Kovács Patrícia, a nő, aki legszívesebben belebújna Mátyás király álruhájába – Új kampány: Adj egy okot! #mosolyogj
Támogatott tartalom
Észrevettétek, milyen kevesen mosolyognak az utcán? Hogy a villamoson, buszon, metrón, az emberek nagy része bámul maga elé, kerüli a többiek tekintetét, ha pedig véletlenül valaki rámosolyog, azt minimum gyanúsnak gondolja? Hogy már a(z egyébként) csodaszép Himnuszunkból is árad a keserv és a pesszimizmus? És akkor arról még nem is szóltunk, hogy mi van, ha autóval merészkedsz ki az utakra... Hát hová tűnt a jókedvünk, magyarok? Persze, tudjuk, elvitte az emelkedő törlesztőrészlet, a 27 százalékos ÁFA, a kormány, az ellenzék... meg a cica. És valahol, higgyétek el, értjük az egészet. De ez nem jelentheti azt, hogy nem próbálunk valamit tenni ellene – magunkért. Csak egy apróságot. Egy pozitív megjegyzést. Egy ölelést. Egy mosolyt. Ez hívta életre bennünk és barátunkban, a Stíler blog alkotóiban az Adj egy okot! #mosolyogj nevű új kampányunkat. WMN-szerzők és általuk felkért ismert és a szakmájukban elismert vendégeink arra vállalkoznak, hogy egy különleges fotósorozatban megmutassák, és aztán elmondják, mennyit számít ez az apróság... Íme, a kampány első arca: Kovács Patrícia – akivel Szentesi Éva beszélgetett.
–
„Van egy nő.” Ismerheted a színházból, filmekből, tévéből. Ha láttad valaha valamiben, egy dolog egészen biztosan megmaradt benned: a jellegzetes, magával ragadó mosolya. Olyannak látom őt, akivel szívesen összebarátkoznék, mert tuti, hogy jó a humora, és tuti, hogy meg tud nevettetni engem, és azt is lefogadom, hogy meghallgatna, ha mesélnék neki valamit. Kovács Patrícia színművész. Egy karakteres mosolyú nő, aki mellett nem lehet csak úgy elmenni.
Egy színházi öltözőben beszélgetünk, akkor még nem tudom, hogy az a darab, amire meghívott, állatira vicces lesz, de annyira, hogy a színészeknek közben le kell állniuk az előadással, mert a közönség őrjöngve röhög és tapsol közben. Patrícia sötétzöld köntöst visel, és én úgy ülök le mellé, mintha ezer éve barátok volnánk, pedig alig két hete találkoztunk először élőben egy rendezvényen. De már ott is pont annyira sokat nevettünk, mint most.
Amikor a jókedvéről, a mosolyáról kérdezem, arról beszél, hogy mennyire klassz lenne, ha úgy élhetne, mint Mátyás király. Már nem azért, mert király akarna lenni, hanem inkább az álruháját irigyli, hiszen akkor úgy mászkálhatna az emberek között, hogy senki nem kuncogna rajta a háta mögött. És nem is jönnének zavarba miatta. Legszívesebben bevágódna a taxis mellé csak úgy, és elkezdene vele beszélgetni bármiről. A sofőr azt sem tudná, kicsoda, fesztelenül válaszolgatna, és az egész az lenne, ami: két ismeretlen ember kíváncsi beszélgetése egymással.
Ezen a ponton Patrícia mond egy nagyon vicceset, mire mindkettőnkből feltör az újabb hahota. Szerinte a magyar emberek gyakran érzik magukat kellemetlenül, de csak két olyan helyzet van, amikor zavarukat kényszeres kacarászással oldják: ha híres embert látnak, és ha futniuk kell a busz után. Arra kér, hogy feltétlenül figyeljem meg, ha valakit látok a busz után rohanni. Leteszi az esküt, hogy az illető egy ponton kényelmetlen zavarában nevetgélni kezd. Egy híresség jelenlétében ugyanez a helyzet, állítja. Én pedig gyorsan elképzelem, milyen lenne, ha Brad Pitt – az én híres emberem – most bekopogtatna az öltözőbe... hát, tuti, hogy nem röhögnék kínomban, hanem nemes egyszerűséggel csak dobnék egy hátast.
A színésznő szerint a magyaroknak nehezükre esik pozitívan fordulni egymás felé. Leginkább sehogy nem viszonyulnak egymáshoz, ami szerinte a görcsös neveltetésből, és a merev, minden kreativitást nélkülöző iskolarendszerből fakad.
A generáció, amely úgy szocializálódott, hogy megmondták neki, hogyan kell viselkedni, mit kell érezni és gondolni, újratermeli önmagát. A mostani harmincasok-negyvenesek még magukban hordozzák a feszengést. És noha talán már kezd javulni a helyzet, azért „gondolatban még mindig másfél centivel kisebbek vagyunk a szorongásaink miatt, mint valójában” – fogalmaz Patrícia.
És vajon mennyit segít ezen a helyzeten egy-egy váratlanul előtörő nevetés? Szerinte sokat. Azzal ő is tökéletesen tisztában van, hogy a nagy, szívvel teli mosolya hatással van az emberekre. Azt mondja, soha nem történt még vele olyan, hogy egy mosolyára negatív reakció érkezett volna válaszul. Egyébként is képtelen volna benne maradni egy hétnél tovább egy rossz ízű, feszült helyzetben, akár a munkahelyén, akár az életének a többi területén. Ha mélyen belepörög egy problémába, akkor is igyekszik minél hamarabb nyílt kommunikációval feloldani a feszültséget.
Leghatásosabb módszere a jellegzetes Patríciás mosolya még a hároméves, egyébként akaratbajnok Hanna lányánál is sikert hoz; ha egy-egy nagy hiszti közepén váratlanul lehajol hozzá, rámosolyog, átöleli, és biztosítja arról, hogy ő akkor is nagyon szereti, amikor hisztériázik vagy őrjöng, a gyerek megnyugszik, majd elmondja szépen, hogy mit szeretne. Patrícia ezután hozzáfűzi (ezt is teli szájjal nevetve), hogy szerinte amúgy nincs nála a csodafegyver, ő sem tökéletes, és egészen biztos gyomorfekélyben fog kipurcanni – de legalább mosolyogva.
Ezért vállalta el a felkérésünket. Mert szerinte – és szerintünk – talán nem csak a gyerekeknél hat a mosoly. Képzeljétek el, hogy jön Kovács Patrícia, rámosolyog a hőbörgőkre, és átöleli őket. Ők pedig egy pillanatra elhallgatnak, kihúzzák magukat, fölveszik eredeti méretüket, elmondják, mit szeretnének. Majd elnevetik magukat.
Ha az erőszak erőszakot szül, akkor a mosoly mosolyt fakaszt.
Kovács Patrícia pedig simán lehet a következő álruhás király, mi szívesen hajtanánk fejünket az uralma alá.
Szöveg: Szentesi Éva
Az Adj egy okot! #mosolyogj kampányfotóin azt mutatják meg egy hónapon keresztül a felkért szereplők, hogy milyennek látják az utca emberét ma (bal oldali kép), illetve milyennek szeretnék látni őket (jobb oldali kép). Sorozatunk következő szereplőjéről pénteken olvashattok! Addig is, nézzetek át a Stíler blogra, ahol a kampány többi szereplőjével is találkozhattok!
Fotó: César G. Touset
Smink: Marionnaud
Haj: Radván Simon
Styling: Kiss Márk
