–

Tóth Flóra/WMN: Eliza, az elmúlt négy évben érezted valaha, hogy ez nem fog összejönni, nem születik babátok?

Sodró Eliza: Időnként voltak érzelmi hullámvölgyek, főleg mikor már úgy tűnt, megvan a probléma, aztán mégsem az volt. Én összességében

csakazértsem hagytam eluralkodni magamon ezt a reménytelenséget. Kicsit inkább úgy fogtam fel az egészet, mint egy orvosi krimit, tehát mint egy Doktor House-t, ami évadok óta tart, és keressük, hogy mi a probléma. Mindig gyanakszunk valamire, lehetséges gyógymódokat próbálunk ki, aztán jön egy újabb fordulat. Dramaturgiailag nagyon szépen fel volt építve ez az egész. És minden epizódból tanultam valami újat a női test működéséről (hormonrendszer, helyes táplálkozás, vitaminok).

Amikor Anna javaslatára elmentünk Dr. Imre Ruben meddőségi specialistához, mindketten éreztük, hogy ez már az utolsó évad. Talán az egyik első vizsgálat alkalmával mondta azt Doktor úr, hogy minden terméketlenségnek van valami oka. Amit meg lehet találni. És neki az a célja, hogy megtaláljuk és megszüntessük ezt a gátló tényezőt. Ez az orvosi szemlélet felszabadítóan hatott ránk, és nagyon rímelt arra a belső megérzésemre, ami bennem is végig tartotta a lelket, hogy egyszer csak lesz megoldás.

Voltak mélyebb pontok, de valahol legbelül tudtam, hogy az nem lehet, hogy nem lesz gyerekünk. Andrissal nem volt konfliktusunk a nehéz pillanatokban sem, és ebben biztosan segített a Loupe Színházi Társulás előadása, a Bármi lehetséges is. Ott is egy párként vagyunk együtt, és egy nagyon nehéz helyzetben kell összekapaszkodni. A próbafolyamat közben gyakran voltak olyan flasheim, hogy annyira jó, hogy Andris ilyen ember, hogy ott olyan jó belenézni a szemébe. És

tudom, hogy ha velem bármi történne, akkor ő megtartana és elkapna. Minden egyes előadáson megerősödtem abban, hogy jól választottam, hogy ez a férfi az, akire vártam egész életemben.

Ez a közös várakozás a babánkra egy csomó őszinte beszélgetést generált közöttünk, és sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Olyan dolgokat is ki tudtunk mondani ennek kapcsán, amikről lehet, hogy soha nem beszéltünk volna, ha könnyebb az utunk. Úgyhogy én azt érzem, hogy mire odajutottunk, hogy tényleg itt vagyunk a finisben, már rendkívül jól működő csapat vagyunk, akik pontosan tudják, hogy mikor kell a másiknak kicsit segíteni, mikor kell békén hagyni. És abban bízom, hogy az eddig megtapasztalt nehézségek segítenek megbirkózni a szülőség kihívásaival is.

T.F./WMN: Ebbe az önmagában is nehéz helyzetbe „csapódott bele” az általad is említett Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá felkérése, ahol egy gyerekvállaláshoz kapcsolódó, felfoghatatlanul fájdalmas helyzetet játszotok el Rusznák Andrással: egy párról szól, akiknek halva születik a kisbabája. Ráadásul neked a családodban történt is ilyen. Nem járt a próbafolyamat és az előadás extra fájdalommal?

S.E.: Az egyik nagymamámnak is volt olyan babája, aki halva született, meg voltak még más nők is a családban, akik átélték ezt a traumát, és ezért hordoztam magamban azt a nehéz érzést, hogy ez időről időre megtörténik a családunkban, és kezdeni kell valamit vele. Pszichésen is fel kell dolgozni, hogy ezt a csomagot ne vigyem tovább, mert az ezzel kapcsolatos pszichés blokkok esetleg akadályozhatják a teherbeesést. Tudtam, hogy ezzel van dolgom, terápiában is foglalkozom vele, mert én nem tartom azt jó ötletnek, hogy az ember a színpadra járjon pszichológushoz.

De mégis, mikor váratlanul az a lehetőség adódott, hogy egy munka során is dolgozhatok ezzel a helyzettel, azt éreztem, hogy nem kerülhetem el a témát: muszáj szembenéznem vele. A Bármi lehetséges nagy előrelépés volt a gyógyulásomban, annak ellenére, hogy azok, akik tudták, milyen helyzetben vagyunk, aggodalommal nézték, hogy elvállaltuk. Én abszolút felszabadító folyamatként éltem meg, és az sem egy elhanyagolható tény, hogy ennek az előadásnak köszönhetjük Annát, rajta keresztül Imre Ruben doktor urat, és így közvetve a gyermekünket.

T.F./WMN: Anna, te az előadás kapcsán találkoztál Elizáékkal, mint szakember, aki éppen az ilyen nehéz helyzetekben segít pároknak. Mikor tudtad meg, hogy ők is küzdenek a meddőséggel – ha egyáltalán ez a jó szó erre?

Sevcsik M. Anna: 

Utálom a meddőség szót, nagyon ritka, hogy valóban erről van szó, a legtöbb esetben inkább a termékenységi problémák okozzák a nehezített teherbeesést. Akik megkeresnek, azok nagyrészt akár már évek óta benne vannak a rendszerben, és túl X lombikon meg mindenen – ebből a szempontból Elizáék helyzete egy kicsit más volt.

Igaz, ők is évek óta keresték az okokat, mire az egyik előadást követő színpadi beszélgetés után hazafelé az autóban elmesélte nekem, hogy mi a helyzet. Abban a tekintetben az ő történetük is tipikus, hogy ők sem tudták hosszú ideig, hogy mi áll a termékenységi probléma hátterében – ezzel a legtöbben így vannak, akár több lombik után is sajnos. Ez egy óriási rendszerprobléma, és én azért is tisztelem nagyon Eliza nőgyógyászát, mert ő egy ponton megmondta, hogy ez nem az ő területe – ekkor keresett meg engem Eliza.

Nagyon kevesen értenek a termékenységi problémákhoz, viszont annál többen érintettek, és az állami rendszer jelenleg úgy van kialakítva, hogy könnyen bennragadhatnak évekre a babára várók, mert hiába próbálkoznak a lombikkal is, ha nem találják meg az alapproblémát.

Eliza problémája például a krónikus méhnyálkahártya-gyulladás volt, amit jelenleg nem tudnak az állami rendszerben diagnosztizálni, mert nincs hozzá megfelelő felszerelés. Mi az egyesülettel sok olyan párnak segítünk, akik anyagilag nem engedhetik meg maguknak a magánellátást, de az állami rendszerben már évek óta nem találják az okot, amiért nem jön össze a baba. Amióta Eliza kiállt a nyilvánosság elé, rengetegen kerestek meg, többen azzal, hogy a tüneteik alapján náluk is ugyanaz a gond, mint Elizánál volt – sajnos az is rendszerszintű probléma, hogy az emberek elolvasnak mindent az interneten és magukat diagnosztizálják, sokszor tévesen.

T.F./WMN: Eliza, te mennyire csúsztál bele ebbe a Dr. Google témába?

S.E.: Először visszatérve arra, amit Anna mondott, nekem például nagy szerencsém, hogy nem kezdtünk el lombikozni, mert az én problémám a beágyazódást akadályozta, tehát a lombik egészen biztosan sikertelenül végződött volna. A kivizsgálásokat még a nőgyógyászommal kezdtük, aki szintén nagyon alapos, szépen haladtunk, találtunk is problémát, amit megoldottunk, Andrist is elküldte kivizsgálásra, ami azért is nagy dolog, mert sokszor évekig csak a nőt kezelik, pedig 50%-ban a férfi oldalon van a probléma… Aztán amikor ő azt mondta, hogy forduljunk meddőségi szakemberhez, mert ő eddig tudott kísérni ezen az úton, eszembe jutott, hogy Anna mondta: ha bármikor szükségünk van segítségre, keressük meg. A  legjobb döntés volt, hogy utána rögtön Annához fordultam, és így Imre Ruben doktor úr egy éven belül diagnosztizálta és meggyógyította a krónikus méhnyálkahártya gyulladást.

De természetesen addig én is folyamatosan olvastam és kerestem a megoldásokat, nem is  annyira Dr. Google volt a partnerem, mint inkább az ebben a témában íródott könyvek.

Rájöttem, hogy milyen döbbenetesen kevéssé ismerem a testemet, és úgy gondoltam, így túl a harmincon talán eljött az ideje, hogy legalább felhasználói szinten megértsem ennek csodálatos rendszernek a működését, amit a Jóisten összerakott. Hogy végre ne csak elszenvedője, hanem támogató kísérője, sőt haszonélvezője legyek a havi ciklusomnak. A négy év alatt apró lépésekben óriási életmódváltást vezettem be: