WMN-Milli

–

Borcsival természetesen nem lehet úgy interjút (sem) készíteni, hogy ne egy másik kérdésre akarjon egyből válaszolni. De én nem hagyom magam. Aztán, amikor leülök, hogy megírjam róla ezt az anyagot, odafészkeli magát mellém a kanapéra, és fotózgatni kezd, hogy ez az egész milyen romi; róla írok cikket, és három másodpercenként megkérdezi, mikor olvashatja már el, mindeközben DTK a másik szobából hangosan morog, hogy igyekezzünk már, mert neki meg még rendet kell tenni a szövegben.

Tehát abszolút ideális a környezet az alkotásra.

Fialát nem nagyon lehet kizökkenteni a határtalan, rá különösen jellemző jó kedélyéből. Nem is igazán úgy látja a környezetét, ahogy az emberek többsége. Ezt a monológot figyeljétek:

„Annak idején, amikor még angolt tanítottam, a kezem ügyébe került egy olvasmány, amiben bennfentesek vallottak arról, milyennek látják a saját népüket. Azt hiszem, skótokat, angolokat, ausztrálokat, íreket és amerikaiakat kérdeztek meg. Én ezután feltettem a kérdést a diákjaimnak, hogy ők mit gondolnak a saját nemzetükről, a magyarokról. Persze mindenki elkezdett összevissza szentségelni, hogy milyen utálatos nép vagyunk mi, mert nem szeretjük egymást, gyűlölködünk, rosszkedvűek vagyunk. Én akkor megkérdeztem tőlük egyenként, hogy te – mint magyar – ilyen vagy-e egyébként, és a barátaid is ilyenek-e? Persze a válasz mindkét kérdésre „nem” volt. Szóval én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez az állítás feltétlenül megállja a helyét.

Mert én nem azt tapasztalom, hogy mindenki annyira szar fej lenne, amilyennek beállítjuk magunkat. Én szeretem az embereket, szerintem nagyon jó fejek, mindenkiben tudok valami érdekeset találni, valamit, amit lehet szeretni. Amúgy én vagyok Jézus, hahaha.

Persze láttam már búskomorságra is példát, de én ezekkel az embereken is nagyon jól el tudom magam szórakoztatni. Tegnap például voltam egy nagy boltban, és egy bácsi almapakolás közben hangosan szidta az almák jó édes k. anyját. Akkor én elképzeltem egy almafát, ahogy ribancos ruhában ott strichel az út szélén... na, hát potyogtak a könnyeim."

Fiala mosolya – ami nem is mosoly, hanem igazi vigyor – legendás a szerkesztőségben. Jól beteríti az egész fejét, nem csupán az orra alatti szakaszt. Most épp arról mesél, hogy reggeli futás közben rá szokott mosolyogni a szemből érkező férfiakra, akiken azt a furcsaságot tapasztalja, hogy sosem őt nézik, hanem csak a melleit. És amíg ezt mondja, közben hangosan csapkodja az asztalt. Persze a mosoly, a nevetés meg a vicceskedés szerinte nemcsak arra jó, hogy önmagunkat felspannoljuk, hanem a zavart is kiválóan lehet vele leplezni. Ezt mi is tanúsíthatjuk, valóban, Borcsa ezt a módszert serényen alkalmazza. Csak úgy, mint a tipikus sokatmondó, kritikus mosolygást, amit a tesójától tanult el, és amit óriási viták közben szokott bevetni:  

„Nincs annál kegyetlenebb, amikor nagy vita van, te meg előveszed a genya mosolyod, na, az halálos, azzal nem tudnak mit kezdeni."

Lassan két éve dolgozunk együtt (tényleg, ezt a jeles napot majd meg kell ünnepelni), de egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor láttam igazán szomorúnak vagy letörtnek. Pedig a traumákat Borcsa sem ússza meg. Vele is történt sok minden, és nemcsak azóta, amióta ugyanaz a munkahelyünk. De arra ő sem nagyon emlékszik, hogy képes lett volna sokáig búslakodni valami miatt.

Ám ne gondoljátok, hogy a mi Fialánk egyfolytában vigyorog, mint a tejbetök.

Ő nem az állandó kényszeres mosolygásban hisz, hanem abban, hogy tudni kell jól kiadni magunkból mindent, ami a lelkünket nyomja.

Megemlíti, hogy egyszer volt kábé három napig depressziós, de képtelen rosszul érezni magát huzamosabb ideig, bármi legyen is az adott, rossz helyzet kiváltó oka.

„Azt hiszem, akkor voltam legmélyebben, amikor tini koromban cserediákként elmentem Angliába, és a család, akihez beosztottak, elment nyaralni. Engem meg otthagytak egyedül. Na, az nagyon rossz volt, Csak sétálgattam egy patak mellett, lógattam az orrom, ez három napig tartott, és akkor tényleg nagyon ki voltam bukva. De egyébként – viccet félretéve – az volt a legrosszabb időszakom, amikor sokáig otthon voltam egyedül, és csak tanítottam, az egy rossz helyzet volt."

Lehetetlen volna egy Borcsával kapcsolatos írásból kihagyni azt a tényt, hogy mennyire imád főzni, vendégséget csinálni, és enni. Tulajdonképpen ez az ő szeretetnyelve. Nem véletlen, hogy a végére akad egy jó tanácsa is a témában: 

„Az nagyon gyanús, ha valaki nem szeret enni, sose barátkozz olyanokkal, Évi! Nekem az evés nem csak annyi, hogy táplálkozom. Az én egész szociális életem különböző asztalok körül forog; otthon, kocsmákban, éttermekben. Ha tárgyként kéne meghatároznom magam, akkor egy hatalmas étkezőasztal lennék, olyan, ami össze van karcolva, vágások, horpadások vannak rajta, és ami mellé egy csomó ember odafér. Egy ilyen sajnos még nem fér be az én lakásomba, de majd egyszer talán lesz ilyenem."

Én kívánom Borcsának, hogy legyen egy ilyen asztala. Addig is, örülök, hogy itt ülhetünk együtt, mindennap a WMN régi, nagy étkezőasztalánál.

(Miközben a fönti beszélgetés készült, zengett tőlük a ház. Hát persze hogy odasettenkedtem, és lefotóztam őket... íme, ők hárman: Fiala, Szentesi és az étkezőasztal. A WMN három büszkesége. – DTK)

Szöveg: Szentesi Éva

Az Adj egy okot! # mosolyogj kampányfotóin a szereplők azt mutatják meg, hogy milyennek látják az utca emberét ma (bal oldali kép), illetve milyennek szeretnék látni őket (jobb oldali kép). Sorozatunk következő szereplőjéről szerdán olvashattok. A Kovács Patríciáról, Hlatky-Schlichter Hubertről, D. Tóth Krisztáról és Fenyvesi Zoltánról készített anyagainkat ITT, ITT, ITT és ITT tekinthetitek meg! Addig is nézzetek át a Stíler blogra, ahol a kampány többi szereplőjével, köztük Peller Annával is találkozhattok!

Fotó: César G. Touset

Smink: Tóth Edina és Hargitai Lilla, Marionnaud. Sminkhez használt termék ITT.

Haj: Radván Simon

Styling: Kiss Márk