Minél kedvesebbek a barátom nagyszülei, annál inkább elfog az irigység, hogy nekem már egy sincs

–

Az elején nem tűnt súlyosnak. 74 évesen, bár egész életében szívbeteg volt, de jól tartotta magát, még ő járt át az idősebb szomszédoknak segíteni, bevásárolni, ebédet főzni, mikor mire volt szükség. Először csak az étvágya csökkent, és fáradtabbnak érezte magát, mint általában. Kórházba vinni halálos ítélet lett volna, az egészségügy minden kapacitását lefoglalta az éppen kitörő világjárvány, maradt a telefonos diagnosztizálás és a magánegészségügy. Végül valami emésztőrendszeri problémát találtak nála, de a vizsgálatok és tesztek között végignéztük, ahogy egy-két hét alatt szinte teljesen teljesen elfogy mama. Ekkor már nálunk lakott, az idő nagy részében ágyban feküdt, segítség nélkül egyáltalán nem is bírt felkelni és már azt a kevés kis levest sem tudta megenni egyedül, ami egyáltalán lement a torkán. Nem panaszkodott, akkor is csak az bosszantotta, hogy miatta nem tudok készülni az egyetemi záróvizsgámra, ha épp kért egy pohár vizet vagy be kellett vennie a gyógyszereit – nem mintha ezek az apróságok tényleg hátráltattak volna bármiben is. 

Már nem is emlékszem, hogy végül mentőt hívtak hozzá a szüleim vagy ők vitték el autóval, ahogy arra sem, hogy pontosan miért, csak arra, hogy azonnal befektették, és többé nem láttuk. Szigorú látogatási tilalom volt érvényben, a román egészségügy pedig aligha volt ura a helyzetnek, a káoszban telefonon is alig tudtunk érdeklődni az állapotáról, valami ismerős révén annyit sikerült intézni, hogy csomagot küldjünk. Másnap telefonon közölték anyámmal, hogy az éjszaka meghalt. Ő volt az utolsó nagyszülőm.

Tudom, hogy nem küzdött, nem kapaszkodott az életbe, hanem az első lehetséges pillanatban elment. Úgy képzelem, mint egy macskát, amikor érzi, hogy közeleg a vég, és magányt keres, úgy adta meg magát nagyanyám is. És biztos vagyok benne, hogy megkönnyebbülés volt számára. Nem a szenvedés, de még csak nem is a másokra utaltság méltatlansága miatt, hanem azért, mert annak a gondolatát sem bírta elviselni, hogy mások terhére legyen. Olyan nem lehet, hogy ő szoruljon segítségre, csak ő segíthet másokat. Mindig, akkor is ha fáradt, akkor is, ha más már nem csinálná – mert biztosan sokszor volt fáradt és kimerült, még akkor is, ha ezt sohase mutatta.

Nem minden nagyszülő hagy ugyanolyan űrt

Pontosan tudta, hogy miről beszél, közelről nézte végig, hogy mekkora terhet ró a családra apai nagyapám gondozása, aki még fiatalon lebénult a jobb oldalára. Tudom, hogy neki sem volt könnyű élete, a balesetéről sem tehet, de egy idős, mozgásképtelen ember gondozása akkor is fizikailag és lelkileg is nehéz feladat, ha egy áldott jó emberről van szó. Nagyapám pedig nemcsak mogorva volt, de kegyetlen is. Hogy a hosszú évek alatt keseredett meg vagy már előtte is rosszindulatú volt, nem tudom, csak azt, hogy pozitív emlékem egy sincs róla. Csak a kényszerre emlékszem, hogy minden nap, amikor hazaértem az óvodából vagy iskolából, a szüleim beküldtek hozzájuk is, hogy legalább köszönjek. „Adsz egy puszit, megkérdezed, hogy vannak, és jössz is, öt perc az egész” – mondták, én pedig kényszeredetten morzsoltam mindig a pulcsim ujját a kezemben, és végtelennek tűnt a bizonyos öt perc. Már a gondolatától is iszonyodom.

Apai nagyanyám tata zsarnoksága mellett alig felsejlő foszlány. Alsó tagozatos voltam, amikor meghalt. Ő volt az első nagyszülő, akit elvesztettem. Ő is hirtelen, rövid betegséget követően ment el. Nem emlékszem gyászra, csak arra, hogy az apámat sajnáltam, és valamilyen orvosi hibáról is szó volt, de szüleim nem akartak ügyet csinálni belőle. „Mamát visszahozni már nem lehet, a kártérítési pénz nem kell”.

A halála után nagyapám azzal nyomasztotta apámat, hogy nagyanyám után akar menni. Akkor még több időt kellett vele tölteni, még gyakrabban ránézni, hogy biztosan nem csinál-e semmi hülyeséget. Nem értettem miért, hát ha akarna se tudna csinálni semmit, de ha véletlenül igen, akkor a gyász és a sokk mellett azért kicsit mégis mindenki fellélegezhetne – ezt persze nem mondtam ki, és ma sem vagyok büszke erre a gondolatra, de kétségkívül magán kívül másokat is megnyomorított a nagyapám, aki a lányát ezer éve külföldre üldözte, gondozása az apámra maradt.

Apai nagyanyám halála után még elviselhetetlenebb lett, az egész családot ugráltatta, sokszor unalomból, csak a saját szórakoztatására csengetett apámnak az éjszaka közepén ötször-hatszor is. Volt, hogy azt hazudta, nem nyomta meg csengőt, de arra is volt példa, hogy beismerte, hogy csak úgy. Végül hét keserves évvel élte túl a feleségét, és valóban fellélegeztünk, még ha nem is mondta ezt ki senki. Csak azt, hogy milyen régóta szenved, neki is jobb így.

Mindhárom nagyszülőmet – akiket egyáltalán megismerhettem – még azelőtt elvesztetettem, hogy úgy igazán felnőttem volna.

Tudom, hogy lehetne sokkal rosszabb, akadnak olyan szörnyű tragédiák is, amikor a szüleiket veszítik el gyerekek, mások meg sem ismerhették. De ez akkor is felkavar, hogy aligha fűzött mindannyiukhoz ugyanolyan gyengéd szeretet, sőt. Azt hogy lehet, hogy soha nem kérdeztem meg az anyai nagyanyámat arról, hogy oldotta meg, amikor a nagyapám halála után egyedül maradt két kiskamasszal Ceaușescu Romániájában? Megijedt, kétségbeesett vagy elöntötte a gyász? Eszébe se jutott újraházosodni soha, vagy csak a hirtelen jött feladatok után nem volt rá lehetősége? Nem tudtam megkérdezni a nagyapámtól, hogy tényleg csak azért nehezíti mindenki életét pluszban, hogyha neki rossz, akkor legyen másnak is az? Az apai nagyanyámtól, hogy ő hogy bírja elviselni a nagyapát? Hogy a balesete előtt is ilyen pokróc volt? Biztosan nem, csak nem ment volna hozzá, ha egyáltalán volt beleszólása. Volt vajon?

Akik megérték az öregkort

A barátom nagyszülei jó egészségnek örvendenek. Nyolcvan fölött is tesznek-vesznek a ház körül, néha még autót is vezetnek, elkényeztetik a dédunokáikat, úgy cukkolják egymást, olyan huncutul, ahogy csak az idősek szokták. Már az első találkozáskor befogadtak a családba, büszkék a sikereimre, felköszöntenek a névnapomon, ahogy az én nagymamám is tette, és minél kedvesebbek, engem annál inkább elönt az irigység. Egyszerűen nem tudok túllendülni azon a gondolaton, hogy

nem fair, hogy engem már senki sem félt úgy, ahogy egy nagymama. Nem kérdez olthatatlan kíváncsisággal az életemről, miközben egy kukkot sem ért abból a világból, amiben mozgok.

Egyszerűen nem fair, hogy az én nagyszüleim egyike sem érte nemhogy az európai 81,4 éves átlagéletkort, de sem a magyarországi 76,9 évet, sem a romániai 76,6 évet.

Miért alakult ez így?

De a barátom családja és az enyém össze sem hasonlítható, ha az egészségről van szó.

Nekik fontos: ha valami egy kicsit is fáj, el kell menni orvoshoz.

Ha nem foglalkoznak kellő gondossággal velük, akkor kikérik maguknak és másik orvoshoz mennek, aki végre komolyan veszi a problémájukat. Tüzetesen elemzik a laboreredményeket, igyekeznek minél jobban megérteni a diagnózist, és feltérképezni a lehetséges kezeléseket, megérteni egyik-másik módszer kockázatait, és bíznak is az orvosi javallatban: ha nincs vörös hús, akkor nincs, ha mozogni kell, akkor mozogni kell.

Na az én családom nem ilyen, orvoshoz akkor megyünk, ha muszáj. Ha már nagy a baj, ha a fogunk már annyira fáj, hogy nem bírjuk, és húzni kell. Olyan is volt, hogy az apám leesett a létráról, de csak hetekkel később kért segítséget, a röntgenből derült ki, hogy több bordája is eltört. Szabad kézzel fogja meg az áramvezetéket, és csak reméli, hogy korábban eszébe jutott lekapcsolni a biztosítékot.

A szüleim ötven fölött járnak, az apám pedig már közelebb van a 60-hoz. Messze költöztem, ritkán járok haza, így minden alkalommal szembeötlő a különbség, mennyit öregednek néhány hónap alatt. Érezni érzik, de nem hajlandóak tudomásul venni, hogy már nem bírnak annyit dolgozni, amennyit tíz éve. Egyszerűen nem bírnak megállni, pedig ők is tudják, hogy nincs miért robotolni. És nem lehet mondani nekik semmit, évekkel ezelőtt kénytelen voltam tudomásul venni, hogy nem hat rájuk. Sőt, ha szóba kerül, hogy nem dohányzom, nem iszom, sok zöldséget eszem, és igyekszem minél többet sportolni, az apám még gunyorosan meg is mosolyogja, hogy na, te akkor örökké fogsz élni. Erre inkább nem mondok semmit, jobb a békesség, őt már megváltoztatni úgyse lehet. Csak az fáj, hogy annyival előbbre lennénk, ha ahelyett, hogy engem nyomasztana, hogy megéli-e, hogy neki unokája legyen, ő is hozzátenné az ő részét.

WMN szerkesztőség