–

„Az is lehet, hogy hisztéria” – mondta az idős urológusprofesszor, és az orrnyergét dörzsölgette, amin vörös nyomot hagyott az olvasószemüveg. Azt hittem, rosszul hallok, már csak azért is, mert a doktor a férjemnek súgta oda a diagnózist, nem nekem. Több évnyi terápiás kísérletezés záróakkordjának bizonyult ez a mondat, amely arra irányult, hogy a krónikus hólyaghurutomat kikezeljék.

A húszas éveim elején volt az első „felfázásom”, és persze nem azért, mert ücsörögtem a hideg betonon – ugye ezzel riogatnak minden kislányt, a kilógó derékkal meg a közvécékkel –, hanem mert szerelmes voltam. Később már szerelmesnek sem kellett lennem, elég volt, ha az immunrendszerem legyengült valamiért kicsit, például menstruáltam, és már vissza is tért a hurut. (És nem, nem a tisztálkodás esett nehezemre, sőt a fenéktörlés helyes irányát is megtanultam háromévesen – hidd el, baromi idegesítő a betegség krónikus formájában érintetteknek, ha ezekre irányuló tanácsokkal terelik el a figyelmet a valós problémáról.)

Biztos tudod, miről beszélek, ha volt már komolyabb „felfázásod”

Kaptam eleinte a „tasakos”, egyalkalmas antibiotikumokat, amiket rutinszerűen írnak fel a háziorvosok, aztán az évek során szedtem mindent, amit csak kapni lehet a patikában. Egy időben egy nem receptköteles, keserű tinktúrával igyekeztem megelőzni a bajt, el sem indultam hazulról nélküle.

Ha már alternatív kezelési módok: az áfonya, a medveszőlő, a különféle porok és táplálékkiegészítők is megvoltak, és persze a létező összes vizsgálaton átestem, amit csak el lehet végezni a témakörben, és miután anatómiailag tökéletesen egészségesnek nyilvánították a kapcsolatos szerveimet, a betegség röhögve tért vissza újra és újra, olykor vesemedence-gyulladásig hevülve.

Amikor arról beszélek, hogy ez a betegség nincs elég komolyan véve, talán nem túlzok. Az urológián mi, „felfázósak" vagyunk, ez volt az érzésem sokszor, a legkönnyebb, mégis bosszantóan nehéz esetek. Orvosi szempontból, azt hiszem, egyszerre jelentünk piszlicsáré problémát a „komoly”, életveszélyes betegséggel élőkkel szemben, ugyanakkor egy olyan makacs kórképünk van, amivel az orvosok gyakorta nem tudnak mit kezdeni. Mert nagyon komplex okai vannak a kialakulásának, a képlet minden betegben más és más, és annyiban igaza volt a hisztéria szóval dobálózó főorvosnak, hogy még a lelki folyamatok is hatnak rá. Elég, ha arra gondolunk, hogy hányszor reagál pisilási ingerrel a szervezetünk, ha valami stresszes helyzetbe keveredünk.