Köblös Aranka: Korábban én is gondoltam olyat, hogy mosdatlan hajléktalan

–

– Boldog karácsonya lesz – jelenti ki mosolyogva az ügyintéző, felém nyújtva a cetlit. A cetlin a Kocsis Szálló címe áll. Ez az a hely, ahová a fapad és az átmeneti szállás után „véglegesen” beköltözhetek. A végleges természetesen csak idézőjeles, legtöbb helyen csak pár évig lehet maradni, utána kérvényezni kell, hogy átkerülj egy másik helyre… Hogy ez miért van így, arra eddig senki nem tudott logikus magyarázatot adni. 

Már harmadszorra kerülöm meg a parkot, mire rájövök, az a 15 emeletes épület a Szálló, ami végig ott tornyosodik előttem. Kedvesen fogadnak, leültetnek az előtérben, miközben átveszik a papírjaimat. Néhány perc múlva egy férfi szólít meg: 

– Ha tudna havonta 60.000 Ft-ot fizetni, el tudnánk egyágyas szobába helyezni. 

– Sajnos nekem nincs ennyi pénzem rendszeresen. (Ó az a rózsaszín kabát!) 

– Akkor marad a négyágyas – válaszolja. Felvezet a tizenharmadik emeletre, ott benyitunk egy szobába.

Végignézek a szürke linóleum padlós szobán. A négy kopott ágyon, melyekben... Ebbe nem is merek mélyebben belegondolni, hányan feküdtek már, s hányan haltak meg.

Ki mindenki használta már a kopott asztalt, a leselejtezett iskolai székeket, az éjjeli szekrényeket, amiket valószínűleg az ágyakkal együtt hoztak ide. Az esti lámpa fényében minden tisztának tűnik. Ketten fogadnak a szobában. 

– Irén – nyújtja felém a kezét a magasabbik egy félszeg mosollyal. Kedves arca van, de a szeme nagyon szomorú. Én is próbálok kedvesen mosolyogni, bár gombóc van a torkomban, hisz még sosem laktam vadidegen emberekkel. 

– Anna! – csattan a másik hangja. Egy idősebb, testesebb nő nyújtja felém a kezét. Rögtön megérzem rajta az ellenszenvet. Leplezetlenül méricskél: csalódott, nem ilyen szobatársat várt. Alsó ajka kissé lefittyedt, lenézően néz rám. 

– Na, gyere már be! – mondja emeltebb hangon.

– Érezze magát jól! – búcsúzik a szociális gondozó. 

– Rendezkedj nyugodtan el – mondja kedvesen Irén. Anna az est további részében nem szól hozzám. Nehezen jön álom a szememre, végig azon jár az agyam, vajon hogyan fogunk kijönni mi hárman.

Mire felébredek, Irén már nincs a szobában.

Nyugalmat erőltetve magamra rázom fel a párnát, simítom a lepedőt, hajtom félbe a paplant. Közben végig a hátamban érzem Anna tekintetét. Ugrásra készen áll, hogy ha valami nem tetszik neki, rögtön leszólhasson. 

– Királykisasszony vagy, hogy még be sem tudsz ágyazni rendesen?! Hogy tudsz ilyen kibaszott ügyetlen lenni?! El tudom képzelni, milyen rendetlen lehetett a lakásod! – támad nekem egy gyűrött lepedő miatt.

Teljesen lesokkolódom. Próbálom kikérni magamnak. Decens hangnemben rákérdezek, mégis, miért fontos ennyire egy gyűrött lepedő?

– Mert, itt rendnek kell lennie! – válaszolta vöröslő fejjel, majd kiviharzik a szobából, egy mozdulattal lecsapva az előtérben lévő lámpa kapcsolóját, ami egész éjjel égett a poloskák, csótányok, s más, általam ismeretlen rovarok miatt... Nos, igen... Hogy minél később érjék el az ágyakat.

Kimerészkedem a folyosóra.

Nyolcvanan lakunk egy emeleten. A nyolcvan emberre négy zuhanyzó jut. Ezt előtte el sem tudtam képzelni.

Én is gondoltam olyat: mosdatlan hajléktalan. Most azonban a WC-k felé veszem az irányt, amiből kettő – igen – kettő van. Aminek egyenes következménye, mint később megtapasztalom, hogy majdnem mindig sokat kell várni. Ami jó, bár kicsit kényelmetlen... De miért jó? Mert ha foglalt, akkor biztos nincs telehányva, eldugulva, s mindenféle emberi végtermékekkel összekenve a fal. Ennek hiányában csak azt kell kivárni, hogy a bent trónolók befejezzék a cigizést és/vagy telefonálást. Ilyenkor az ember a falnak támaszkodva vár, próbál nem oda nézni, mivel tévedés, hogy minden dohányos bírja a másik dohányos füstjét.... Így nagyon sokszor a bent pöfékelő is nyitva hagyja az ajtót, a gomolygó füst mögül kivillantva aznapi bugyogója színét. Ha éppen telefonálnak is, a látvány mellé sokszor páratlan drámának is tanúja lehet a várakozó.

A ma reggel azonban csendes. Egy takarítókocsit taszigáló pasas próbálja a felmosóval szétkenegetni a csempén elnyomott csikkek szürkés nyomait.

– Jó reggelt! – köszönök. Semmi válasz. Üveges tekintettel néz hátra a válla felett. Később megtudom, kívülről jött. Aki innen a házból való, köszön.

A kintieknek mi senkik vagyunk, átlátszóak. Szóra sem érdemesek.

Elszégyellem magam. Most már azt szégyellem, hogy kezdem megszokni. Ezt viszont nem akarom, ezért ilyenkor még egyszer köszönök, kicsit hangosabban, de a reakció sokszor ugyanaz.

A szociális munkásommal találkozom. Elmondja, napi egyszer biztosítanak étkezést. Orvos nincs a szállón, egy pszichológushallgató hetente egyszer jön. Több tanáccsal ellát. A legfurcsább, egyben a legfontosabb tanács egyértelműen az: „ahol nem muszáj, ne mond el, vagy tagadd le, hogy valójában hol laksz. Ha csak tudod, a lakcímkártyádon szereplő címedet használd.” Még az első évben mentővel vittek kórházba, akkor nem fogadtam meg a tanácsot – a negyedik kórház után a mentős kínjában azt mondta, hazavisz. Mikor újra kórházba kellett mennem, már rutinosan azt mondtam: „Igen, az első kerületben lakom, csak anyagi okok miatt ki kellett adnom a lakásomat. Ezért lakom női szállón.” Sima ügy lett.

Most a legfontosabb, hogy minél előbb munkát találjak. A szociális munkás ajánl is egy céget, aki takarítókat keres, bruttó 1300 Ft-os órabérért. 

Mint később megtapasztalom, 2-3 cég fedi le az egész piacot, ma, három év elteltével ugyanúgy 1300 Ft-ot fizetnek óránként, egységesen. Ez az egyik oka, hogy az emberek bentragadnak a rendszerben. Nehéz lenne ebből a napi kiadásokon túl albérletet fizetni.

A gyorstalpaló után visszamegyek a szobába. Anna már az ajtóban vár.

– Mész most valahová?! – csattan a hangja, miközben megfeszülő hatalmas teste előre dől. – Nagytakarítani akarok! – folytatja ugyanabban a hangnemben. – A port is letörlöm – hangzik, most már parancsolóan. 

– Nem maradhatok a szobában – fixálom a helyzetet magamban. Amíg a 40 tányérját, s az 50 csetreszét szertartásosan, egyenként letörölgeti, az több óra. 

– Egy óra múlva visszajöhetsz – közli leereszkedően.

– Köszi, de elmegyek intézni a dolgaimat – válaszolom, egy mosolyt kisajtolva magamból. Ahogy vártam, némi csalódás villan a szemében, de másik pillanatban már felszegett fejjel ragadja meg a felmosófát.

A kezem csattant a villanykapcsolón.

Miután a lifttel a 12-ről leszánkáztam az előtérbe, leadom a kulcsom. Az üveg mögött a szociális munkások a portásokkal beszélgetnek. Ügyet sem vetnek rám. Kilököm az üvegajtót. Jó reggelt!

Köblös Aranka