D. Tóth Kriszta: Ne várj arra, hogy valaki föntről megmutassa, hogyan kell jobbnak lenni – Adj egy okot! #mosolyogj

–

Az elvesztett bizalom

2014-ben ismerkedtünk meg. DTK készítette velem életem első interjúját. Emlékszem, majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam a levelét. Aztán nem szakadt meg a kapcsolatunk, és végigizgult mellettem egy rákból való gyógyulást, majd létrehoztunk együtt egy rákedukációs kampányt a magazinban, amiről majdnem azóta tudok, hogy megálmodta, és szinte pontosan azóta dolgozom vele és benne, amióta elindult. A kapcsolatunk a rossz napokon olyan, mint egy házasság, a jó napokon pedig elképesztően tudjuk inspirálni egymást, és rengeteget nevetünk együtt. Egymás életeinek részei vagyunk – még akkor is, ha van olyan nap, amikor ezt a tényt leginkább a pokolba kívánjuk. Közben tudom, és látom azt az iszonyatos erejű munkát, amivel mindennap megbirkózik, mi pedig boldogok vagyunk, hogy ebben a többiekkel együtt büszke fegyverhordozói lehetünk.

Amikor az Adj egy okot! #mosolyogj kampányunk kérdéseit teszem fel neki, akkor is röhög.

Megkérdezi, ki írta össze ezeket a hülyeségeket, aztán figyelmeztetem, hogy ő maga volt, úgyhogy ne fikázza.

Arra a kérdésre, hogy mit tapasztal, miként viszonyulnak a magyarok egymáshoz, azt válaszolja, hogy szerinte az emberek gyakran bizalmatlanok egymással. Ez a bizalmatlanság pedig abból ered, hogy önmagukban sem bíznak eléggé.

„Én azt látom, hogy sokan el vannak veszve, nem találják a céljaikat, megingott a bizalmuk bizonyos értékekben, nem bíznak a vezetőikben, a médiában, a kollégáikban, sőt: néha a barátaikban sem, következésképpen önmagukban is kevésbé hisznek – és ez feszültséget okoz" – mondja.

Vajon hogy lehetne visszaállítani ezt a bizalmat? – kérdezem tőle, mire elmesél egy személyes történetet egy vadidegen nőről, akivel hónapokig találkozott mindennap az egyik piros lámpánál. A nő Fedél nélkült árult, ő pedig rendszeresen adott neki némi pénzt hazafelé. Egy idő után szóba elegyedtek a hatvan körüli asszonnyal, kiderült róla, hogy kisnyugdíjas, és így egészíti ki a jövedelmét – amiről a gyerekei nem is tudnak. Szinte észrevétlenül kezdték el megismerni egymást, Kriszta könyveket vitt neki, a nő pedig sokat mesélt magáról. Aztán egyszer csak eltűnt, és hetekig nem került elő, Kriszta kétségbe esett, hogy vajon mi történhetett vele. Miután az asszony visszatért, elmesélte, hogy beteg lett ő is és a férje is. „Ennek a sztorinak nincs különösebb csattanója” – mosolyog Kriszta – „de számomra sokat jelent, mert megtanította, hogy mindenkinek van története, ami a legtöbbször nincs átfedésben azzal, amit az ember feltételez a másikról. Nagyon fontos, hogy megismerjük egymást, hogy átlépjünk a saját árnyékunkon, előítéleteinken, és tegyünk egy lépést a másik felé. Szerintem valahogy így lehetne megszüntetni az általános bizalomhiányt. Lépésről lépésre.

Nem kell arra várni, hogy rendszerszinten elkezdjenek jó példát mutatni, és megmondani, hogyan lehetünk jobbak. Ezt a dolgot saját magunknak kell a kezünkbe venni, mert ha nem tesszük, semmi sem fog változni."

Mélységek és magasságok

DTK életének legkeményebb időszaka az volt, amikor 22 éves korában elvesztette az édesanyját. Ekkor már Pesten élt egy pici lakásban. Azt mondja, a trauma hatására teljesen megszűnt kommunikálni a külvilággal, képtelen volt feldolgozni, ami történt. Egy este szürkületkor elindult otthonról a zuhogó esőben. Céltalanul bolyongott a városban, majd amikor hosszú órákig nem tért vissza, a barátai elkezdték keresni. Nagy nehezen megtalálták, hazavitték, teát főztek neki, szorosan körbevették, és végül egy intim, meleg, baráti hangulatú, beszélgetős este lett belőle. Hónapok óta először volt képes újra nevetni – és sírni. Azt mondja, ez lett a fordulópontja a gyászának. Ami – szerinte – igazából sosem ér véget, csak átalakul. „El kellett fogadnom, hogy bizonyos veszteségeket nem kell mindenáron elengedni. Az erőszakos »elengedésből« csak elfojtás lesz, pedig ezek a mélységek és veszteségek építik az embert azzá, aki."

Az „Üllői úti mosoly"

Kriszta egyébként is hisz abban, hogy feltétlenül kommunikáljuk a feszültségeinket, akár írásban, akár szóban. Ő írás közben rengeteg mindent rendszerez a fejében, ez a módszer segített például anyja miatti gyászának feldolgozásában is, amikor megírta a Jöttem, hadd lássalak című könyvét. Az, hogy tulajdonképpen ő mennyire mosolygós ember, legtöbbször egy-egy fotózás alkalmával tudatosul benne, amikor kérik tőle a „tipikus DTK-s mosolyt”. Ezt az egész arcot betöltő széles nevetést pedig éppen az édesanyjától örökölte.

Az anyukája a családjával anno a nyolcadik kerületben élt, és amikor elment az egyik Üllői úti fényképészhez, hogy igazolványképet készíttessen magáról, a fotósnak annyira megtetszett a széles, sugárzó mosolya, hogy kirakta a műterem kirakatába.

„Anyám állati büszke volt magára, hogy még évtizedekkel később is mesélte a nagy sikerét. A család és a barátok pedig előszeretettel húzták az Üllői úti mosollyal, amit, – mit ad isten – én is örököltem. Nem csak a mosolyt, a családi cikizést is” – nevet nagyot Kriszta. 

Szerinte egyébként szabad, sőt, kell is büszke légy magadra – legyen szó egy jól sikerült fotóról vagy akár a munkában elért sikerekről. Amikor arról kérdezem, hogy vajon a nők nehezebben veregetik-e meg a saját vállukat, azt mondja:

„Úgy tapasztalom magam körül, hogy nekünk meg kell tanulnunk büszkének lenni magunkra. Hajlamosabbak vagyunk a sikereinket betudni a szerencsénknek, a körülményeinknek vagy másoknak, mintsem hogy büszkén kihúzzuk magunkat." Majd hozzáteszi: neki is meg kellett azt tanulnia, hogy büszke legyen a sikereire, és elhiggye, hogy ezeket valóban magának köszönheti. Érdekes módon nagyon sokáig könnyebben tudta kezelni  a kritikát, mint a dicséretet. Ami – szerinte – elsősorban a neveltetéséből fakad.

A mosoly ereje

Hogy mennyi erő van egy mosolyban? Kriszta szerint rengeteg. El is mesél gyorsan egy jó évtizeddel ezelőtti történetet, amikor a férjével még csak ismerkedtek. Az egyik első közös éjszaka másnapján Krisztából – aki egyébként a WMN szerkesztőségben is rendszeresen bizonyítja, hogy nem kell ahhoz nagyra nőni, hogy az ember ügyetlenkedjen – kijött belőle a legjobb fajta Bridget Jones. A hálószoba és a fürdőszoba közötti három lépcsőn ugyanis sikerült neki úgy hasra esnie, hogy a frissen beleszerelmesedett angol úriembert égnek álló pucér fenékkel köszöntse kora reggel. Ahogy erről beszél, már mindkettőnknek csorognak a könnyei a röhögéstől. „Képzeld el a pillanatot!” – mondja Kriszta.

„Ott hasaltam a fürdőszoba padlóján pucéran, és azon imádkoztam, hogy Alex ne ébredjen föl a nagy csörömpölésre. Nem volt szerencsém. Fölébredt. Nem mindennapi köszöntésben volt része..."

Szóval akkor miben áll a nevetés ereje? Hát abban, hogy felszabadít. Ezt mi magunk is gyakran alkalmazzuk a WMN csapatán belül, amikor valakit ki kell rángatni a szomorúságából. Bármennyire is fura, azért ez még nálunk is előfordul...

Szöveg: Szentesi Éva

Az Adj egy okot! # mosolyogj kampányfotóin a szereplők azt mutatják meg, hogy milyennek látják az utca emberét ma (bal oldali kép), illetve milyennek szeretnék látni őket (jobb oldali kép). Sorozatunk következő szereplőjéről pénteken olvashattok. A Kovács Patríciáról és Hlatky-Schlichter Hubertről készített anyagainkat ITT és ITT tekinthetitek meg! Addig is nézzetek át a Stíler blogra, ahol a kampány többi szereplőjével, köztük Sváby Andrással is találkozhattok!

Fotó: César G. Touset

Smink: Tóth Edina és Hargitai Lilla, Marionnaud. Sminkhez használt termék ITT.

Haj: Radván Simon

Styling: Kiss Márk