Szabó Kimmel Tamás: „Egy felszabadult, vidám országban szeretnék élni” – Adj egy okot! #mosolyogj

–

Belép a műteremben felállított díszletbe, egyből tudja, hogyan akarja megmutatni magát a két képen. Kovács Patrícia, akit az előbb fényképeztünk le, közben mellettem kacag: „Nézd, ez a fogadjatok örökbe feje!” Mindannyian nevetünk, de Tomi tényleg profin nyomja. Igazából nincs nehéz dolga a fotósnak.

És közben mesélni kezd arról, hogy miért vállalta a szereplést a kampányban.

„Sokkal nyitottabbnak, elfogadóbbnak és lazábbnak szeretném látni az embereket. Az első képen pedig azt a szorongást szeretném megmutatni, ami mindannyiunkban, – bennem is – jelen van. Én is gyakran szorongok, de jó lenne, ha ennek az ellenkezője történne inkább.

Egy felszabadult, vidám országban szeretnék élni, ahol az emberek nem a problémákat látják, hanem a megoldásokat, ahol mernek kérdezni, mernek változtatni, és ahol mindenki laza."

És, hogy alapvetően milyennek látja a magyarokat? „Sokszínűnek. Vannak, akik nagyon feldobottak és vidámak. Róluk általában kiderül, hogy turisták. És vannak, akik nagyon zárkózottak. Ez pedig szerintem azért van, mert az emberek általában félnek. Mindentől, amit nem ismernek. Emellett hajlamosak korlátoltan gondolkodni. Elég, ha megnézünk egy március 15-i ünnepi összefoglalót, és abban nagyrészt benne van az egész ország lelkiállapota."

Gyakran mondják, hogy a művészek ne politizáljanak, maradjanak a kaptafánál, hiszen nekik ott a művészet arra, hogy kifejezzék a tetszésüket – vagy éppen a nem tetszésüket. Amikor Tomit arról kérdezem, hogy milyen összefüggéseket lát a közéleti helyzet és az emberek hangulata között, ezt válaszolja:

„Nem lehet nem észrevenni, hogy ezek a dolgok összefüggenek a politikával. Az is, hogy mennyit keresel, az is, hogy mennyit kell ezért dolgoznod, hogy mennyi adót fizetsz, hogy mennyire nem tudod befizetni a számlákat, hogy a szomszéd előtt meg ott áll a Porsche Cayenne, közben meg nem csinál semmit, de Hawaiin nyaral, szóval az életünk minden része összefügg az éppen kialakult közéleti helyzetekkel, mivel ezek befolyásolják a mindennapjainkat."

És vajon hogy áll ő ehhez az egész „a művész ne politizáljon” kérdéshez?

„Volt olyan időszak is az életemben, amikor nem kapcsoltam be a tévét, nem olvastam el az újságot. Persze mostanában én is foglalkozom valamennyire a közélettel, bár nem igazán szeretnék. A józan eszemet úgy próbálom megőrizni, hogy olyan dolgokra figyelek, amelyek feltöltenek; a családom, a gyermekem, beléjük kapaszkodom, egymásból merítünk erőt."

Azonban azt is hozzáteszi, hogy a művészembereknek helyzeti előnyt nyújt a színpad, ahol ki tudják beszélni magukból a felgyülemlett feszültségüket. „A hatalomról, elnyomásról lehet beszélni akár egy apaszerepben is, de akár majd' mindegyik Shakespeare színmű is alkalmas erre. De a »Passió« is ilyen volt számomra, amelyben Jézust játszottam. Ezek a darabok szerintem rávetítenek arra, hogyan lenne érdemes foglalkoznunk egy adott problémával."

Tomi igazán óvja a magánéletét, szinte soha nem beszél róla. Ez tudatos és rendkívül határozott döntés a részéről. Annyit azért tudhat róla a közönség, hogy fiatalon lett apuka. Legmélyebb időszakát pedig éppen akkor élte, amikor még nem ismerte a párját.

„Voltam már én is nagyon mélyen, akadt egy időszak, amikor az élettől – és az önmagamtól – való félelem tette ki a mindennapjaimat. Ebből a feleségem rángatott ki akkor, amikor megismerkedtünk."

Bár ezt sose mondanám meg szemtől-szembe Tominak, de nagyon jó a humora is. Olyannyira, hogy néha nem tudom, sírjak-e vagy nevessek (muhaha). Sőt, színpadon egy drámai szerep megformálása közepette is adódott már olyan helyzet, amikor nehéz volt türtőztetnie magát:

„Éppen Szegeden voltunk, a »Pesti Barokk«-kot játszottuk az ottani színházban, és a temetői jelenetben Kern Andrásnak – aki a nagymamámat alakítja – véletlenül lecsúszott a szoknyája" – meséli nevetve. „Képzeld el, ott állt egy szál nejlonharisnyában, mint az én darabbéli nagyim. Na, abban a pillanatban egyáltalán nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ő mégiscsak a Kern. Nagyon durván röhögtünk, mi hárman a színpadon, meg az egész közönség is velünk együtt, mindez vagy tíz percig tartott. Egyébként borzasztó a színpadon elröhögni magad, ilyenkor általában eltakarom magam... vagy elfordulok a díszlet felé. És van, amikor nem tudom jól megoldani. Tegnapelőtt a »Bagoly és cica« előadása közben például minden ok nélkül beleröhögtem az arcába Jordán Adélnak – de tényleg ne kérdezd, hogy miért. Egyszerűen kiszakadt belőlem."

Azzal, hogy vannak olyanok, akiknek ő – vagy a munkája nem tetszik, egyáltalán nem foglalkozik. Amikor a szakmájában adódik egy olyan helyzet, hogy olyasvalakivel kell együtt dolgoznia, akivel nem igazán kedvelik egymást, akkor egyszerűen túllendül a személyes érzelmein. Mert úgy tartja: a személyes konfliktusoknál sokkal fontosabb az, hogy a néző mit kap a színpadion vagy a vásznon.

Szöveg: Szentesi Éva

Az Adj egy okot! # mosolyogj kampányfotóin a szereplők azt mutatják meg, hogy milyennek látják az utca emberét ma (bal oldali kép), illetve milyennek szeretnék látni őket (jobb oldali kép). Sorozatunk következő szereplőjéről szerdán olvashattok. A Kovács Patríciáról, Hlatky-Schlichter Hubertről, D. Tóth Krisztáról, Fenyvesi Zoltánról és Fiala Borcsáról készített anyagainkat ITT, ITT, ITT, ITT és ITT tekinthetitek meg! Addig is nézzetek át a Stíler blogra, ahol a kampány többi szereplőjével, köztük Molnár Andreával is találkozhattok!

Fotó: César G. Touset

Smink: Tóth Edina és Hargitai Lilla, Marionnaud. Sminkhez használt termék ITT.

Haj: Radván Simon

Styling: Kiss Márk