„Végignéztem, amikor darabokra szabdalták a díszletelemeket” – Interjú Láng Imolával, A feleségem története látványtervezőjével

–

Gyárfás Dorka/WMN: A feleségem története olyan nagy volumenű projekt, hogy úgy képzelem, látványtervezőként ez lehetett pályád eddigi csúcsa.

Láng Imola: Ez bennem is felmerült, nagyszabású feladat volt.

Gy. D./WMN: De ezzel nem azt akartam mondani, hogy innen már csak lefelé visz az út.

L. I.: Pedig a „csúcs”-ban ez is benne van.

Gy. D./WMN: Azért lehet ott még kicsit időzni.

L. I.: Beszélni lehet róla, meg megnézni a filmet. De a filmezésben, ha véget ér egy projekt, akkor kész, vége van. Mindent, ami utána jön, a nulláról kezdesz, az alapoktól.

Gy. D./WMN: Én igazából csak arra szerettem volna utalni, hogy nem áll mögötted olyan hatalmas filmográfia – viszonylag hamar, két mozifilm, két tévéfilm, és egy minisorozat után jutottál ekkora lehetőséghez.

L. I.: Igen, de már 23 éve dolgozom látványtervezőként, csak mivel a gyerekeim mellett évekig nem vállaltam nyári munkát – és a filmeket általában nyáron forgatják –, így főként reklámokban és rövidfilmekben dolgoztam, de ezekben is sok tapasztalatot lehet gyűjteni. Bizonyos szempontból tehát már volt bennem kilométer, de Enyedi Ildikó látóterébe mégsem ezért kerültem – még A testről és lélekről idején –, hanem mert nincs sok látványtervező Magyarországon, és előbb-utóbb kipróbálta mindegyiküket, így egyszer én is sorra kerültem. Miután pedig A testről és lélekről-t megcsináltuk együtt, felkért a következő filmjére. Ez a mi szakmánkban nem úgy van, mint egy menedzser esetében, hogy lépésről lépésre halad az ember a szamárlétrán, mert a professzionalitás mellett vannak érzelmi döntések is.

Nemcsak az számít, mit tudsz, hanem az is, hogyan jössz ki másokkal, és mennyire rezonálsz a rendező gondolataira.

Gy. D./WMN: Nem is ijesztett meg a feladat nagysága, hogy hazai mértékben hatalmas költségvetésből, három országban múlt századi helyszíneket álmodj meg és építs fel?

L. I.: Természetesen annyi tapasztalatom volt, hogy fel tudjam mérni, milyen monumentális feladat lesz ez. Tudtam azt is, hogy van benne rizikó (bár még egy kisfilmben is van), hogy sokféle megpróbáltatással állunk szemben, és másfajta felelősséggel kell megbirkózni, de leginkább azon izgultam, hogy milyen lesz külföldön dolgozni – bár a másik oldalról már ebben is volt tapasztalatom, mert itthon több nemzetközi szervizmunkában vettem részt. Szóval azt viszont tudtam, milyen főnök szeretnék lenni, és szerintem sikerült is jobban csinálnom, mint az én korábbi külföldi főnökeimnek…

Gy. D./WMN: Hogyan kezd neki az ember egy ekkora munkának?

L. I.: Kicsit hasonlít a házépítéshez, ami szintén a tervezési szakasszal indul. Mire a dolog a megvalósítás fázisába kerül, már mindenről pontosan tudjuk, hogy milyen lesz, vagy milyennek akarjuk. Ildikóval és Rév Marcell operatőrrel két hónapon keresztül találkozgattunk és beszélgettünk a filmről, mielőtt még bárki más bekapcsolódott volna a munkába. Ezalatt megértettük, milyen karaktereket fogunk látni a filmben, milyen jeleneteket képzelünk el, és milyen lesz a film felépítése. Ez a két hónap nekem arra is elég volt, hogy az 1920 és 1930 közötti francia és német építészetben, várostervezésben, belsőépítészetben elmélyedjek.

Persze tanultam korábban művészettörténetet, de ilyenkor annyira magadévá kell tenned az adott korszakot, hogy szinte készséggé váljon az eszközkészlete.

Ezután jött a helyszínkeresés, és amikor ezzel megvoltunk, akkor kerültek képbe a közvetlen munkatársaim: Matyák Fanni és Pető Beatrix, akikkel elkezdtük megrajzolni a látványterveket, és összerakni a bútortablókat. Majd csatlakozott hozzánk a többi részleg: az építészet (akik felépítik a díszletet), a berendezés (akik díszletben található tárgyakról gondoskodnak), és a technika, akiket SFX-nek is neveznek (ők pedig az olyan elemek megjelenítéséért felelnek, mint például az eső, a tűz, a füst, a csapból folyó víz stb.).

Nekem kezdettől sokat segített, hogy az art department (vagyis az általam vezetett, díszletért felelős csapat) magyar tagjai csodálatos, hétpróbás szakemberek, akikre minden helyzetben lehet számítani. Ez közös ügy. És bár a filmezés alapvetően hierarchikus rendszerre épül és papíron én vagyok a főnöke ezeknek az embereknek, ugyanakkor én demokratikus alapon szeretek dolgozni. Tehát megkérdezem a szakembereket mindenről, számít a véleményük. Hiszen, ha összehasonlítom a tapasztalatunkat, akkor az látszik, hogy míg egy látványtervező maximum évi két-három filmet tud elkészíteni (és akkor már nem is aludt), addig egy építész háromszor annyit, mert neki kimarad az előkészítési fázis. Vagyis olyan tapasztalata gyűlik fel, ami nekem nem lehet meg, és mindenki dolgát megkönnyítjük, ha a legjobb megoldásokat találjuk meg.

Hiszek abban, hogy a vásznon is meglátszik, ha egy díszlet könnyedén épült fel, ha olajozottan ment a munka. A jól eltalált megoldások valahogy könnyednek tűnnek ránézésre is.

Gy. D./WMN: Hát, nem tudom, szerintem az emberek ebből csak annyit érzékelnek, hogy szép vagy nem szép. Gyönyörködhetnek-e egy letűnt világ szépségeiben, vagy sem…

L. I.: Pont ez a cél!

Gy. D./WMN: De közben számotokra nem pusztán az esztétikum fontos, hiszen egy enteriőr számos üzenetet hordoz a karakterek jelleméről, lelkiállapotáról, vagy a cselekmény alakulásáról is.

L. I.: Igen, persze, és Ildikóval azért is jó dolgozni, mert ezekről határozott elképzelése van. Nagyon érdekli a díszlet, és azt gondolja, hogy a tárgykultúra, egy lakásbelső vagy egy külső díszlet is a jelenetek pontosságát segíti – persze a fényekkel és az operatőri munkával együtt. Tehát a látvány egyfajta céltudatos manipuláció eszközévé válik. Szerencsés esetben mindenki jól játszik a hangszerén, és együtt szólal meg a zenekar. De ha bárki hamisan játszik, akkor az elrontja az összhatást – és ebbe egy csomó olyan szakember is beletartozik, akikről soha senki nem beszél. Például a kellékes, aki közvetlenül a színész mellett dolgozik. A feleségem története esetében két férfi kellékes került intim viszonyba a főszereplőkkel, a rendezővel és az operatőrrel, mert ők gyújtják meg a cigarettát, ők teszik helyére a csészét, ők készítik be a bőröndöt, így a forgatás végére többet tudnak Lea Seydoux-ról, mint én, hiszen ott lapultak a kulisszák mögött mindig ugrásra készen. És ha nem elég érzékeny és figyelmes egy kellékes, az az egész forgatásra rányomja a bélyegét – noha ez valójában azt jelenti, hogy akkor végezte jól a munkáját, ha észre sem vették, mert minden felvétel, ismétlés jól sikerült.

A berendező cég kiválasztásánál tehát erre is figyelek: hogy ki az, aki a végén a színész közelébe kerül, mert ő reprezentálja a munkánkat. Ebben a filmben nagyon jó stáb gyűlt össze, öröm volt velük dolgozni.

Például óriási elismerés volt, hogy annak az építészstúdiónak a vezetője, amelyik a díszleteket készítette (a BK Stúdió vezetője, Kovács Péter), háromszor-négyszer is megjelent a felépült díszletben a stúdióban, pedig az ő dolga inkább a munkafolyamatok összehangolása és koordinálása, valamint a költségvetés nyomon követése. De úgy látszik, olyan izgalmasnak tartotta a megbízást, hogy látni akarta személyesen a munka eredményét. A saját szemével akarta ellenőrizni, hogy minden jól megy-e, még ha magát az építést a munkatársa, Sárközi Zoltán tökéletesen irányította is.

Gy. D./WMN: Számomra felfoghatatlan, hogy egyetlen lakásbelső kialakításában is mennyi szempontnak kell érvényesülnie, mennyi ember munkáját kell összehangolni hozzá. 

L. I.: Erre mondok egy példát. A párizsi lakás falának kékes árnyalatához tíz színmintát készítettünk – miután már kiválasztottuk, hogy egyáltalán milyen színek jöhetnek szóba. A párizsi lakások akkoriban nem voltak nagyon színesek, úgyhogy ami felmerült, az a gyöngyház és a kék volt, de az operatőr Rév Marcell azt kérte, hogy rejtsünk a kékbe egy kis meleg árnyalatot, hogy ne keltsen rideg benyomást. Ezért különböző alapozási technikákkal próbálkoztunk: először melegsárgára festettük le a falat, aztán jött rá a kék, amire már csak azért is szükség volt, hogy a lakás korát érzékeltessük, hiszen egy olyan otthont, amiben már sokan laktak korábban, több alkalommal újrafestenek, így már különböző rétegek jelennek meg a falon.

Gy. D./WMN: Úgy képzelem, még ennél is nagyobb feladat lehetett a korabeli hajók belsejét megidézni. 

L. I.: Szerencsére a film egyik helyszíne, Hamburg, régi kikötőváros, ahol nagy becsben tartják a régi hajókat. Az előkészítés során jártunk kint párszor kifejezetten hajókat nézegetni, mert több felújított, régi hajót őriznek ott, amikből elleshettünk részleteket. Így vált a terepszemle egyben motívumgyűjtéssé. A hajók aztán olyan szempontból tényleg nagy kihívás elé állítottak minket, hogy míg a lakásokat műteremben építettük fel, így kényelmes körülmények között forgattunk, a hajós jeleneteket – a díszletként megépített kapitányi kabin kivételével – eredeti helyszíneken vettük fel, vagyis Hamburgban és Máltán. Mert építeni nagyon drága mulatság lett volna.

Van olyan jelenet a filmben, amiben a kapitány inasa elindul tálcával a kezében Hamburgban egy hajó folyosóján, lemegy egy lépcsőn – már Máltán, egy szárazdokkban –, és végül benyit egy máltai díszlet kapitányi kabinjába.

Máltán egyébként találtunk egy stúdiót, ahol olyan hajóbelsőket építettek fel, amik korábban egy BBC-sorozatban szerepeltek. Ezeket a díszleteket átépítettük a saját jeleneteinkhez. A tengeren játszódó nyílt vízi jeleneteket is csak Máltán tudtuk felvenni, mert Hamburggal szemben ott a tenger megfelelő színű volt. Amikor a hajótestet látjuk, azokat a jeleneteket Hamburgban vettük fel, az ellenirányt – amikor kintről látunk egy hajón zajló jelenetet – pedig Máltán. Szóval sok volt a nehezítő körülmény.

Gy. D./WMN: Hány ember és mennyi idő egy háromórás film minden jelenetéhez így felkészülni? 

L. I.: Valóban sok idő, mert 2018 júniusában kezdtük el a munkát Ildikóval, a következő áprilisban indult el a forgatás, és szeptemberig tartottak a felvételek. Tehát összesen másfél évig foglalkoztam ezzel a filmmel, igaz, közben voltak szünetek. Hamburgban kezdtünk el forgatni, és emlékszem, épp akkor született Rév Marcell második gyereke, így nem lehetett ott a világara jövetelénél – csak hogy szó essen arról is, milyen áldozatokkal jár a filmes élet. Egy csatornaparton forgattunk aznap, és hajnali ötkor, amikor összegyűlt a stáb, mesélte Marci, hogy nem nagyon aludt, mert éjszaka megszületett a fia, és videón követte végig az eseményeket. A fiút egyébként Jakabnak nevezték el, ahogy a film főhősét is hívják.

Gy. D./WMN: És a te életedben mikor jött ez a film?

L. I.: Nekem pont jókor jött, mert ez egy olyan mértékű elkötelezettség, amit kisgyerekek mellett még nem tudtam volna vállalni, mostanra viszont már kamaszok lettek a gyerekeim.

Ha az ember sokakkal dolgozik együtt, az azzal jár, hogy egész nap kérdeznek tőle valamit, emiatt a saját munkájával nem tud haladni, vagyis munkaidő után, éjszaka és hétvégén kellett bepótolnom. 

Számomra az volt a legnagyobb kihívás, hogy azt a rengeteg tudást, amit az Ildikóval folytatott beszélgetésekből és a hozzá gyűjtött információkból, kutatásokból leszűrtem, hogyan tudom átadni a csapatomnak, és minden részfeladatot végző munkatársnak. És ebben nemcsak az a nehéz, hogy hogyan fogom elmagyarázni, milyen kanálra vagy kilincsre van szükségem, hanem rengeteg időbe is kerül. 

Gy. D./WMN: Szóval ezért szerencse, hogy már nem olyan kicsik a gyerekeid…

L. I.: Hát igen, meg az, hogy az élettársam, Szily László volt olyan rugalmas, hogy sok mindent át tudott vállalni tőlem, mert azért ez az időszak neki sem volt könnyű. Sokat vártam ezektől a külföldi forgatásoktól abból a szempontból is, hogy de szuper lesz, azalatt majd a családom belejön a háztartásvezetésbe, valójában azonban annyi történt, hogy bebizonyították: akár két hétig is el lehet lenni mosás nélkül. Úgyhogy most megtapasztaltam, hogy ha az ember az elején kialakít egy rendszert, közben már nem könnyű korrigálni. 

Gy. D./WMN: Tehát amikor a forgatásról hazatértél hullafáradtan, akkor jött a láthatatlan munka.

L. I.: Igen, de mivel nagyon jó stábbal dolgoztunk, ezért a forgatás nem volt olyan fárasztó. Fizikailag persze kimerítő volt, de sok sikerélmény éri az embert közben. 

Amikor meglátod a monitoron a munkád gyümölcsét, az azért nagyon jó érzés. Nem mindig van olyan szerencséje az embernek, hogy olyan filmben dolgozzon, ahol ennyire elégedett lehet azzal, ahogy az operatőr a munkáját megmutatja.

Az előkészítés során építettem két lakásmakettet (a párizsi és a hamburgi lakásét), hogy megkönnyítsem a rendező és az operatőr munkáját. Ez a makett aztán Ildikó lakásába került, ahol Marcival előre kipróbáltak rajta mindent. Két legófigurával végignézték a jeleneteket, hogy a karakterek majd hogyan mozognak, és azt honnan szeretnék felvenni.

Gy. D./WMN: És amikor először lépsz be egy általad megálmodott, és végre felállított díszletbe, akkor van benned egy perc áhítat, hogy „úristen, ez létezik”?

L. I.: Amikor az első forgatási napon beléptem a párizsi lakásba, akkor például kiderült, hogy Ildikónak nem tetszik az egyik belső ajtó. Üvegezett ajtóról volt szó, aminek az üvegrészét függőleges, belecsiszolt csík díszítette. Vagyis, mivel a csiszolás túl drága lett volna, a maratott sávot speciális fólia ráragasztásával imitáltuk. A probléma az volt, hogy Ildikó vékonyabb csíkot szeretett volna. Ezt azonban már nehéz korrigálni: egy sávban végig kell vágni a fóliacsíkot úgy, hogy közben nem lehet hibázni, mert közelről fogja látni a kamera. Megállni sem lehet a vágó mozdulat közben, mert akkor azon a helyen nem lesz pontos a vágás.

Az összes kollégám megkövülten állt, hogy ő aztán nem vállalja a vágást, így nekem kellett megcsinálnom. Nem mondom, volt bennem egy kis feszültség, amikor a sniccert végighúztam a háromméteres üveg tetejétől az aljáig, egyetlen mozdulattal, miközben Ildikó tekintetét éreztem a hátamon és lefelé lépdeltem egy létrán – de sikerült végül.

Hát, vannak helyzetek, ahol a vakmerőség segít. 

Gy. D./WMN: Valahol azt mesélted, egy lószőr takarót is átvarratott, mert nem kézzel volt szegve a szegélye.

L. I.: Igen, ez is egy jó példa. Mi nem vettük észre, hogy a pelenkaöltés géppel készült, de ő igen, és a forgatás előtti éjszaka átvarratta. Minden munkatársam nagyon együttműködő és áldozatos munkát végzett, így éjjel ezt a kérést is sikerült teljesíteni. Szóval sok ember hajlékonysága teszi a filmet nagyszabásúvá.

Gy. D./WMN: Csak most valahogy nem akarod a csillogó részét megmutatni… Vagy olyan nincs?

L. I.: Dehogy nincs, azért nagyon jó ezt csinálni! Én biztatnék rá mindenkit.

Gy. D./WMN: Azt is nyilatkoztad korábban, hogy könnyebb egy olyan lakást tervezni, ami tele van tárgyakkal (mint például ebben a filmben), mint egy olyat, ami steril, üres, mint Mária otthona A testről és lélekről-ben. De miért van így? 

L. I.: Mert óriási jelentősége lesz minden tárgynak és bútornak, hiszen a karaktert egyetlen tárgy kell hogy szimbolizálja. De azért be kell vallanom, ebben a filmben a párizsi lakás izgalmas és hálás feladat volt, a húszas éveknek csodálatos a tárgykultúrája. Sok helyről szedegettük össze a bútorokat, a nemzetközi piacról válogattunk, például bécsi kellékraktárakból is. Visszatekintve nagyon szép feladat volt ezzel foglalkozni. Nagyon kellett figyelni az időbeosztásra, ütemezésre, hogy időre ide is érjen, amit megrendeltünk, és ne legyen itt túl korán, mert akkor magasabb a bérleti összeg. Van több kellékraktár, ezek a weboldalukon bemutatják az összes tárgyat, bútort, amik náluk fellelhetők – ezek közül lehet mazsolázni. Ilyenkor csak az arányokban van rizikó: nem látod élőben, csak amikor megérkezik. A berendezőcsapat tagjai Tápai Misi vezetésével elképesztő helyeket derítenek fel, van például egy lámpagyűjtő, aki fel-felbukkan a piacokon, tőle sok falikart és csillárt tudtunk bérelni, mert egy régiségboltban ezek vagyonokba kerültek volna.

Ez egy nagyon drága kor – sok bútort rossz állapotban vadásztunk össze a neten, aztán felújítottuk, újrakárpitoztuk, így ugyanazt a minőséget értük el, mintha egy francia régiségkereskedőtől vettük volna, de ki tudtuk fizetni.

Építettünk utcabútorokat is: egy újságosbódét és vizeldét is – amik nagyon hasznosak, ha valaki még ebben a korszakban akar forgatni, mert a tárgyakat a forgatás után le kell adni a Filmintézet raktárába, hogy később más produkciók is használatba vehessék. 

Gy. D./WMN: A vizeldére emlékszem, az elképesztő! Tényleg úgy pisiltek a férfiak az utcán akkoriban, hogy csak a középső sávban voltak eltakarva, de a hátuk meg a lábuk jól látszott?

L. I.: Igen, és ezt a tárgyat például Pető Beatrix tervei alapján gyártatták le. Amszterdamban most is használatban vannak még a korabeli vizeldék. Ülsz egy kávézóban, és nem messze tőled ott a vizelde.

Jön egy férfi, beáll pisilni, és nemcsak látod a hátát közben, de még a csobogást is hallod.

Gy. D./WMN: Visszatérve a tárgyakra, akkor az isten pénze nem lehet elég egy ilyen filmhez – pedig magyar viszonylatban így is nagy költségvetésből, tízmillió euróból dolgozhattatok.

L. I.: A kosztümös film költséges. Volt például egy gyönyörű gobelin, amit levadásztam az Ecserin, és megkértem a berendezőt, hogy menjen el érte – az árus azonban kiszimatolta, hogy mindenképpen meg szeretnénk tőle ezt venni, így amikor a munkatársam kiért, már a négyszeresébe került.

Gy. D./WMN: És az a parfüm, amit Störr kapitány hoz ajándékba a feleségének? Az eredeti volt?

L. I.: Na, ott az történt, hogy Ildikó megváltoztatta a felvételek sorrendjét, és előrehozta ezt a jelenetet egy héttel, így Kovács Balázzsal (a főszereplő kellékekért felelős munkatársammal) egy vasárnap délután kellett gyorsan összeállítanunk egy Zara parfümből, amihez meg volt rendelve a korabeli grafika, üveg, doboz, de még nem lett kész. Elvégeztük a munkát, ahogy tudtuk, de emlékszem, Balázs utána megkérte Ildikót, hogy a parfüm közelijét vegyük fel egy másik alkalommal ismét, amikor már elkészült a megfelelő üveg a dobozával együtt. 

 

Gy. D./WMN: Jaj, imádom ezeket a részleteket, például, hogy milyen a filmben szereplő parfüm logója!

L. I.: Mivel ezeknek a régi márkáknak még mindig vannak jogutódjaik, nagyon ritkán tudjuk az eredeti márkajelzést használni. Lett volna például egy olyan jelenet a filmben, amihez Ildikó egy Fernand Léger-színpadképet szeretett volna látni a háttérben, de kiderült, hogy nem telt még el hetven év a halála óta, így sok pénzbe kerül megszerezni a felhasználás jogait (mert addig a családját illeti a jogdíj).

A korabeli filmekben minden feliratot, hirdetést, plakátot, címkét le kell gyártani, meg kell tervezni. 

A terveket Réczey Zoltán és Kiss Benjámin grafikusok készítették el. Szerettük volna például, ha az utcán korabeli plakátok, korabeli áruházak fényreklámja, korabeli cigarettásdoboz szerepeljen, de sajnos ezekre nem volt lehetőség. 

Gy. D./WMN: Neked látványtervezőként inspiráló, hogy most hatalmas boom van a tartalomgyártásban, és sorra készülnek a kosztümös sorozatok?

L. I.: Igyekszem minél többet megnézni közülük. Például a Babylon Berlint nagyon szerettem, sőt még Ildikónak is javasoltam, hogy nézze meg néhány epizódját. 

Gy. D./WMN: De érzed azt, hogy a kosztümös filmek „piacán” most nagyobb a verseny, és egyre nagyobbat kell tudni villantani? 

L. I.: A feleségem története díszletei követik a húszas–harmincas évek szabályait, amikor a regény játszódik, és hűségesen idomul a karakterekhez.

A korhűség teljesült, utána hoztunk létre egy következő réteget az enteriőrökben, például a karakterek jellemvonásait bemutató személyes részletekkel. A pontosság és a személyesség volt a fő szempont az elkészítésekor.

Nagyon örülök, ha tetszik a közönségnek. Cannes-ban is nagyon izgultam, hogy milyen lesz a fogadtatás, és ugyanígy itthon is érdekel, hogy mit gondolnak majd róla az emberek. Hiszen a nézőknek készült! Nekem nagyon jó élmény volt ebben a filmben dolgozni, rengeteget tanultam, hiszen nagy falat volt, de nem volt könnyű megválni sem tőle. Végignéztem, amikor darabokra szabdalták a díszletelemeket a bontási munkálatoknál – így próbáltam tudatosítani magamban, hogy ennek vége van.

Ildikóval másfél éven át majdnem mindennap találkoztunk, és amikor nem, akkor napi négy telefont váltottunk. Az egész stáb az életem része volt hosszú időn át. Nehéz feladat egy-egy hosszú forgatás után visszaállni a régi kerékvágásba.

De lehet, hogy ez az én személyiségemből fakad, mert amikor végeztem a MOME-n, utána még napokig ólálkodtam az épület körül, annyira hiányoztak a konzultációk Reimholz Péterrel, aki a diplomám vezető tanára volt.

Gy. D./WMN: És milyen volt látni a végeredményt?

L. I.: A cannes-i premieren láttam először, és nagyon sok mindenre igyekeztem figyelni, hogy minden működik-e, amit csináltunk. Aztán a másod-rendezőasszisztenssel, Galgócz Edinával elhatároztuk, hogy még ott megnézzük még egyszer, ezért elmentünk egy külvárosi moziba is, ahol már picivel jobban át tudtam adni magam az élménynek. Nagyon jó volt nézni, de szerintem meg fogom nézni még többször.

Gy. D./WMN: Én is azt éreztem néha, hogy annyi képi információ árad belőle, hogy be sem tudom fogadni egyszerre, például nem tudok így eléggé figyelni a szövegre.

L. I.: Én nagyon szeretem Wong Kar-Wai filmjeit, és nemrég némán néztem újra a Szerelemre hangolvát, hogy alaposan meg tudjam figyelni a díszletet. 

Gy. D./WMN: Számítasz rá esetleg, hogy miután megcsináltál egy ilyen nagy nemzetközi koprodukciót, hívnak majd külföldi filmekbe is? 

L. I.: Lehetséges, bár egyelőre nem érkezett hozzám felkérés. Szeretem a magyar filmeket és a munkatársaimat. Régóta dolgozunk együtt, bizalmi viszonyt alakítottunk ki egymással. Meglátjuk, mit hoz a jövő. A feleségem története óta két, számomra fontos magyar produkcióban dolgoztam látványtervezőként: A besúgó című új HBO-sorozatban, és Deák Kristóf első játékfilmjében, Az unokában. Úgy érzem, jó lehetőségeim vannak itthon is. Sok munka van, és nincsen sok látványtervező itthon.

Gy. D./WMN: De miért nincs? 

L. I.: Talán azért, mert ez kemény meló. Csillogónak tűnik, de az ötletelés része mindössze egytizede a munkának, a többi pedig a megvalósítás, ami már nem mindig kellemes és kreatív elfoglaltság. Ez olyan, mint amikor lakást újítasz fel: izgalmas, amíg kitalálod és megtervezed, de aztán felbontják a parkettát, és kiderül, mi van alatta, majd csőrepedés lesz, nem jön a gázos, stb. És mindez a filmezés esetében meg van fejelve azzal, hogy a forgatás hol éjszaka van, hol nappal, hatnapos a munkahét (tehát csak egy nap pihenőnap van a héten), és legalább tizenkét órás egy munkanap, de inkább több, mert sok a túlóra – szóval elég kemény megterhelés. 

Szerencsére egyre több női kollégával lehet találkozni a filmiparban is. Pálfi Gyuri mondta, amikor a Szabadesés című filmjén dolgoztunk, hogy az én szakmámban azért nincsenek nők, mert ez bányászmunka. Le kell menni a sötétbe, és túrni a földet, és kemény munkával felhozni a kincset. 

Gy. D./WMN: De te A feleségem története után már valószínűleg bármivel elbírsz.

L. I.: Amit az ember szeret, azt csinálja. Az a jó munka, amit minden nehézsége ellenére könnyen elviselsz, mert mágnesként vonz. Szerencsére nálam hamar kiderült, hogy ez való nekem. Már gyerekként szerettem rajzolni, tinédzserként pedig a kortárs képzőművészet fogott meg, így kerültem a Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára, aztán a belsőépítész szakot is elvégeztem a MOME-n. Diákmunkának indult a látványtervezés, megfogott és nem enged. Izgalmas és sokoldalú alkotói munka, ahol könnyen megtalálja a helyét egy csapatjátékos.

Gyárfás Dorka

Képek: WMN