„Akkor ott a 7-es számú szobában, egy kórházi ágy mellett, felnőttem. Egy szempillantás alatt”

–

Remegve nyitom ki a lakásajtót, és belépek, a torkomban dobog a szívem, mert érzem, hogy soha semmi nem lesz már olyan, mint előtte. És milyen igazam lesz.

De ugorjunk vissza az időben harminc évet, a történetem kezdetéhez! Élt valahol egy nő, aki épp élete legnehezebb döntését hozta meg karácsonykor: lemondott a gyermekéről, akit hét hónapig hordott a szíve alatt. Azért csak hét hónapig, mert az alkoholista férje úgy megverte, hogy ezzel kockáztatta a baba és az asszony életét is. Így a karácsony náluk új értelmet kapott. Az anya lemondott a gyermekéről, majd hazatért. Folytatni már nem tudta az életét, hiszen a döntésével nemcsak a körülötte élők, hanem az ő élete is megváltozott.

Volt azonban egy másik nő is, aki ekkor még nem tudta, hogy hamarosan ennek a gyermeknek lesz az anyja. Ő csupán magányosnak érezte magát. Vágyott valamire, valakire, de még maga sem tudta szavakba önteni. Ötvenéves volt, társ nélkül, gyermektelenül. De a testvére végre megfogalmazta azt, amire akkor ő még nem volt képes: „Fogadj magadhoz egy gyereket!” Ennyi volt a mondat, amely elindította őt az úton. A gyermek pedig már réges-rég az övé volt. Neki született. De még egyikőjük sem tudta.

Így történt tehát, hogy az akkor ötvenéves nő anya lett. Az én anyukám. Amiért örökké hálás leszek. Mindig azt mondta, hogy a szívében hordott, nem a hasában.

Annyi, de annyi szeretetet adott nekem, ami csak elfér egy emberben. Nekem pedig sok kellett, hiszen törékeny életem negatív tapasztalással indult. Ő mégis egyedül próbálta a lehetetlent: helyrehozni a lelkemet. Cipelt ölben, szakadó hóban a bölcsibe a hosszú úton. Verseket tanított nekem, minden este mesélt a kismalacról, aki nagyon megázott, mert nem vitt magával esernyőt. Babáztunk, Barbie-ztunk, énekeltünk, megvédett az iskolában, amikor a többi gyerek „intézetinek” hívott. Amikor megvertek, elmondta, hogyan védjem meg magam. Megtanított verset, mesét hangsúlyozni. Majd hogy hogyan kell finomra ízesíteni a teámat. Megtanította, hogy a gubancos hajat csakis úgy lehet kibontani, hogy az bizony fáj. Így éltünk mi, szerettük egymást, hibáztunk, olykor vitáztunk, de egy dolog soha nem változott: a szeretetünk egymás iránt.

Máshogy láttuk a világot, ezért sokszor nem értettünk egyet. Én igazi vándor voltam, aki mindig többet akart, újat akart megismerni. Ő pedig féltett, óvni akart engem mindentől. Holott ezt az erőt, ami bennem volt, ezt a megfékezhetetlen, félelmet nem ismerő forrást ő adta azzal, ahogyan véghezvitt mindent – értem, értünk.

Megtanultam tőle, hogy „bármire képes vagy, még akkor is, ha a világ az ellenkezőjéről akar meggyőzni”.

Mindig azt mondta: „Ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon.”

Így jutottam ki Németországba önkéntesnek, és halmozottan (testileg és szellemileg) sérült gyerekekkel dolgoztam. De rengeteget tanultam alázatról, szeretetről, ki nem mondott szavakról, az érintések valódi, igazi, mély és tiszta jelentéséről. Ekkor még nem tudtam, hogy egyszer, a távoli jövőben hasznát veszem az ott szerzett tudásomnak. 

Remegve nyitom ki a lakásajtót, és belépek, a torkomban dobog a szívem, mert érzem, hogy soha semmi nem lesz már olyan, mint előtte. És milyen igazam lesz…

Elindulok a szoba felé, ami egykor a nappalink volt. Most fel van dúlva, valami szörnyű dolog történt. Annyira fáj ezt látni, hogy összerogyok, mert a terhet nem bírják már el a lábaim. Összeomlik a világom. Csak annyit tudok mondani megállás nélkül: Anya, anya, anya… Aztán kis idő elteltével valaki megölel, leül hozzám a földre, és azt mondja: „Gyere, rakjunk rendet.” Ő pedig a másik felem, a társam, aki nélkül nem tudtam volna felállni. Ha visszamehetnék ebbe a pillanatba, azt mondanám neki: „Köszönöm, hogy te vagy az, akire egész életemben vártam, tudnod kell, hogy szükség lesz az erődre, a higgadtságodra és a szeretetedre, még akkor is, amikor úgy tűnik, lepattan rólam.”

Anyáról később kiderült, hogy agydaganata van. Nem is ez volt a fő gond, hanem a daganat körüli vízburok, ami viselkedésbeli zavarokat okozott. A szoba feldúltsága is erről árulkodott, de ekkor anya már kórházban volt. Emlékszem, amikor utoljára találkoztunk, mielőtt megváltozott az életünk.

Ha akkor tudom, hogy ez az utolsó pillanat, amikor látszólag még nincs baj, tovább maradok, többet kérdezek, többet beszélek.

És ha tudom, hogy akkor látja először a barátomat, és lehet, hogy utoljára is, akkor örökre bevésem magamnak azt a jelenetet, mint ahogyan ő is bevéste, elmondása szerint. Talán csinálok róluk egy fényképet, hogy mindig meglegyenek együtt – emlékbe.

Amikor anya kórházba került, még senki sem tudta, hogy mi a baj, de nagyon megváltozott a viselkedése. Ellenséges lett, képzelt dolgokat, rossz dolgokat… Szenvedett. Hiszen igaznak hitte a képzelete világát, amely kegyetlen tréfát űzött vele. Az ágyhoz kellett kötözni, mert nem akart a kórházban maradni.

Miközben ő másik világba került, én épp a pszichológusomnál ültem. Sírtam, nagyon el voltam keseredve, összeomlott a világom, az univerzum sötétsége minden árnyával rám zúdult. Elmondtam, micsoda tragédia történt, majd a terapeutám csak annyit kérdezett: „Mit tehetnék önért? Mi az, ami segítene?” Nekem ösztönösen jött a válasz: „Egy ima.” A pszichológusom és én együtt imádkoztunk erőért, kitartásért, életért, az életünkért anyával. Ha tudtam volna, ez mire készít fel, akkor visszamegyek hozzá, s azt mondom: „Köszönöm, hogy erőt adott a közös imával arra, ami rám vár, szükségem lesz erre az erőforrásra. Köszönöm, hogy ön az, akivel megdolgozzuk a múltamat.” 

Másnap reggel szörnyű hírre ébredtem. Anya leesett az ágyról, és combnyaktörése lett. Átszállították egy másik kórházba. A következő emlékképem, hogy ott álok a sebészeti osztály ajtaja előtt, és imádkozom újra, a nyitott ajtó előtt, amin nem tudom, hogy bemehetek-e, vagy sem. Hogy láthatom-e az én kis törött szárnyú madárkámat, vagy a nyitott ajtó számomra zárva marad. A koronavírus miatt nem tudhattam, beléphetek-e a kórterembe. Ekkor történt a következő csoda: az írnoklány odajött hozzám, és azt mondta: „Látom, hogy nagyon ideges vagy, menj le, szívj egy kis friss levegőt, ha megadod a számod, írok, amint megtudom, bemehetsz-e anyukádhoz.” Tíz perc múlva jött is az sms: beengednek hozzá. Utólag nemcsak egy bonbont vinnék ennek a lánynak, hanem visszamennék, megölelném, s azt mondanám: „Köszönöm, hogy odaléptél hozzám, és erőt adtál, amikor szükségem volt rá…”

Szárnyaltam a boldogságtól, a torkomban dobogott a szívem, és emlékszem, a liftben arra gondoltam: „Erősnek kell lennem, nem tudom, mi vár rám, de szüksége van rám!” Anya már nem volt teljesen önmaga. Elmondta, mi történt vele, de sajnos ő teljesen másképp élte meg a történteket. Megmosdattam. Megetettem.

Akkor ott a 7-es számú szobában, egy kórházi ágy mellett, felnőttem. Egy szempillantás alatt.

Sok alkalmam volt hozzá bemenni, mindent ki is használtam. Olyan sok mindent elmondtunk egymásnak, amit azelőtt sajnos nem. Hogy mindennél jobban szeretjük egymást, hogy büszkék vagyunk a másikra, és hálásak a másikért. 

Sajnos rossz emberekkel is találkoztam. Volt egy sebészorvos, akinek mondtam, hogy bár megtörtént ez a szörnyű baleset, nem szabad elfelejteni a kiváltó okát. Az agydaganatot. Kell hogy legyen rá valami orvosság, ami megnyugtatja anyát, és nem lesz félelmek és kétségek között. De az orvos csak annyit válaszolt: „A te anyukáddal nem lehet mit tenni, egyszerűen gyagya.” Nem szóltam semmit, mert már azon agyaltam, milyen köveket kell megmozgatnom, hogy esélyt, lehetőséget kapjon az anyám.

Felhívtam a háziorvosunkat, majd ő is telefonált párat. Anya két nap múlva gyógyszert kapott a betegségére, majd átkerült egy másik osztályra. Eleinte annyira gyenge volt, hogy meg sem tudott ölelni, aztán napok múltán már megölelt ő is. De szerepet cseréltünk, ő volt, aki vigaszt keresett nálam, és én voltam a bátor oroszlán, aki megvédi őt, és elveszhet a karomban. S szembe is mentem mindenkivel, akivel kellett. Soha nem szűntem meg kitartani mellette. Ahogy írtam, halmozottan sérült gyerekekkel foglalkoztam Németországban, így tisztában voltam a gondozási feladatokkal. Mégis, amikor anyát zuhanyoztattam, mosdattam, olyan kétbalkezesnek éreztem magam!

Minden áldott nap, amikor meglátogattam, ott bujkált bennem a gondolat, hogy talán ma látom utoljára.

Minden nap egy búcsú volt. Amikor mindent el kellett mondani, nem voltak többé félelmek, kétségek, sebek, traumák, csak két lélek, aki nem tudta, találkozhatnak-e még.

Sok mindenen ment keresztül különböző kórházak különböző kórtermeiben, mire végül egy idősek otthonába került, ahol hozzá méltó módon bántak vele. Döntenem kellett, hogy haragszom, amiért nem kapott megfelelő ellátást mindenhol – túlterheltség ide vagy oda –; vagy pedig elengedem azt, amire nincs befolyásom, hiszen amire volt, azzal kapcsolatban mindent megtettem. 

Hosszú út volt, sok örömmel és bánattal, de semmiért sem cserélném el, hiszen ez a mi történetünk, ezen ő és én mentünk keresztül. Ez alatt a majd két hónap alatt, amíg kórházban volt, többet erősödött a kapcsolatunk, mint bármikor máskor. Mindent elmondtunk egymásnak. Hol szavakkal, hol érintésekkel, hol a tekintetünkkel.

Eddig is sokat dolgoztam magamon, ezután is fogok, és megteszek mindent, hogy a traumáimat feldolgozzam, és a viharokban legyen erőm kitartani.

Azért született meg ez az írás, hogy ebben a nehéz élethelyzetben, amikor nem tudjuk, mit tartogat számunkra a holnap, hogy viszontláthatjuk-e még a szeretteinket, akiket a vírushelyzet miatt most nem látogathatunk, felidézzük, milyen erősek vagyunk.

És rájöjjünk: akiket igazán, tiszta szívből szeretünk, azoktól senki nem választhat el, hiszen ott vannak az emlékeink, az érzéseink, s mi döntünk: erőforrásainkká tesszük őket, vagy pedig hagyjuk, hogy lerántsanak minket a múlt olykor zűrzavaros bugyraiba.

Ezt a döntést mindennap meg kell hozni. 

Julcsi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/HRAUN