WMN-Milli

A fiú és a lány együtt üldögélt egy kis söröző egyik eldugott asztalkájánál... Én voltam a lány.

Huszonharmadik évem dacára még kislány voltam. Naiv, álmodozó. Értek már bánatok, voltak addig is veszteségeim, de a nehéz időszakok nem sértettek fel annyira, hogy elveszítsem a gyermeki ártatlanságomat.

A velem szemben ülő férfiról nem sokat tudtam. Harminc körülinek saccoltam, és hallottam valamit arról, hogy voltak nehéz időszakai. Túl volt egy fájdalmas szakításon, akadtak az életében komoly mélységek – a magasságokról nem szólt a pletyka, de a jó hír sosem nagy újság. Láttam, hogy társaságban mindig a középpontban van, folyton viccelődik, a nőknek (idősnek, fiatalnak, szépnek és csúnyának) mosolyogva udvarol. És azt is tudtam még, amit a korábbi három-négy alkalommal elmesélt magáról: hogy egyedül él, komolyan veszi a munkáját, imádja a focit, nagycsaládból származik, de csak az egyik testvérével tartja igazán a kapcsolatot.

Kortyolgattuk az almalét. Igazából sosem volt kínos csend, ha valamelyikünk befejezett egy témát, a másik hamar szóba hozott egy másikat, amihez mindketten hozzá tudtunk szólni. Meglepett, hogy milyen sok közös van bennünk. Feltűnt viszont, hogy ha bármi komolyabb téma kerül szóba, azonnal elüti, elvicceli a dolgot. Ezt nem értettem. Nem tudtam, hogy létezik olyan ember, aki – az adottságai-, vagy az átélt fájdalmak miatt, esetleg pusztán férfihiúságból – fél kimutatni az érzelmeit. Aki nem könnyen enged közel magához mást. De nem sokat rágódtam ezen, hiszen időm sem volt rá. A beszélgetés és a beszélgetőtárs teljesen magával ragadott.

Akkor tudtam csak egy kicsit elgondolkodni a helyzeten, amikor a srác kiment az autójához, hogy új parkolójegyet vegyen. „A pasi kedves, udvarias, lehengerlő. De másokkal is ilyen. Honnan tudhatnám, mikor beszél komolyan az a férfi, aki mindenkinek szépeket mond? Sosem fordítja komolyra a szót, minden kicsit is mélyebb témánál azonnal ott ül egy kis mosoly a szája sarkában. Lehet, hogy neki csak játék ez az egész?”

A srác visszajött. Leült, kezébe vette a poharát. Aztán letette. Rám nézett. Komoly volt, szinte elszánt. Végül megszólalt:

– Az a fantasztikus benned, hogy amikor mosolyogsz, a szemed is csupa mosoly.

Pár napja megkérdeztem tőle, emlékszik-e, mit mondott sok évvel ezelőtt a szememről és a mosolyomról. Rám nézett, próbált emlékezni. Úgy tűnt, eszébe jutott. Aztán hirtelen feltűnt az a kis mosoly a szája szélén, és így szólt:

– Ja, hogy ölni lehetne vele?

Mesicsné Vágvölgyi Beáta