Szia, maradhatok én is? Elleszek itt az előszobában, amíg anyu bent van. Azért kísértem el, mert segíteni akarok. Hogy könnyebben menjen neki ez az egész. A diéta meg az edzés, szóval az életmódváltás. Ez a minimum, azok után, amin keresztül kellett mennie miattam. Nekem sem árt ám egy kis sport. Bár már fogytam tíz kilót. El tudod képzelni, milyen kis dagi voltam? Ó, ne haragudj... meg sem kérdeztem, hogy tegeződhetünk-e? Köszi, tényleg... engem idősebbnek szoktak ám nézni, pedig még csak tizenhat vagyok.

Nem baj, hogy ennyit beszélek? Mindig rengeteget beszéltem. Ha megkérdezték tőlem hároméves koromban? „Na, és mi leszel, ha nagy leszel, kicsi lány?" Azt feleltem, kofa. Biztos azért, mert sokszor hallottam, hogy „annyit beszél ez a lány, mint egy kis kofa!" Nekem a szüleim barátai voltak a barátaim, és mindig én voltam a társaság kis kedvence. Ültem közöttük, csacsogtam, ők meg örömmel hallgattak.

Mindig felnőttekkel éreztem jól magam. Lehet, hogy ez baj? Nem tudom, de ma is ez ad biztonságot. A gyerekek bántanak. A felnőttek nem.

Legalábbis engem.

Várj, hogy is magyarázzam ezt el...? Azt mondta egyszer egy ismerősünk, hogy burokban nőttem fel, és azt hiszem, igaza lehetett. 14 éves koromig nagyon jó dolgom volt. Egyke vagyok, lehetett volna testvérem, de a mamám többször elvetélt, a nővérem pedig halva született. Mindig nagyon jó volt a szüleimmel a kapcsolatom. Vagyis... hát 14 éves koromig. Akkor vettek fel az álomsuliba. Művészeti szakközép, amióta az eszemet tudom, ide vágytam, és sikerült! Te jó ég, de boldog voltam! Csak hát... nagyon más voltam, mint a többiek. Sose voltam divatosan vékony, na, jó, dundi voltam. A hosszú, barna, göndör hajammal is eléggé kilógtam az emós sorból. De azt akartam, hogy szeressenek. Szóval én is emós lettem. Fekete festék, hajvasalás, nem kis meló minden nap, de ezt gondolom, tudod, neked is göndör tincseid vannak.

A legjobb barátnőm nagyon laza csaj volt. Egyedül lakott, a szülei rég elváltak, az anyja meg elköltözött a pasijához, Beát otthagyta egyedül a lakásban. Az elején persze neki is tetszett, figyelj, melyik kamasznak ne tetszene, hogy tökegyedül lakhat, felhívhatja a haverokat, senki nem izélgeti, hogy mi volt a suliban, megcsinálta-e a házit, milyen lesz a bizonyítványa. Egy darabig jó is ez. De

Bea éhezte a figyelmet, és ha valamit nem kapott meg a szüleitől, hát ez volt az. Na, tőlem megkapta. Ittam a szavait, és egyre jobban akartam hasonlítani hozzá.

Sülve-főve együtt voltunk. Amikor azt mondta, hogy klassz dolog, ha az ember vagdossa magát pengével, azt is kipróbáltam. Először csak kíváncsiságból. Aztán már én is ezzel vezettem le az idegességemet. Mert Bea hangulatingadozásai mellett volt részem benne bőven. A szüleim erről semmit nem tudtak, de így sem tetszett nekik ez a barátság. Sokszor aludhatott nálunk, anya olyankor neki is csomagolt tízórait, és néha beszélgetett vele. Sajnálta nagyon, ugyanakkor látta azt, amit én gyerekként nem: hogy ez a barátság nem épít engem. Én viszont imádtam Beát, így egyre kevesebbet meséltem anyának arról, hogy miket is csinálunk együtt. Nem meséltem arról, hogyan vesztettem el a szüzességemet, nem avattam be, mit csinálunk a neten, ahogy abba sem, milyen barátai vannak Beának. Nem mondtam el, mennyit iszunk, mit szívunk, melyik budapesti szórakozóhelyeken hunynak szemet afölött, hogy hány évesek vagyunk. Bea viszont mindent tudott rólam. Nemcsak azt, hogy melyik vizsgára nem készültem rendesen, de azt is, hogyan puskáztam. Nem csak azt, hogy melyik tantárgyat utálom, de azt is, mit gondolok a tanárról. És nemcsak azt, hogy kivel járok éppen, hanem azt is, mit csináltunk az ágyban.

Azt gondoltam, a legjobb barátok vagyunk. Nem vettem észre, hogy második félévre változott volna bármi közöttünk. Én nem. Mások viszont igen. Volt egy lány az osztályban, a Dóra, aki egyik klikkbe se tartozott. Egyszer félrehívott, leültetett, és elkezdett mesélni. Rólam. És a pasimról. A nemi életünkről, hogy egész konkrét legyek. Ezekről kizárólag Bea tudott. Ó, dehogy! Nem borítottam rá Beára az asztalt. Csak óvatosabb lettem. Sokkal. És még mindig nem „szakítottam vele.” Bedobtam néhány kamusztorit, és vártam, mi jut belőle vissza. Minden visszajutott. Kiszínezve, felnagyítva, kivétel nélkül minden. Tudom, most így elmondva rafináltnak tűnök, de annyira nem vagyok az. Sőt.

Voltam olyan hülye, hogy egyszer, amikor teljesen ki volt borulva, és nekem sírta el az anyjával kapcsolatos fájdalmát, cserébe én is elmeséltem neki a legféltettebb titkomat Petivel kapcsolatban. Azt hittem, talán minden újra olyan lesz, mint régen. Aztán jött az év vége, és rám tört ez a fosós-hányós vírus, bocsi, hogy így mondom, a vécéről sem tudtam kimozdulni, nemhogy a lakásból. Rácseteltem Beára, hogy nem tudok menni az évzáróra. Ő meg visszaírt, hogy ezt nem tehetem meg vele, most azonnal öltözzek és induljak. Szó szót követett, majd bedobta az aduászt: ha nem jössz, mindenki megtudja, mit csináltatok Petivel! Rávágtam a csetablakot, és otthon maradtam. Másnapra mindenki tudta. El tudod ezt képzelni? Mintha az egész osztály rám nyitotta volna az ajtó szex közben. Mondjuk kamerával a kezükben, hogy a facebook-ra is fel tudják tölteni.

Szerencsére jött a nyár. Anyának mindent elmondtam, és ő drasztikus, ám végül is hatásos megoldást talált ki. Engem eltiltott a facebook-tól, hogy ne stresszeljem még ezzel is magam. Egész nyáron anya-lánya programokat csináltunk, folyamatosan beszélgettünk. Lassan kezdtek begyógyulni a sebek a lábamon, a csuklómon és a lelkemen is.

Ha anya nem segít, én azt hiszem, szó szerint belehaltam volna a szégyenbe. Mondjuk... ennek örültek volna egy páran. Ilyen helyzetben elég szokványos válasz az erősebb klikktől, hogy: legyél öngyilkos, ha nem tetszik!

Rettegve vártam az évnyitót. De közben meg is erősödtem. Bea másodévtől látványosan gyűlölt.

Figyelj, te tudod, hogy mi megy az iskolákban manapság? Ja, nem olyan, mint amikor ti voltatok gyerekek, ez már sokkal keményebb. Ha kiszemel egy klikk, véged.

Nem tudtam úgy végigmenni a folyosón, hogy ne sziszegtek volna utánam valami szemétséget. A nézd már ezt a szerencsétlen kurvát, mindjárt hanyatt esik az enyhébbek közé tartozott. És ez ment minden szünetben.

Emlékszel, meséltem, milyen fecsegős kislány voltam. Ezek a teljes magamba fordulás hónapjai voltak. Ültem bedugott fülessel és mindenki tekintetét kerültem. Az órák alatt ugyanúgy beszóltak, ha valamit nem- vagy rosszul tudtam, ennél már csak az volt rosszabb, ha jól tudtam, mert akkor gúnyosan röhögcsélni kezdtek, hogy hű, de penge valaki. És folyamatosan szekíroztak a face-en. Akkor azt hittem, csak egymás posztjai alatt nyomják, de mint kiderült, ennél rafináltabbak voltak.

Egyszer felmentem Dórához, aki hirtelen azt mondta: figyelj, itt hagyom a laptopomat.Nyitva van egy zárt csoportnál, aminek nem vagy a tagja. Most lemegyek a boltba, félórád van. Kezdj vele, amit gondolsz. Dóra elment, én meg leültem a gép elé. Az első, amit megláttam, a saját anyám egyik facebook-ról letöltött képe volt. Alatta a felirat: kérek négy sült krumplit, három hamburgert, öt almás pitét és egy light kólát, mert fogyózom. Összerándult a gyomrom. Tovább görgettem. Ott voltak a családtagjaim hasonlóan kifigurázva, a fő célpont persze én voltam. Meg a tanáraink. Tucatnyi lesifotó tanárokról gúnyos feliratokkal. A legfőbb móka az volt, ha pedofilnak vagy perverznek állították be őket. Az hozta a legtöbb lájkot.

Többpercnyi dermedt görgetés után, nekiálltam fotózni a hírfolyamot. Mire Dóri visszajött, elkészültem. Nem tudtam még, mit csinálok vele, de épp elég volt akkor megemészteni mindazt, amiről talán jobb lett volna egyáltalán nem is tudni. Amikor másnap Bea berágott rám valamiért, a tanáraink előtt a folyosón elkezdett üvölteni velem, azt ordította, hogy megvárnak az aluljáróban... és a metró elé löknek.

Erre már az igazgatónk is felfigyelt. Behívtak, és én elkezdtem beszélni. Nem untatlak, vizsgálat indult, aminek a vége az lett, hogy kirúgták Beát és a másik lányt a klikkjéből. Hogy milyen most? Nem fogok hazudni: jó. Sokkal jobb. Minden megváltozott.

Ahogy elmentek, szó szerint leesett egy óriási kő a szívemről. Úgy olvadt le rólam tíz kiló, mintha tényleg az lett volna az önvédelmi bástya körülöttem mostanáig.

Nézd, nekem nem az a fő szempont, hogy mindenki szeressen és lelkesedjen értem, sosem leszek „menő csaj.”

Ahhoz túl normális vagyok, aki még a szüleit is szereti, ez ultragáz a szemükben, gondolhatod. De már nem érdekel. Annyit szeretnék, hogy ne terrorizáljanak. Ne kívánják a halálomat. Annyit, hogy hagyjanak élni, egészséges emberként felnőni. Hát így.

Legközelebb esetleg bemehetek anyuval én is edzeni?

Prónay-Zakar Gina

életmód-tanácsadó, személyi edző

a Libertad Stúdió tulajdonosa

A Történetek a szabadság előszobájából című sorozat előző részeiben egy alkoholista nő vallomását (ITT) és egy olyan lány történetét olvashattátok, aki nem kellett (ITT).

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Andrii_K