Rasovszky Kristóf: 23 éve erre készültem, nem tudom, merre tovább

–

A szerkesztőségünkhöz közel, a Majomhoz nevű helyen találkozunk. Kristóf és felesége, Kata már várnak a kert hátuljában, úgy köszöntjük egymást, mint akik régi ismerősök. Épp most költöznek Budapestre, jelenleg is tele a kocsi a nagy dobozokkal, a két agár, Dezi és Rajah a lakásban várnak türelmesen. Bár Kristóf életének már 23 éve az úszás ad keretet, most elsősorban nem sportolóként, hanem egy laza, szeretetteljes, humoros srácként ül velem szemben, aki épp csak ízlelgeti, mit is jelent olimpiai bajnoknak lenni. Noha nagyon boldog a teljesítményétől, szemmel láthatólag még idegen számára az új titulus – ahogy az a gondolat is, hogy a következő hetek a pihenésről szólnak. És ez nagyobb kihívás számára, mint elsőre gondolnánk.

Takács Dalma/WMN: Ennek az interjúnak részben az adta az apropóját, hogy elmondtad: bár sok beszélgetés készült veled, pont azok a dolgok maradtak ki a legtöbből, amikről a legszívesebben mesélnél az olimpia kapcsán. Mik ezek?

Rasovszky Kristóf: Azt például nagyon szerettem volna elmondani, hogy mennyire fontos számomra a többi úszó, akikkel megmérettettem, hogy milyen jó baráti kapcsolat tart össze sokukkal, és mekkora motivációt jelentenek nekem. Persze az olimpián az ellenfeleim voltak, de a mindennapokban többük nagyon jó barátom – van, akinek az esküvőjén is ott voltunk –, és ők azok, akik újra és újra a fejlődésre sarkallnak, akik ott állnak az eredményeim mögött.

Az, hogy én olimpiai bajnok lettem, nekik is köszönhető, miattuk ugrom be reggel hatkor a medencébe. Ha nem lennének, nem volna tétje a versenynek.

Akkor hátradőlve aludnék otthon reggelente ahelyett, hogy hajnalban már az uszodába menjek. És ezek a srácok mind elképesztően jó úszók: most én győztem le őket, de holnapután lehet, hogy ők fognak engem.

T. D./WMN: Úgy sejtem, ez különösen igaz Betlehem Dávidra, aki ellenfeled volt a versenyen, közben pedig az egyik legjobb barátod. Hogyan tudod összeegyeztetni azt, hogy míg a sportban egymás gyenge pontjai jelentik számotokra az előnyt, közben kölcsönösen támogatjátok és biztatjátok a másikat?

R. K.: Nem tagadom, ez nagyon nehéz. De két nappal a verseny előtt elmondtuk egymásnak, hogy bármelyikünk éri el a jobb helyezést, nagyon fogunk örülni.

T. D./WMN: Ez tényleg így történt volna? Tudtál volna ugyanígy örülni, ha ő viszi haza az aranyat?

R. K.: Ha én lettem volna a második, akkor biztosan. De szerintem ez jól látszott a felvételeken is. Dáviddal nagyon mély, rendhagyó barátság van köztük.  

Emlékszem, amikor a Covid előtt először jött le közénk, még nagy volt a szája. Engem Petinek hívott, mert véleménye szerint jobban passzolt hozzám ez a név – a csapattársaim azóta is Petiznek egyébként –, laza, nagyvagány srác volt. Azonban fél évvel később, amikor átigazolt hozzánk, már nagyon más lett. Mentálisan nehéz időszaka volt, többször ki kellett szállnia a medencéből edzés közben, mi pedig végigkísértük azt az időszakot, ami ettől az állapottól a 2024-es olimpiai bronzig vezetett. És ez csodálatos.

Nagyon jó volt látni a fejlődését, és én ennek sosem akartam volna az útjába állni – akkor sem, ha ez azzal jár, hogy jobb lesz nálam.

Ha egy tizedszázalékot hozzá tudtam tenni a munkájához a támogatásommal, már annak is örülök. Tudom jól, hogy az én sikeremhez is mennyien hozzájárultak – akár tudatlanul, – és ezért örökre hálás leszek. Dávid olyan, mintha a testvérem lenne. Szerintem nincs olyan, amit ne osztanánk meg egymással. Nagyon jó volt vele együtt állni a dobogón.

T. D./WMN: Nagyon fura ezt egy olimpikontól megkérdezni, de ahogy hallgatlak, mégis adódik a kérdés: kompetitív alkatnak tartod magad?

R. K.: 

Ha úgy jövök ki a vízből, hogy mindent megtettem, de valaki tényleg sokkal jobb volt nálam, azt el tudom fogadni. Ha viszont fel tudok róni magamnak valami hibát, akkor nagyon kiborulok.

A belgrádi Európa-bajnokság után, ahol 9. lettem, fel tudtam volna robbanni. Ilyenkor az első félórában jobb, ha hozzám sem szól senki, mert képtelen vagyok racionálisan gondolkodni, rögtön hibást keresek – és elsősorban persze nem saját magamat. Aztán ahogy ülepszik a dolog, elkezdem végigvenni, mi történt. Szeretem visszanézni a felvételeket, hogy lássam, miben különbözött az, amit belülről éltem meg, és ami valójában történt. A kettő között sokszor óriási különbség van.

Egyébként az életem más területein is kompetitív alkat vagyok, a feleségemmel mindenből versenyt csinálunk, legyen szó arról, ki tudja előbb levenni a másik lábáról a zoknit vagy ki jobb kő-papír-ollóban. (nevet)

T. D./WMN: Gyakran mondják, hogy az olimpiai teljesítményhez sokszor nemcsak tudás, de szerencse is kell, hiszen olykor századmásodpercek választják el egymástól a helyezetteket, és tényleg olyasmiken is múlik az eredmény, hogy ki mennyit aludt, mit evett. Ezt mennyire tudod belekalkulálni a teljesítményed értékelésébe?

R. K.: Ha egy századdal maradtam volna le, biztosan ideges lettem volna.

Két évvel ezelőtt, egy országos bajnokságon aranyérmesként még az is bosszantott, hogy 3:49:01-gyel nyertem, pedig a 3:48:99 mennyivel jobban nézett volna ki.

Ezen aztán igazán semmi sem múlott, de mégis, mennyivel jobb lett volna egy századdal lejjebb lenni!

Ugyanakkor most már van bennem annyi kilométer, hogy felfogjam, az éppen aktuális teljesítmény rengeteg tényezőn múlik, simán megeshet, hogy ugyanabban a medencében, két nap különbséggel teljesen más időt úszom. Aki az előfutamban nyer, lehet, hogy másnap kilencedik lesz.

Egyébként én általában az alvásomból következtetek a versenyre: ha nehezebben alszom és forgolódom, ha van bennem egy alapfeszültség, általában jobban teljesítek.

T. D./WMN: Úgy sejtem, az olimpiára való készülés mentálisan is elég megterhelő lehet, te viszont úgy nyilatkoztál a Verhirnek, hogy nyugodt voltál. Hogyan vigyázol a mentális egészségedre?

R. K.: Az első olimpiám nagyon tanulságos volt ezen a téren, ott értettem meg igazán, mennyire más ebben a közegben, ezen a helyen indulni. Nagy lelki nyomást tett rám, hogy az olimpiai faluban konkrétan bármelyik sportág atyaúristene szembejöhet velem, ott emberek élete dől el azon, hogyan teljesítenek. Azon a versenyen messze voltam a legjobb időmtől. Már a bemelegítés alatt kiadtam minden erőmet, és a versenyszámban közelében sem voltam a saját átlagos teljesítményemnek. Aztán megpróbáltam magamévá tenni azt a gondolatot, amit Hosszú Katinka mondott Rióban: valójában ez is csak egy verseny a sokból.

Mire eljutottam Tokióba, ez egészen jól ment: ott már volt annyi versenyrutinom, hogy nem stresszelt annyira a légkör, mostanra pedig végleg megtanultam kizárni a külső tényezőket.

Sőt, Párizsban annyira a fejemben maradtam, hogy még Noah Lyles mellett is vakon elsétáltam, a feleségem szólt rám, hogy ő volt az.

Emellett az elmúlt másfél évben sportpszichológushoz is járok. Bár nagyon szkeptikus voltam a pszichológusokkal egy korábbi rossz élmény miatt, és sokáig elhatárolódtam tőlük, a feleségem rávett, hogy menjek el, és egyáltalán nem bántam meg. Relaxációs módszereket, autogén tréninget tanultunk, amiket már Dohában, a világbajnokságon is alkalmaztam, és Párizsban is nagyon jól jöttek, még ha csak öt percem is volt rájuk.

A hirtelen változásokat viszont a mai napig rosszul kezelem. Azon még sokat kell dolgoznom, hogy ezeket megtanuljam átkeretezni, kizárni, hosszú távon beépíteni.

T. D./WMN: Ráadásul mindeközben az egész világ figyeli a teljesítményedet. A magyar sajtó és közönség pedig időnként úgy kommunikált, mintha mi csak az aranynak tudnánk örülni – ez Milák Kristóf ezüstjénél került először szóba. Te mennyire tudtad kizárni ezeket a hangokat?

R. K.: Én nagyon nem szeretem ezt az aranymániát. Az olimpia teljes ideje alatt az éppen soron következő versenyszámokon kellene hogy legyen a fókusz, és

amikor a teljes magyar csapat túl van a megpróbáltatásokon, akkor kellene értékelni a teljesítményt.

Sajnos a találgató és negatív tartalmak is megzavarhatják a többiek versenyét.

Én az utóbbi két hónapban napi öt perces limitre állítottam a Facebookom, hogy még véletlenül se olvasgassam az ilyen híreket. Különben sajnos sokat pörgetném a közösségi médiát, amivel szintén sok felesleges energia megy el. 

T. D./WMN: De benned volt az, hogy tőled aranyat vár az ország?

R. K.: Őszintén szólva nem szorongtam ezen, az, hogy Tokióból hazahoztam egy ezüstöt, már önmagában elégedettséggel töltött el. Egyébként vicces, hogy a Nemzeti Sportnak és egy francia lapnak is megjelent cikke azzal kapcsolatban, hogy kitől milyen érmet várnak, és engem nyílt vízen az előbbinél harmadik helyre saccoltak, utóbbinál meg rá sem kerültem a listára. Úgy voltam vele, hogy akkor nem tudom olyan nagyon alulmúlni az elvárásokat. Nem értem, mi alapján jósolják meg, hogy egy világbajnoktól olimpiai aranyat várnak, egy másiktól meg nem. Én ezeket mindig próbáltam kizárni, és ebben tényleg nagyon sokat segített a napi ötperces képernyőlimit.

Nehezen viselem azt az óriási figyelmet, ami most ránk irányul, és sokszor úgy érzem, az interjúkon sem tudok újat mondani.

Pláne, mikor arról kérdeznek, mi lesz majd Los Angelesben. Egy hét telt el, mióta itthon vagyok, még fel sem dolgoztam, hogy olimpiai bajnok lettem, fogalmam sincs, mi lesz négy év múlva.

T. D./WMN: Gyakran mondják azok, akik nagy teljesítményt vittek véghez – legyen szó egy ház felépítéséről vagy egy könyv megírásáról –, hogy a feladat elvégzése után hirtelen kiüresedettnek érzik magukat. Ez téged is érint?

R. K.: Abszolút. Egyelőre nem tudom megfogalmazni, mit jelent ez az egész, nincsenek rá szavaim, nem tudok hozzá érzést kapcsolni.

Korábban elképesztően szigorú napirendem volt. 4:30-kor ébresztő, megvolt, mikor megyek vízbe, mikor eszem először, mikor kell aludnom, pontosan mennyit, mikor megyek a konditerembe. Minden percem be volt osztva, most meg hirtelen üresek a napok, pihenhetek. Valójában attól a naptól kezdve, hogy beléptem az uszodába négyévesen, erre a megmérettetésre készültem.

Az összes uszodában töltött perc, az összes edzés ide futott ki, a sportolói karrierem szempontjából nem tudok ennél többet elérni.

És ezzel egyelőre nem tudok mit kezdeni. Tengek-lengek a lakásban, nem tudom, mit csinálok holnap, mikor akarok majd lemenni az uszodába. Pedig közben meg imádom az egészet, szeretnék még eredményeket elérni, csak nem látom, hova tovább. 

T. D./WMN: Mennyi volt a leghosszabb idő, amit úszás nélkül töltöttél az elmúlt 23 évben?

R. K.: Egy-egy hetek maximum, de az vagy a Covid alatt volt, vagy amikor műtöttek. Ezeket leszámítva betegen is edzettem. Volt, hogy este belázasodtam az uszodában, hazamentem, aludtam 12 órát, és másnap megint mentem.

Minden erről szólt.

És közben persze azt is tudom, ez nem lesz így örökké. Már két térdszalagom tönkrement, az élsportot nem lehet egy életen át csinálni.

T. D./WMN: Ijesztő lehet ebbe belegondolni.

R. K.: Nagyon az. Nem tudom elképzelni, hogy egy napon csak úgy hobbiszinten, edző nélkül járjak el úszni. Más sportágak pedig nem igazán motiválnak, kétszer mentem el futni, de az elsőnél két kilométer után hazafordultam, a másodiknál meg rámszólt a feleségem, hogy ne csináljak abból is versenyt. 

Egyébként vannak ötleteim arról, hogy mi lesz később, tudatosan készülök az úszás utáni életre. Álmodozom néha reggeliző nyitásáról, salátabárról óriási salátákkal, saját edzőteremről, de egyelőre nehéz belegondolni abba, hogy a jelenlegi életformám véget ér majd.

T. D./WMN: Akkor Los Angelesről nem kérdezlek, de arról azért igen, hogy erre az évre mit tervezel még.

R. K.: Van még három világkupa forduló, kettő októberben és egy novemberben, Szaúd-Arábiában. Ezeket szeretném megcsinálni, de közben tudom, hogy pihennem is kéne.

Fotók: Chripko Lili/WMN

Takács Dalma