondolatok ellenére (mert természetes, hogy vannak ilyenek) nincs más értelme ennek a rongyos életnek, csak annyi, hogy mindenki megtalálja benne önmagát, a saját, egyéni útját.

Ja, meg a szerelmet, mert szerintem az is kurvára fontos!

Szentesi Éva

Az Adj egy okot! #mosolyogj kampányfotóin a szereplők azt mutatják meg, hogy milyennek látják az utca emberét ma (bal oldali kép), illetve milyennek szeretnék látni őket (jobb oldali kép). Sorozatunk következő szereplőjéről szerdán olvashattok. A Kovács Patríciáról, Hlatky-Schlichter Hubertről, D. Tóth Krisztáról, Fenyvesi Zoltánról, Fiala Borcsáról és Szabó Kimmel Tamásról készített anyagainkat ITTITTITTITTITT és ITT tekinthetitek meg! Addig is nézzetek át a Stíler blogra, ahol Wolf Katival találkozhattok!

Fotó: César G. Touset

Smink: Tóth Edina és Hargitai Lilla, Marionnaud. Sminkhez használt termék ITT.

Haj: Radván Simon

Styling: Kiss Márk