–

Nem mehetek haza

Sok felnőtthöz hasonlóan, aki gyerekként bántalmazó otthonban nőtt fel, én is tudom rosszul érezni magam tömegben, meg tudok ijedni a zajtól, és ha agresszióval találkozom, kimászik a számára épített ketrecből a Pánik, és újra a mellkasomra ül. Azon a szombaton persze nem kellett a PTSD sem ahhoz, hogy az emberek féljenek. Az volt a cél, hogy féljünk.

Az üzenet világos volt: kártékony, undort keltő rovarok vagyunk, akiket, ha rárontanak a pusztítók, hogy eltapossák őket, nem fognak megvédeni. Aki ide most elmegy, aki a hite mellett tanúbizonyságot tesz, az többé nem rendes polgára ennek az országnak, az törvényen kívüli, annak nincsenek már jogai. „Csak blöffölnek, ezt nem lehet megtenni!” – mondogattuk egymásnak az előző hetekben, és a levegőben mindig ott maradt a ki nem mondott kérdés: „Hány olyan dolgot tettek már meg, amiről azt gondoltad, hogy ezt nem lehet megtenni?”

A Múzeum körúton már egyre többen vagyunk. Tarka zászlók, harsány színű ruhák és torokszorító csend. A nap második irodalmi eszköze a disszonancia.

Amikor megállunk egy zebránál, megszorítom a barátom kezét. Biszexuális nő vagyok egy heteroszexuális párkapcsolatban. A „másságom” gyakorlatilag láthatatlan. Akár haza is mehetnék, súgja egy hang a fejemben, miközben pontosan tudom, hogy itt és most én nem mehetek haza.

Az első Pride, amitől féltem, az első Pride, amin ott kellett lennem

Évek óta jártam a Budapest Pride-ra, de nem mentem minden évben. Volt, amikor éppen a Balatonon voltam a menet idején, és volt, amikor az utolsó pillanatban, inkább csak véletlenszerűen kapcsolódtam be a vonulásba. A 2025-ös betiltott Pride az első, aminél biztos vagyok benne, hogy menni fogok. Mennem kell. És nekem ez az első, ami előtt félek.

Haza is mehetnék. Haza kéne mennem – fut át a gondolat a fejemben, mikor már az ELTE előtt járunk.

Félek attól, hogy mi lesz, de jobban félek egy országtól, ahol egyesével veszik el a jogaimat, és én szó nélkül hagyom. Félek a zsarnokságtól, félek egy jövőtől, amiben megmondják, miről beszélhetek, mit gondolhatok és kit szerethetek.

Nem tudom, meg lehet-e változtatni ezt a jövőt. Csak azt tudom, hogy minden, amit most tehetek, az az, hogy itt vagyok. Félek, de itt vagyok. Nem megyek haza.

Nem vagyok egyedül

Valahol a Madách tér és az Astoria között, az indulást várva már óvatosan egymásra mosolygunk az emberekkel.