„A rossz partnerrel hozott nagy döntések gyorsan romba döntik az életet”

–

Popdalok, filmek, versek tömkelege igyekszik megragadni, mit jelent belezúgni valakibe. Pszichológus-kutatók is előálltak a maguk – kevésbé lírai – válaszával: ők „a romantikus érzelmek hiányától az azok megtapasztalásáig tartó folyamatot nevezik szerelembe esésnek”. Az élmény szubjektív megélése nagy változatosságot mutat:

a nemünk, az életkorunk, a kultúránk, a kötődési stílusunk, a személyiségünk, és még számos más tényező alakítja azt, mit élünk át akkor, amikor szerelmesek leszünk.

Univerzális elemnek tűnik viszont a magas érzelmi intenzitás, a fájdalom bizonyos szintje (különösen a másik távollétében), a vágyakozás és a választott partnerre, a vele átélt pillanatokra való mentális fixáltság (hogy nem tudjuk kiverni őt a fejünkből).  

Abban, hogy ki mennyire könnyen és gyakran lesz szerelmes, jelentős egyéni különbségek vannak. Ezt a dimenziót magát – és annak magas szintjét – nevezik emofíliának. A fogalom megalkotója egy amerikai pszichológus, Daniel Jones, ám az emofília kifejezést valójában nem ő, hanem egy kollégája-barátja, Dana Weiser találta ki. Jones eredetileg ugyanis az „érzelmi promiszkuitás” terminust használta, viszont hamar rájött – vagy legalábbis hallgatott a visszajelzésekre –, hogy a „promiszkuitás” szó sokak számára pejoratív, hiszen történelmileg egyfajta csapodárságot, szexuális szabadosságot, felelőtlenséget értettek (és értenek) alatta, nemi kettős mércét alkalmazva – főleg nők esetében. 

Mint majd látni fogjuk, az emofília összefügg a romantikus kapcsolatok magasabb számával, de egyrészt nem százszázalékos együttjárásról van szó, tehát bőven marad tere a döntésnek, a kísértésnek való ellenállásnak, másrészt átlátható kommunikációval a személy kialakíthat olyan nyitott kapcsolatokat, poliamor életformát is, amelyben etikusan képes megélni a könnyebben és gyakrabban fellobbanó szerelmi érzéseit. 

Akarod vagy szükséged van rá?

Bár értékelendő a névváltoztatási törekvés, nem tudom, az emofília szóval mennyire vagyunk kint a vízből (gondoljunk csak a „pedofília” és a „nekrofília” szavakra, vagy a nem szokványos tárgyak, helyzetek, személyek iránti szexuális vonzalmat jelölő „parafília” terminusra). Mindenesetre a „philia”, azaz a „szeretet” szótag jelez valamit, ami a fogalom szempontjából fontos: azt, hogy ebben az esetben vágyalapú és nem szükségletalapú folyamatról van szó. 

Az emofília iránya ugyanis a közeledés: húz minket valami, az érzelem szeretete, az az izgalom, felfokozottság, dopaminmennyiség, jutalomérzet, ami a szerelembe eséssel, a romantikus kapcsolatteremtéssel jár.

Ugyanakkor Daniel Jones szerint a magas emofíliával jellemezhető emberek – saját magát is nyíltan közéjük sorolja –, egyfajta önbecsapással élnek azzal kapcsolatban, meddig fog tartani az új kapcsolat: ők többnyire tényleg hisznek abban, hogy a frissen megismert (vagy újra megismert) ember lesz az igazi. Ez alapján lehet, hogy Ted Mosby volt az emofil emberek eddigi talán leghíresebb filmes reprezentációja, még ha ez minden bizonnyal nem volt tudatos az Így jártam anyátokkal készítőitől – de gondolj csak bele, milyen hamar mondta a férfi Robinnak, hogy szereti, és hányszor volt szerelmes az évadok során. 

Bár az emofília némileg együtt jár a szorongó kötődéssel, utóbbi iránya gyakran a távolodás: szeretnénk elkerülni valamit, általában a magányt, az egyedüllétet, és többnyire ezért kapaszkodunk a másikba.

Lehet, hogy a felszínen mindkét esetben viharos, intenzív szerelmi életet látunk, de a mélyben egészen más mozgások vannak. Érdemes lehet ezért időről időre elgondolkodnunk azon, mennyire akarjuk a másikat, és/vagy mennyire van szükségünk rá. Ha úgy érezzük, annyira szükségünk van rá, hogy nem tudunk nélküle élni, akkor a kapcsolatfüggés jelenthet ránk veszélyt. Ha elsősorban akarjuk őt, akkor azt érdemes felmérni, mennyire tesz jót nekünk és a környezetünknek, ha a vágyainknak megfelelően cselekszünk. Amúgy is képesek vagyunk megtanulni lemondani dolgokról – gyorskajáról, nikotinról, alkoholról, drogokról –, mert átlátjuk, hogy az azonnali örömérzet dacára hosszú távon rombolnak minket és az emberi kapcsolatainkat. 

Az emofília nem rendellenesség

Bár abban nincs egyetértés a kutatók között, hogy az emofília önálló személyiségvonás-e, abban biztosak, hogy nem kóros, ugyanúgy, ahogy az extraverzió magas szintjét sem tartják betegségnek.

Ugyanakkor a gyakori és gyors szerelembe esés mint tulajdonság, járhat különféle veszélyekkel: például érzelemszabályozási nehézségekkel, instabil kapcsolatokkal, a potenciális partnerek nem megfelelő szűrésével, az intő jelek figyelmen kívül hagyásával, túlságosan korai elköteleződéssel, védekezés nélküli szexszel, vagy megalapozatlan bizalommal (akár az üzleti életben is). 

Egy 2024 tavaszán publikált skandináv tanulmányban Sol E. Røed és munkatársai 2607 személytől gyűjtöttek adatokat. Azt az eredményt kapták, hogy a magasabb emofíliával jellemezhető embereknek több romantikus kapcsolatuk volt addigi életük során, és gyakrabban számoltak be hűtlenségről is. Előfordulhat viszont, hogy az összefüggés fordított irányú: azok, akiknek több partnerük volt, illetve többször csalták meg a párjukat, utólag a szerelem érzésével igazolták, tették elfogadhatóbbá akár önmaguk előtt is ezeket az életeseményeket. Az emofília kapcsán egyébként is nagy kérdés, hogy az érintettek valóban gyakrabban és gyorsabban esnek-e szerelembe, vagy inkább arról van szó, hogy hajlamosak többféle érzelmet is szerelemnek címkézni. 

Mire érdemes figyelni?

Røed és kollégái kutatásában az emofília és a narcizmus közepes mértékű összefüggést mutatott, ami arra utalhat, hogy emofília esetén hajlamosak lehetünk még inkább ragaszkodni önmagunk, illetve a másik idealizált változatához. Belefeledkezni a szerelem felfokozott, grandiózus érzésébe, az állandó izgalomkeresésbe, ami intenzív élmény ugyan, bizonyos értelemben mégis azt is jelenti, hogy a felszínen maradunk, mert a kapcsolat nem tud elmélyedni, a hétköznapi életben is fenntarthatóvá, reálissá válni. 

Daniel Jones továbbá azt találta, hogy az emofíliában érintett emberek nagyobb arányban vonzódnak a sötét triásszal jellemezhető személyekhez. A sötét triászhoz a narcizmus (a feljogosítottság-érzés, az exhibicionizmus, a státuszkeresés, a kizsákmányolás), a macchiavellizmus (a manipuláció, a saját célok elérése érdekében fenntartott erkölcstelen nézetek) és a pszichopátia (a magas impulzivitás, a meggondolatlanság, az izgalomkeresés, az alacsony empátia, a szorongás hiánya) tartozik.

Jones éppen ezért arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a bántalmazás mindig a bántalmazó hibája és felelőssége, nem pedig az áldozaté (!), emofil emberként lényeges, hogy a szokásosnál is tudatosabbak legyünk az ismerkedéskor megjelenő zöld és piros zászlókat illetően. Hallgassunk még jobban a családtagjaink, barátaink visszajelzéseire, és adjunk némileg több esélyt azoknak a randipartnereknek is, akiket elsőre talán kicsit unalmasabbnak észlelünk.

És ami még fontos: fogadjuk meg, és tartsuk is be azt a szabályt, hogy a párkapcsolat első hónapjaiban egyáltalán nem hozunk jelentős döntést – nem költözünk össze a másikkal, nem jegyezzük el egymást, nem vállalunk gyereket. Jones Delroy Paulhus kutatásaira hivatkozik, aki szerint a pszichopata báj körülbelül három hónap alatt veszti el a hatását, azaz nagyjából ennyi ideig tart elkezdeni kiismerni egy sötét triásszal jellemezhető partnert.  

Ami pedig a hűtlenséget illeti?

Ahogy arról dr. Szabó-Bartha Anett klinikai szakpszichológus is ír Sémakémia című könyvében (a témában Lélektani határ-adást is készítettünk), a megcsaláshoz számos helyzeti, személyiségbeli és kapcsolati tényező járulhat hozzá, egyes szerzők pedig nem kevesebb, mint 17-féle viszonyt különböztetnek meg. A hűség–hűtlenség komplex kérdéskör, amely kapcsán azt is érdemes tekintetbe venni, kinek mennyi és mekkora kísértéssel kell megküzdenie: ebből a szempontból nehezebb dolga van annak, aki sűrűn és gyorsan esik szerelembe, mint annak, akinél ritkábban és lassabban alakulnak ki romantikus érzelmek. 

„Emofilként hajlamos vagyok arra, hogy belezúgjak másokba, ezért hamarabb kell határt húznom, mint annak, akinek alacsonyabb az emofíliája. Éberebben figyelek azokra a gondolataimra, cselekedeteimre, viselkedéseimre, amelyek csúszós lejtőre vihetnek”

– árulja el a téma kutatója, Daniel Jones, aki maga is érintett, és monogám házasságban él a feleségével. „Szerintem érdemes megérteni, hogy úgy érzel, ahogy, és ez nagyszerű, viszont azt is szem előtt tartani, hogy semmi sem tud gyorsabban romba dönteni egy életet, mint a rossz partnerrel hozott nagy döntések” – osztja meg tapasztalatait.  

Persze az is teljesen rendben van, ha mások nem a monogámiát és az aktívabb önmonitorozást választják, hanem etikus módon alakítanak ki nyitott kapcsolatokat. A poliamor életformáról korábbi cikkemben írtam.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Westend61

Milanovich Domi