Szabó Anna Eszter: Amit olyan gyönyörűnek látok, az bennem is megvan. Mert nő vagyok.

–

Elrugaszkodni a stégtől

Nem olyan egyszerű ez a kísérletem, pedig nagy mellénnyel ültem le a gép elé. Hét éve írok itt a WMN-en a nőiséggel kapcsolatos zaklatott viszonyomról, a kőkemény és nagyon hosszú gyógyulási, önismereti folyamatról, aminek látszólag sosincs vége. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a sérült csomagom a szakmai identitásom részévé is vált, és egy idő után már úgy beszéltem, írtam a szexuális,vagy a szülési traumákról, mintha a kenyér áráról diskurálnék. 

Aztán egy nap arra keltem, hogy valami nagyon más. A múlt sebei halványabbnak, távolibbnak tűntek hirtelen. Mintha megláttam volna magamat a forró horizonton elmosódva, de mosolyogva, biztatóan integetve. És onnantól kezdve nem akaródzott többé a múltban kutakodni. Már nem adott hozzám, csak visszahúzott, annak meg nem vagyok híve, hogy a régi sérüléseket úgy tartsuk magunk előtt, mint a véres kardot, örök hivatkozási pontként. Egyszer viszont muszáj elrugaszkodni a stégtől, és anyám!, ott kezdődnek aztán az igazi kalandok!

Olyan az egész, mint egy látomás

Először bedugod a fejed egy függöny színes-csilingelő szálai között, aztán

hirtelen olyan világban találod magad, amiben minden egy csodálatos lehetőség, és a legeslegkülönlegesebb az nem más, mint te magad. 

Ebbe az univerzumba belépve számomra minden megváltozott. 

Rájöttem, hogy mindaz, amit elszenvedtem, nem vett el tőlem semmit, sőt, furamód inkább nyertem velük. Senki nem tud annyira értékelni valamit, mint akkor, ha megtapasztalta a hiányát. 

Nekem kimaradt, hogy istenigazából felfedezzem, mit szeretek, hogy szeretem, csak úgy, önmagamtól, önmagamért. Mindig igazodni próbáltam valamihez, valakihez, hogy megfeleljek, de valahogy minden disszonáns volt, mert semmi nem igazán belőlem fakadt. Hogy is fakadhatott volna, ha legbelül sosem tudtam kibékülni a gondolattal, hogy nőnek születtem?! 

Túl nehéznek tűnt a csomag, túl korán kaptam a kezembe, hogy nesze, üdv a nők között, félelem, fájdalom és szégyen a jussod. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a pakkal, és bár látszólag az anyaság felpiszkált bennem némi tiszteletet legalább a testemmel szemben, de mostanra értettem csak meg igazán, miről is maradtam le eddig.  

Mindig is rajongtam a nőkért

Pontosabban mondva, mindig is rajongó típus voltam, odavoltam a kívül és/vagy belül szép emberekért, a tehetségesekért, az érzékenyekért, a humorosokért, a kívülállókért. Soha nem néztem igazán a nemeket, engem sosem ez érdekelt. Annyira nem, hogy abból sem csináltam ügyet soha, hogy erre címkét keressek, hogy én most akkor bi vagy pánszexuális vagyok-e, tök mindegy. Szerettem, akit szerettem, imádtam, akit imádtam, mert ha volt/van kit, akkor mindig jobb ebben a világban létezni.

Érdekes módon az általam, vagy igazából a bárki által piedesztálra emelt nőkről viszont mindig leválasztottam magam. Mintha nem ugyanabba a kasztba tartoznánk, és csak egy kívülálló lennék, aki tőlük függetlenül és messze távol létezik.

De ez néhány hónapja megváltozott. 

Ma például ültem a villamoson, zenét hallgattam, a forró levegő cikázott az ablakok között, az emberek kábán próbáltak túlélni a városi nyárban, és ahogy körülnéztem, csupa gyönyörű nőt láttam. Volt idős nagymama az unokájával, volt a gyereke szünidei logisztikáját ezerrel telefonon szervező anyuka, volt fiatal lány, orrában hatalmas fekete karikával, fekete-zöld hajjal, és

miközben mind olvadtunk le a székekről, kirajzolódott előttem, de a napnál is világosabban, hogy amit én olyan gyönyörűnek látok, az bennem is megvan. Mert nő vagyok. És nőnek lenni gyönyörű. 

A női princípium

Egy nő a puszta létezésével szépséget, harmóniát, puhaságot ajándékoz a világnak. És most direkt nem hozom ide az életet adás és táplálás képességét, mert szerintem közel sem ez határozza meg a női princípiumot, még ha a világ az ellenkezőjét is ordítja az arcunkba. 

Nem, a női csoda nem a reprodukciós képességekből ered, ez ennél sokkal elemibb dolog. 

A nők egyetlen mozdulattal képesek festményt varázsolni egy hétköznapi pillanatból. Életemben olyan szépet nem láttam, mint a januári női elvonuláson (itt írtam róla), amikor a szaunából kilépve a nulla fokban ott álltunk a Káli-medencénél, egy szál törülközőben, vagy annyiban se, és csak úgy együtt voltunk. Csodáltuk a naplementét, szabadok voltunk, tapintani lehetett a biztonságérzést. És ennek én is része voltam. 

Ezek villanásélmények, mégis világokat mozdítottak meg bennem.  

Hiszen ha már képes vagyok bármilyen nőben meglátni a gyönyörűt (és remélem, világos, hogy messze nem csak a külső szépségről beszélek), akkor hogyhogy magamban nem?! Egyre inkább a közös vonásokat keresem, hogy miben osztozunk, és minél több mindent találok, annál jobban szeretem végre magamat is. Egy olyan világban, amiben folyton csak egymást és magunkat szapuljuk, lehetetlen valódi önszeretetre lelni. És nem, egyáltalán nem kell mindenkit szeretni, de ha mindenkiben próbálunk csak egyetlen olyan tulajdonságot találni, ami jó, ami szép, azzal a saját világunk lesz egy fokozattal szebb. 

És most kapcsolok vissza csak a felvezetésre, hogy ha pontosan látom és értem, miért olyan csodálatosak a nők, akkor mégis milyen jogon akarom elvenni a jogot a bókolásra?! 

Elmondom.

A nők két lábon járó vágyálmok

Egyszerre lobbantanak tüzet, vagy képesek megnyugtatni úgy, mint semmi más. Komfort és káosz, szelídség és vadság, minden egyszerre jelen van a nőkben. Egyszerűen elemi szükséglet, amire képesek. 

Amikor Marilyn Monroe a második világháborúban megjelent az amerikai hadsereg koreai hadiszállásán, a katonák arcáról messze nem csak a vágy sugárzott, hanem hazatalálás és hála is.

A pokol kellős közepén egyszer csak belibbent, hozta magával a harmónia illúzióját, és ehhez elég volt csak jelen lennie. Senkinek nem kellett megérintenie hozzá.

Le lehet alacsonyítani ezt a képességet a testi szükségletek szintjéig, mint amit egy fütty, vagy egy tetőtől-talpig végigmérés sugall, de pontosan tudjuk, mi a különbség a csodálat és a használat között. 

Abban a tekintetben, ami előtt a nő csak egy test, nincs semmi felemelő.

Megszoktuk, hogy a női szépség a média és a pornóipar mércéjén keresztül árazódik be, épp ezért azt is, hogy eszerint tekintenek ránk. Megszoktuk, de nem szeretjük. Nem szeretjük, mert valójában semmi köze hozzánk. Ez egy szerep, ami nem passzol mindannyiunkra, mégis ránk osztják – és ha nem teljesítünk jól? Akkor jöhet a csador, az abortusztörvény, az áldozathibáztatás, a nőügyek, amikkel nem foglalkozunk, a bérkülönbségek, a férfiközpontú fogamzásgátlás, a szisztematikus erőszak. Nincs eszköz, amitől ne riadna vissza a patriarchátus, csak hogy betörje azt, amit csak szimplán nem képes megérteni.  

Csak észlelni a szépet

Pedig milyen jó lenne, ha képesek lennénk úgy igazán rácsodálkozni a körülöttünk élő, lélegző szépre. Nem azért, mert használni szeretnénk, vagy hasítani magunknak belőle egy szeletet, hanem azért, hogy egy kicsit a világot is szebbnek lássuk. Ha látunk egy gyönyörű embert, a világ is gyönyörűbb lesz általa. 

Ha így fogjuk fel, a tekintetünkből máris nem egy éhes medve vadállat tükröződik majd vissza, hanem valaki, aki tényleg ártalmatlanul csak észleli a szépet. 

A minap például láttam, hogy egy középkorú férfi megnézett a buszon és érdekes módon egyáltalán nem éreztem magam prédának. Nem csak azért, mert ez a reflex végre nem kapcsol be automatikusan minden alkalommal, amint az utcára lépek, hanem azért is, mert a férfi arcán tisztelettel vegyes félmosolyt láttam. Nem mondott semmit, nem kacsintott, nem biccentett, a szeme mindent elmondott. Nem mászott az intim szférámba még csak képletesen sem, még csak nem is kopogtatott rajta. És igen, ez valóban jó érzés volt, annyira, hogy életemben először visszamosolyogtam. Aztán ment tovább az élet. 

Szóval attól még, hogy a fütty és az oldalra döntött fejjel végigmérős odaszólás felett már eljárt az idő, az őszinte csodálatnak igenis van helye. Mert mi, nők, valóban felfoghatatlan csodalények vagyunk.

Már én is értem, érzem, és minden pillanatát igyekszem magamba szippantani, hogy behozzam a lemaradásom. 

De tudjátok mit?

Akkor lennénk csak igazán gyönyörűek és ott történne meg a valódi csoda, ha minden nő biztonságban érezhetné magát.

Én láttam, mi történt ott az elvonuláson. Olyan szépet festeni sem tudna senki. Esküszöm, szinte ragyogott a levegő körülöttünk, mintha valami mágikus lények lettünk volna. Meggyőződésem, hogy egyszer régen simán csak felszabadult nőket látott valaki az erdőben, amikor megszülettek az első tündérekről szóló mesék, legendák.

Szóval azt hiszem, ha minden nő a földön elfogadná magát, ha begyógyulnának a sebei, ha nem kellene tartania az éjszakai busztól, ha nem kéne mániákusan markolászni a kulcscsomót a zsebében, ha nem törnék meg az irreális elvárások, akkor mindaz, amit eddig szépnek, kívánatosnak látszott, egycsapásra hatványozódna. 

Nem, nem kell a bók. Ezt tartom továbbra is. Nem kell. De a csodálat, a tisztelet, az igenis jöhet. És arra még a legelszántabb feminista sem fog medvét kiáltani. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Archivio Cameraphoto Epoche; Hulton Archive

Szabó Anna Eszter