Zabolai Margó: Az ár, amit egyetlen isten sem lenne képes megfizetni. De egy anya igen.

–

Ki a főszereplő? Nézőpont kérdése

A történeteknek hatalmuk van. Nem véletlen, hogy már jóval az írásbeliség megjelenése előtt is a szájról szájra szálló históriák kötötték össze a társadalmakat, ezek adták a kultúrák alapköveit. A tűz körül elmesélt történetek támpontot jelentettek a világban, megtanultuk belőlük, mik az egyetemes értékeink, ki érdemli a szimpátiánkat, milyen emberi tulajdonságokkal nyerhetjük el végül a jutalmunkat, és hol van a helyünk a világban. De hogyan lehetséges, hogy ezekben a történetekben a nők szinte mindig csak mellékszereplők lehetnek?

Egy nőjogi tüntetésről készült fényképen láttam egyszer azt táblát, amin ez a felirat szerepelt: Valaki anyja, lánya, nővére. És tényleg: a nőkről mintha mindig valamilyen relációban beszélnénk.

Amal Clooney, a nemzetközi jogra és az emberi jogokra szakosodott jogász, de többnyire csak George Clooney felesége. Szendrey Júlia költő, író, műfordító, de leginkább Petőfi özvegye. Maye Musk Elon Musk anyja, Anna Juhász múzsája, Jázmin Aladdin hercegnője.

És te? Te el tudnád mesélni a saját történetedet úgy, hogy ne valaki háttérszereplője legyél?

„Ki vagyok én, amikor nem vagyok senkinek senkije?” – erre a kérdésre válaszolni nem is olyan egyszerű, és nőként különösen megnehezíti a dolgot, hogy történelmi hagyománya van annak, hogy a történetek lábjegyzeteibe kerülünk. Ennek pedig elég jelentős részben az az oka, hogy a történeteinket mások mesélik el helyettünk.

Lost in translation

2018-ban Emily Wilson volt az első nő, aki teljes Odüsszeia-fordítást publikált angol nyelven. Gondolhatnánk persze, hogy a fordító neme nem tényező, amikor egy szöveg minőségéről vagy irodalmi értékéről beszélünk. Wilson azonban tett valamit, amit korábban egyetlen fordító sem mert megtenni: hű maradt az eredeti szöveghez, még akkor is, amikor az rossz fényt vetett Odüsszeuszra.

A férfi fordítók évszázadról évszázadra örökített szövegei után például Wilson fordításában a „leleményes Odüsszeusz” hazatérve nem megöleti a szolgálólányokat, akik a házát ostromló kérők szeretői lettek, hanem megöleti a szolgálólányokat, akiket a házát ostromló kérők megerőszakoltak.

Egyik sem kimondottan szimpatikus húzás, de nincs az a jól csengő hexameter, ami a másodikat elkeni.

A 2018-as fordításban Odüsszeusz nem az új korok feddhetetlen hőse, hanem egy „bonyolult ember”, a női karakterek pedig fontosabb szerepet kapnak – nem fontosabbat, mint Homérosznál, de sokszor fontosabbat, mint az addigi fordításokban. Pénelopé keze Wilson szövegében egy ponton „izmos”, mert az eredeti szöveg szerint is a „férfi harcosokéhoz” hasonlíthatók a képességei. És akárcsak Odüsszeusz, ő maga is tehetséges a szójátékokban – egy tulajdonság, amit Robert Stuart Fitzgerald a klasszikusnak számító fordításában például egészen egyszerűen kihagyott.

A kritikusok Wilson munkáját „kulturális mérföldkőnek” nevezték, amely „leleplezi a férfi fordítók csúsztatásait”. Azt jelenti ez, hogy minden korábbi fordítás rossz lenne?

Nem csak játék és mese

Nem feltétlenül. De ugyanaz a történet – legyen szó egy hősi eposzról, egy családi anekdotáról vagy a memóról, amit a munkahelyi meetingről írunk – más és más árnyalatot kaphat attól függően, hogy mit akarunk elmesélni vele. Ha a hős Odüsszeusz történetét szeretnénk elmondani, aki az Íliász harcban jeleskedő, dicső halált kereső szereplői után már az eszével, leleményességével tűnik ki társai közül, és emberfeletti erőkkel dacolva próbál hazajutni a családjához, akkor ennek megfelelő eufemizmusokat használunk majd, amikor Odüsszeusz hirtelen haragjáról vagy hübriszéről szólnak a sorok. A nők pedig szövőszék mellett üldögélve várnak, esetleg egy szigeten sóvárognak a férfi társaság után.

Mondhatnánk persze, hogy ez már megint csak valami feminista túlkapás, mit számít végül is, hogy milyen jelzővel illetjük Pénelopét egy történetben, aminek a következő oldalán már gorgófős mellvértet viselő istenekről olvasunk. Az egész úgyis csak mese. Én mégis azt hiszem, a 21. századi, hús-vér valóságunkat is befolyásolja az, hogyan kanonizálunk egy szöveget. Amikor 2019-ben Olga Tokarczuk lengyel író átvette a Nobel-díját, azt mondta: az irodalom olyan fikció, amely az igazságot keresi, de nem szó szerint igaz.

Ha elfogadjuk, hogy a művészet igazsága az, hogy a nők csak a háttérben mozognak, de a történet nem róluk szól, akkor a valóságban is ezt az igazságot keressük majd.

Történelem, vagy a férfiak történelme?

A történelemkönyvekben fejezeteken keresztül taglaljuk az egyes háborúk mozzanatait, térképeken mutatjuk be a hadseregek mozgásait és oldalakon keresztül elemezzük a hadvezérek manővereit, aztán egy leckével lerendezzük, hogyan éltek úgy egyébként az adott korban az emberek. Mit gondoltak a világról, miben hittek, mitől féltek, mi mozgatta tetteiket, és – horribile dictu – mit csináltak a nők, amíg a férfiak a csatamezőkön harcoltak? Mindez azt a benyomást keltheti bennünk, hogy a történelem valóban fontos eseményei kizárólag az összecsapások voltak, de legalábbis ezekről érdemes a legtöbbet tudnunk. Az eredményt, a sikert az erőszak mérlegén lehet csak megmérni. Minden más csak a „kis színes” fejezetekben kaphat helyet.

Nem vitatva a tényt, hogy ezek a konfliktusok az élet minden területére kihatottak,

vajon tényleg az szolgálja leginkább a javunkat, ha be tudjuk rajzolni a vaktérképen a peloponnészoszi háború szövetségeseit?

Ha a történelemnek, mint tantárgynak az a célja, hogy jobban megértsük, honnan jövünk, mi formál bennünket, mi tesz minket közösséggé és mi alakítja a kultúránkat, akkor nem lehet, hogy pont a társadalomtörténetnek – és benne a nők által írt történelemnek – kellene előtérbe kerülnie? És vajon nem lehet-e, hogy ha a nők történelme nemcsak valamiféle mellékszál lenne, talán mi magunk is jobban elhinnénk, hogy fontosak a saját történeteink?

Szécsi Noémi író azt mondja: „A nőtörténet nem valami elvont diszciplína, hanem női felmenőink sorsát alakító tényezők összessége: a tanulás és munka koronként és társadalmi osztályonként eltérő lehetőségei, a feleség- és anyaszereppel kapcsolatos elvárások, a kor nőeszményével való azonosulás vagy annak tagadása, a történelem felemelő vagy megnyomorító kivédhetetlensége, a hétköznapok átvészelése.”

Egészen biztosak vagyunk hát benne, hogy a háború a történelem legfontosabb része, annak mozzanatainak megismeréséből tanulunk a legtöbbet, azt kell minden részletében megértenünk? Vagy csak arról van szó, hogy a történelmet a (győztes) férfiak írják, és mi elfogadtuk, hogy nekünk, többieknek (főleg nőknek) nem jutott említésre méltó szerep?

A történelem nem fikció, nem irodalom, mégsem mindegy, ki meséli el. Szeretjük azt hinni, hogy van valamiféle nagy, egyetemes igazság, de a valóság ezzel szemben az, hogy az elbeszélőnek fontos szerepe van, akár regényt, akár történelemkönyvet olvasunk.

Makroszinten nézve a társadalmilag elfogadott narratíva sokszor olyan erős, hogy gyakran nem is vagyunk tudatában annak, hogy egy keretben gondolkodunk, aminek a falait mi magunk emeltük, és éppen ezért le is bonthatjuk. De ahogyan Wilsonnál is láttuk: a narratíva igenis alakítható. A kanonizált szövegekhez is ismét hozzá lehet nyúlni, és új nézőpontokból elmesélni őket.

Isteni emberek

Ugyanabban az évben, amikor Wilson fordítása megjelent, Madeline Miller klasszikafilológus kiadta második regényét, a Kirkét, amely az Odüsszeiából is ismert istennő történetét meséli újra, azzal az egy csavarral, hogy itt Kirké nem egy magányos mellékszereplő egy elhagyott szigeten, hanem maga a narrátor.

Miller hősnője sokkal esendőbb, mint az Odüsszeia istennője, mégis, saját története elmesélése során Kirké nemcsak passzív elszenvedője lesz a szép szavú Odüsszeusz hódításának, sőt a könyv végére még fel is lázad a számára kijelölt isteni sors ellen, és úgy dönt, maga választja meg az életét.

Miller Kirkéje néhol naiv, néhol hibázik, máskor magányos vagy éppen kétségbeesett, de saját gondolatai, érzelmei vannak, önálló döntéseket hoz – hol jókat, hol rosszakat – és megküzd a maga démonaival. Láthatatlannak érzi magát a gyönyörű nimfák között, viszonzatlanul szerelmes, csalódik, féltékeny, és anyasága első hónapjaiban a leghaloványabb fogalma sincs, mit csinál – az ókori görögök istennőjében, amikor önmaga meséli el az életét, hirtelen a 21. század szörnyeivel szembenéző nők is magukra ismerhetnek.

Miller nem ragaszkodik hozzá, hogy a saját hősét olyan feddhetetlennek fesse meg, mint a Wilson előtti fordítók Odüsszeuszt, de hibái, bukásai és vívódásai ellenére mégsem fér kétség Kirké nagyságához.

A nimbusz azonban nem isteni mivoltából fakad, sőt. Kirké mindig olyankor dicsőül meg, amikor nem a halhatatlanok szokásait követi, hanem emberi arcát mutatja.

Irgalmat gyakorol a szenvedő Prométheusz felett, akitől a többi isten elfordul, a napfényből és obszidiánból épített paloták helyett pedig a saját szigetén találja meg a boldogságot. És ő az első és egyetlen isten, aki képes megszerezni az univerzum legerősebb mérgét a tengerek mélyén élő Trügóntól. A feltételnek, vagyis, hogy aki a méregből akar, annak előbb alá kell vetnie magát a halandókat azonnal elpusztító, az isteneket pedig örökös gyötrelemre kárhoztató szer hatásának, egyetlen isten sem mert korábban megfelelni. Kirké azonban halandó fiát, Télegonoszt akarja a méreggel megmenteni Athéné haragjától.  

Az idők végezetéig tartó szenvedés egy ember életének néhány évéért. Ezt az árat egyetlen isten sem lenne képes megfizetni. De egy anya igen.

Vegyük vissza a történeteinket!

Miller Kirkéje több, mint egy ókori történet újramesélése: emlékeztetőül szolgál arról, hogy nem kell elfogadnunk a ránk osztott szerepeket, és hogy jogunk van a saját történeteink főszereplőivé válnunk. Ehhez még csak hadseregeket sem kell vezetnünk, nem árt viszont, ha van bennünk szeretet. A gyermekünk, a társunk, a barátaink, de mindenek előtt magunk iránt. Éppen Kirké sebezhető, emberi oldala az, amely bebizonyítja, hogy

amíg hűek maradunk önmagunkhoz, bármelyikünk lehetne eposzi hős. De ehhez tudnunk kell, kik vagyunk, és nekünk magunknak kell elmesélnünk a történetünket.

Zabolai Margó