–

De miért keverjük a szerepeket?

A fent vázolt szcenárió teljesen természetes és tipikus módja volt az ismerkedésnek a munka világába való belépés előtt. Nem szabályozta HR, etikai kódex meg összeférhetetlenségi akármik, hogy ki, kivel esik szerelembe, amennyiben az két diák konszenzuális románca volt. 

Ha úgy tetszik, hozzászoktunk mi, földi halandók, hogy az intézmény, ahol napunk hasznos részét töltjük, nem csupán a szellemi épülésé, hanem fontos emberi kapcsolatok kialakulásának színtere is egyben, legyen az baráti vagy romantikus jellegű.

Ezek a kapcsolatok elkísértek minket az évek során, szövetséges, bajtársi viszonyt hoztak létre, aminek segítségével könnyebb volt a nyomással, illetve stresszel teli mindennapokat gyúrni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor sok esetben jelentettek ezek a kapcsolatok egyfajta összekapaszkodási lehetőséget is, közös lázadást az autoritás ellen, akik jelen esetben saját tulajdon szüleinket, valamint a tanárokat jelentették. Nincs is édesebb, mint a közös ellenség ellen való szövetkezés íze! 

Az akkori gimis fiúmmal, aki két évvel fiatalabb volt nálam, ha ez bármit is számít, megszámlálhatatlan órát töltöttünk a teraszukon a csillagos ég alatt, nálunk, a szőnyegen heverve, vagy MSN Messengeren pötyögve azzal, hogy az utolsó részletig kielemezzük egyes tanáraink igazságtalan, felháborító intézkedéseit, osztálytársaink minősíthetetlen, sértő vagy érthetetlen viselkedését, mindeközben gurgulázva nevettünk, és csillogó szemmel néztünk egymásra, milyen jó, hogy a másik pontosan ismeri ezeket a szereplőket, és pontosan ismer minket is! Jó ebben a néha zord iskolai közegben egy megértő szempárra lelni, aki nem ítélkezik, sőt: mindenkinél jobban szurkol, hogy ötös legyen a matek témazáród. 

Ezek után bekerül az ember egy még ennél is zordabb világba, nevezzük nevén, egy munkahelyre, és szembesül azzal a ténnyel, hogy már nem olyan magától értetődő ebben a közegben is romantikus viszonyt létesíteni, hovatovább akár barátit se. Ez csupán azért egy képtelen ellentmondás, mert a napunk hasznos idejét továbbra is intézményesített keretek között töltjük. Továbbra is léteznek „osztálytársak”, akik velünk egy szinten, hasonló pozícióban vannak, hatalmi figurák, akikkel szemben kritikát fogalmazunk meg olykor, és a nyomás, illetve stressz sem csökken. Na meg az állandó teljesítménykényszer sem, ami azzal van megspékelve ezúttal, hogy a megélhetésünk is összefügg vele. 

Látunk valakit, aki nap nap után megjelenik

Konzisztensen, hiszen ez a munkahelye a szerencsétlennek! Nem tűnik el, nem teheti meg, hogy nem ír vissza egy munkahelyi e-mailre, és nem is ghostingolhat.

A legjobb arcát szeretné mutatni, a megbízható, szakmailag felkészült, kedves és állhatatos arcát, amelyiknek friss a lehelete, az ő inge meg szépen vasalt, a cipője fénylik.

Azonban még ezek mögül is felsejlenek azok a végtelenül emberi jellemzők, minthogy a szegény pára a nap végére elfárad, vagy csak a töke tele van az egész open office-szal, és hogy mások lehangoló hétvégéjét kell hallgatnia, épp menstruál, fáj a feje, nő a bölcsességfoga, vagy csak kiégett, elege van a munkatársaiból, főnökéből, projektjeiből, és ezt tovább már nem tudja vagy nem akarja leplezni. Te pedig látod a jót és a rosszat is, és szépen, organikusan kialakul benned egy kép, arról, hogy milyen ember is lehet ő.

Robert Zajonc, amerikai-lengyel szociálpszichológus már 1968-ban előállt elméletével, ami „mere exposure effect” néven vált ismertté, magyarul: egyszerű expozíciós hatás. E szerint ha valakit vagy valamit rendszeresen látunk (akár észlelési küszöb alatt), akkor egy úgynevezett kognitív torzítás eredményeként megnő a valószínűsége annak, hogy az adott személlyel vagy tárggyal kapcsolatban pozitív érzéseink alakuljanak ki. Tehát egy adott ingernek – személynek, helynek, árucikknek, stb. – való rendszeres kitettség az inger kedveléséhez vezet.

Az egészben a legmulatságosabb az, hogy még csak nem is kell ezt a valakit vagy valamit szükségszerűen pozitív kontextusban látnunk ahhoz, hogy később pozitív elbírálásban részesítsük.

Sőt, Zajonc elmélete továbbmegy, és azt állítja, nem is kell, hogy tudatos szintre kerüljön az adott inger, akkor is működik a „trükk”, ha egy kép, mondjuk, túl röviden villan fel ahhoz, hogy észlelni tudjuk. Később mégis preferálni fogjuk, mikor ismét meglátjuk, még csak nem is sejtve az okát, hogy hiszen ezt mi már korábban láttuk! 

Ártatlanul hangzik ez, ha két ember vonzalmáról van szó. Ismételten látom, tehát kedvelem! Hiszen ideális esetben ez két felnőtt ember kölcsönös és beleegyezésen alapuló liezonja, de kevésbé hangzik ártatlanul, amikor például csúnya, gonosz cégek akarnak még több vásárlásra ösztönözni. Reklámszakemberként, marketingesként gyakorlatilag meg lehet élni az egyszerű expozíciós hatásból! Ismételten mutogatom, tehát megveszed! Zseniális. De kanyarodjunk vissza a szerelemhez. 

Többféle magyarázat létezik, miért működik az elmélet, és az egyik mindent átható vágyunk arra, hogy csökkentsük a bizonytalanságot, és az ezzel járó szorongást. Ha a helyes munkatársad, aki tudod, hogy ugyan kissé rigolyás, túlhűti a közös tereket, és a megérkezését követő első fél órában jobb nem hozzászólni, és egy applikáción vadidegenek közül kell választani, akikről még ennyi információd sincs, kire voksolnál? Az evolúciós pszichológia szerint az ember az újat gyakran ítéli potenciálisan veszélyesnek, míg az ismerőst egyre biztonságosabbnak. 

Híres munkahelyi afférok

Mindenki ismer valakit, aki az egyik munkahelyén megismert illetővel lett „gusztustalanul boldog”. Vagy ha nem ismer ilyet közvetlenül, akkor ismert a médiából, például Bill és Melinda Gateset 2021-ben bekövetkezett válásukig. No jó, már nem „gusztustalanul boldogok”, de tényleg együtt dolgoztak, méghozzá Bill a Microsoft vezérigazgatója volt, amikor a product manager-ként dolgozó Melindát elhívta randizni 1987-ben. 

A történet nem meríti ki egész pontosan a kiegyenlített mérkőzés fogalmát, hiszen látható, hogy a két fél között hatalmi aszimmetria van. Bármennyire tehetséges volt saját jogán is Melinda, Bill mégiscsak CEO volt ugyanazon a helyen, ahol Melinda szorgoskodott. A munkahelyi románcoknál az ilyesfajta aszimmetria nyilván nem szerencsés, hiszen a munkatársak savanykodhatnak (mellesleg joggal), hogy innentől bármilyen szakmai előlépés megkérdőjelezhető, és potenciálisan igazságtalan. 

Az együtt töltött évek száma, na meg az elsöprő üzleti sikerek őket igazolták, de nem mennék el amellett a tény mellett sem, mennyire gyakori, hogy egy hatalma teljében lévő férfi viszonyt kezd egy nálánál jóval fiatalabb, a szakmai ranglétrán sokkal alacsonyabb pozíciót betöltő női alkalmazottjával…

Ilyen esetekben, ha távozásra kerül a sor, a pénzügyileg egyébként is sérülékenyebb, a céges hierarchiában lejjebb lévő fél kénytelen sokszor távozni, és örülhet, ha az ügyet csak „házon belül” csócsálják meg, nem pedig az egész világ.

Most már nevezzük nevén a gyereket. Bill Clinton és Monica Lewinsky „afférjára” célozgattam, ami úgy vonult be a történelembe, mint a XX. század egyik legszaftosabb és leghangosabb szexbotránya. A szenzációhajhászástól eltávolodva, felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy egy húszas évei elején járó gyakornoknak tört derékba a karrierje, mindenki „blow job queen-je” lett, és több évtizedes nyilvános megszégyenítés lett osztályrésze. Mindeközben Bill még bocsánatot kérni sem volt hajlandó Monicától, ami mindenki számára egyértelművé tehette volna, hogy egy ilyen viszonyhoz két ember kell, valamint a kétszer olyan idős, magas hatalmi pozícióval rendelkező felet egy hangyányival mégis több felelősség terheli… (ITT írtunk arról, hogyan küzdött meg Monica a helyzettel.)

Számos cég nem véletlenül tiltja az aszimmetrikus romantikus kapcsolatokat, vagy úgy egyáltalán a romantikus kapcsolatokat, hiszen magas a szexuális abúzus botrányának esélye, és melyik vállalat akarna ilyesmit a nyakába rántani?

Ezt ki lehet küszöbölni egy előzetes nyilatkozattal, amelyben mindkét fél leszögezi, hogy a kapcsolat közös beleegyezés eredményeként született meg, de őszintén nem látom magam előtt a jelenetet, amint egy vadidegen HR-es előtt ücsörgök, egy ilyen nyilatkozatot töltögetve. Ti igen?

Azért a végére tartogattam egy valóban „gusztustalanul boldog” történetet is. Barack Obama, és Michelle Obama munkatársak voltak ugyanannál a jogi tanácsadó cégnél. Michelle-re bízták az újonnan érkezett munkatárs, azaz Barack mentorálását. Azt hiszem, mindannyian tudjuk, mennyire jól sikerült ez a mentorálás, hogy elsüssem ezt az olcsó poént. Azért tetszik különösen ez a történet, mert rácáfol arra a klasszikus narratívára, hogy a magas beosztású férfi elcsábítja a titkárnőjét. Barack kezdő volt, és látszólag nem zavarta magánéleti szinten sem, hogy egy nálánál fiatalabb nő, aki szakmailag tapasztaltabb nála, fogja bevezetni a munka világába. 

Romantikázni, vagy sem?

Koragyerekkortól kezdve úgy szocializálódtunk, hogy az oviban, gimnáziumban, egyetemen párt keresni nem csupán ér, de szinte kötelező is – hiszen mire valók a táborok, a közös iskolai napok, a kirándulások és a virtuális csoportok, ha nem arra, hogy mélyítsük emberi kapcsolatainkat, és azokat megtanuljunk már egész fiatalon csalódások sorozatán keresztül navigálni? 

„Ha a gyerekeim boldogtalanok, én is az vagyok” – 88 éves lett a színészlegenda, Julie Andrews

WMN Life – 2023. október 1. – FR

Azonban a munkahelyünkre bekerülve azzal szembesülünk, hogy sem a főnök-beosztott viszonnyal nem járunk jól, ha mi vagyunk a beosztott szerepben, sem egy munkahelyen szövődött románc felbomlásával úgy általánosságban, hiszen az egzisztenciánk, szakmai előrelépésünk sokszor a tét, nem pedig az, hogy elmegyünk-e a nyári kajaktáborba, ha az exünket kell még ott is nézegetni. 

Egyszerű expozíciós hatás ide vagy oda, fájdalmas személyes tapasztalások útján, de meg kellett tanulnom, hogy a munkahely valóban akkor a legideálisabb, ha megtartja eredeti funkcióját, és a munka végzésnek helye marad csupán, nem pedig a gyengéd érzelmek kibontakozásáé. Még akkor is, ha lehet, hogy épp most is itt ül valahol az én Barackom.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ julief514

Wilson Luca