„A magunk módján mind furcsák vagyunk” – Női vágyak értelmi sérülten és épen

–

Feszült csend van a MáSzínház próbatermében. Csak nők vagyunk jelen, mind más történetekkel, vágyakkal és életcélokkal. A világ legegyszerűbb dolga lenne a feladatunk: beszélgetni. Jó ideig mégsem megy. Nehéz nekikezdeni, kiadni magunkat, vállalni a küzdelmeinket, az útkeresésünket, a sérüléseinket. Nehéz, végül mégis felszabadító.

Kriszti, Nóri és Réka a húszas éveik végén-harmincas éveik elején járnak, és épek.

Dorka, Orsi és Hanna hasonló korú, nyíltszívű, jó humorú, kedves emberek, és értelmi fogyatékkal élnek.

Sokan kizárólag ez utóbbi alapján határozzák meg őket. A sérültet látják bennük, nem pedig a fiatal nőt, akinek saját céljai vannak, és aki ugyanúgy küzd párkapcsolati problémákkal, a testével, a nőisége meghatározásával és a sztereotípiákkal, mint bármelyikünk. De ilyen az ember: ítélkezik, mielőtt kérdezne, megbélyegez, mielőtt megismerne.

A MáSzínház viszont épp azt tűzte ki célul, hogy inkluzív darabjain keresztül, amelyekben közösen játszanak sérültek (jelen esetben Dorka, Orsi és Hanna), valamint épek (Nóri és Réka), csökkentse azt a távolságot, ami a fogyatékkal élők és a többségi társadalom tagjai között tátong. A Kriszti által rendezett KépMás – Próbálom túlkiabálni magam című darabjuk a nőiségről, a választott és a mások által elvárt életfeladatokról, az identitáskeresésről, a vágyakról szólt. Sérültekéről és ép nőkéről egyaránt. A konklúziókról beszélgettünk az alkotókkal.

Filákovity Radojka/WMN: Lehet egyáltalán különbséget tenni, ha a nőiség megéléséről van szó?

Kriszti: A próbafolyamat kezdete óta ott motoszkált bennem a kérdés, hogy mi a különbség abban, ahogy sérültek és épek megélik a nőiségüket. Aztán lassan rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag csak a felszínen különbözünk, a magunk módján ugyanis mind „furcsák”, mind sérültek vagyunk. Mi, épek viszont könnyebben tettetjük, játsszuk el az ellenkezőjét.

Réka: Szerintem nem is feltétlenül arról van szó, hogy eljátsszuk, inkább arról, hogy magunk előtt sem vállaljuk a traumáinkat. Nem tudatosítjuk őket, nem foglalkozunk velük, és így a saját lelki folyamatainkkal sem.

Nóri: A szőnyeg alá söpörjük a problémákat, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a saját fájdalmaink és tökéletlenségünk takargatása sok belső konfliktust okozhat. 

Kriszti: Erről eszembe jut, amikor egy nőismerősömmel megnéztünk egy előadást, ami a szülésélményt dolgozza fel. A partnerem rettenetesen érezte magát, a darab egy olyan határra vitte el, ami számára túl intim volt, és amit nem szeretett volna átlépni. Szerinte ugyanis nem illik megmutatni magunkat csúnyán, kiszolgáltatva. Számomra viszont a darabban ábrázolt folyamatok szépek és természetesek, a benne szereplő nők pedig, akik felvállalták a testüket és a történetüket, gyönyörűek.

F. R./WMN: Mit gondoltok, a szülés a nő legfőbb feladata?

Dorka: Szeretnék családot. A saját legfontosabb feladatom az, hogy anyává váljak. De nem görcsölök rá. Ha nem jön össze, az sem baj.

Réka: Én viszont nem érzem így. Ne érts félre, nem az anyaság iránt vannak ellenérzéseim, az borít ki teljesen, hogy megmondják, nőként az a dolgunk, hogy gyereket szüljünk. Zsigeri indulatot érzek, amikor ezt hallom.  

Nóri: Még mindig ferde szemmel néznek arra a nőre, aki nem szeretne gyereket. Nem elfogadott, ha valakinek a gyerekvállaláshoz való viszonya eltér a társadalmilag elvárttól.

Orsi: Kicsit zavarban vagyok ettől a témától.

F. R./WMN: Nem muszáj beszélned róla, ha nem szeretnél.

Orsi nagyot sóhajt.

Orsi: Nem szeretnék gyereket. Bírom őket, de gyereket nevelni nekem túl sok lenne. Túl nagy felelősségvállalás.

Kriszti: Ugye, tudod, Orsi, hogy ez teljesen rendben van? Sok ember nem ismeri magát annyira, hogy ezt fel merje vállalni. Érdekes, mert még a próbafolyamat kezdetén hasonló volt a hozzáállásom a gyerekvállaláshoz, mint Rékának és Orsinak, most pedig, ahogy lezárjuk az előadást, itt ülök állapotosan. Meghatódom, ha erre gondolok – szerintem ez hormonális (elneveti magát).

Réka: Én alapjáraton is bármikor képes vagyok sírni. Múltkor például azon a történeten pityeredtem el, amit a párom, Jancsi mesélt egy macijelmezbe öltözött kisfiúról, akivel egy gyerekelőadáson találkozott Berlinben. Amikor játékosan megkérdezték ettől a kisgyerektől, hogy minek öltözött, ő határozottan azt felelte, hogy kalóznak, majd néhány pillanat múlva lebiggyesztett szájjal pontosított, hogy medvének. Micsoda beismerés!

Hiába van macijelmezben, hiába tudja, hogy mások medveként tekintenek rá, a lelke mélyén mégis kalóznak érzi magát. Ez az ő valósága.

F. R./WMN: Számotokra fontos, hogy kívülről milyennek látnak benneteket az emberek?

Nóri: Inkább az jut eszembe, hogy az életünkben mennyiszer próbálunk magunkról mást mutatni, mint amilyenek valójában vagyunk.

Dorka: Én viszont nem foglalkozom vele, ki milyennek lát.

Kriszti: Irigylem, aki Dorkához hasonlóan nem törődik mások véleményével. Nekem számít, hogy mit gondolnak rólam mások, és zavar, ha valaki tévesen ítél meg.

F. R./WMN: Ugyanakkor nem szerencsés, ha nagyon beengedjük a külső véleményeket. Fennállhat a veszélye, hogy elkezdünk hozzájuk idomulni.

Kriszti: Az egyetem alatt hidrogénszőke volt a hajam – teljesen szétszedtek miatta. Talán hülyén hangzik, de rengeteg téthelyzetet buktam el, mert azonosultam a hajszínemhez társított sztereotípiákkal.

Nóri: Kamaszkorom egyik alapélménye volt magammal kapcsolatban, hogy buta vagyok. Nem tudom, honnan ered ez a téves kép, nem is ez a lényeg, hanem maga az érzés, aminek iszonyúan frusztráló megnyilvánulásai voltak. Előfordult, hogy beszélgetés közben annyira leblokkoltam a gondolattól, hogy buta vagyok, hogy nem mertem megszólalni. Emlékszem arra a pillanatra, amikor elkezdtem átírni magamban ezt a téves önképet.

Réka:

Én sokáig meg voltam győződve róla, hogy csúnya vagyok. Hiszen senki sem mondta, hogy szép lennék! Amikor először hallottam ezt a szót magammal kapcsolatban, azt hittem, érdekből mondják. 

F. R./WMN: Alapvetően békében vagytok a testetekkel? Szeretitek?

Orsi: Kicsinek nagyon kövér voltam, úgy néztem ki, mint Micimackó. Hiába próbáltam leadni pár kilót, nem jött össze. Most egyedül fogyókúrázom, van egy beosztás a szobám falán, ami alapján követni tudom, mikor kell edzésre mennem. Sokkal kevesebbet eszem, vacsorázni hétköznap nem is szoktam, csak hétvégén.

Dorka: Én nem igazán foglalkozom az alakommal vagy a kinézetemmel.

Réka: Ez valahogy nálam is hasonlóan van, egyre kevésbé vagyok hajlandó a külsőségekkel törődni – irrelevánsnak tartom őket. Áthelyeződött a hangsúly, és így kioldódott belőlem a korábbi testképzavarom is – küzdelmes folyamat volt. Ma a külső iszonyatosan meghatározó dolog: mindenhonnan azt sulykolják belénk, nőként milyen kritériumoknak kellene megfelelnünk, hogyan kellene kinéznünk, hogy szépek, kívánatosak legyünk. Erős személyiség kell hozzá, hogy az ember függetlenítse magát ettől a nyomástól. Kevés olyan embert ismerek, akit nem lehet megszégyeníteni a testével kapcsolatban, annyira önazonos vele.

Nóri: Olyan, mintha ezek a kívülről érkező, irreális elvárások nem engednék igazán felnőni az embereket. Megmaradnak a gyerekkorban, a valódi élet tagadásában. Huszonöt-huszonhat éves lehettem, amikor megkaptam, hogy „egy nő huszonnégy felett már nem ér semmit”. Holott minden kornak megvan a maga bája. Azt vettem észre, ha lelkileg nem vagyok rendben, ha valamilyen válságon megyek keresztül, akkor a tükörben sem látom reálisan magam. A tinédzserkori testképzavaromat sikerült levetkőzni, de vannak még olyan dolgok, amiket nem tudtam teljesen megszeretni magamon – a párom egyébként sokat segít abban, hogy ez a helyzet változzon. Az önelfogadásban a szeretet, a szeretetben levés sokat segít.

F. R./WMN: Párkereséskor mi a legfontosabb számotokra?

Orsi: Legyen könnyed, önfeledt, mint a bátyám.

Kriszti: Szerintem ez életkor – és állapotfüggő. Most, hogy babát várok, mások a válaszaim, mint két-három évvel ezelőtt. Mielőtt megismertem a páromat, mondhatni, a rossz választások királynője voltam. Száz férfiból biztos kézzel választottam ki azt az egyet, aki garantáltan átvág majd. Valószínűleg rosszul kerestem, nem azt tartottam szem előtt, ami hosszú távon fontos. Egy idő után azonban az ember megelégeli a csalódást, nem akar folyton szerencsétlen lenni. Én is rájöttem, hogy mint olyan sok mindenben, ebben is alakíthatom a sorsomat, a választásaimat.  

Dorka: Én a humort, a hűséget keresem. A hűség az egyik legfontosabb dolog. Meg az, hogy törődjünk egymással, de ez szerintem egyenlő a hűséggel. Még soha nem volt tartós, hosszú kapcsolatom, de vágyom rá. Nemrég összejöttem egy fiúval, aranyos és jó a humora is. Remélem, ez a mostani kapcsolatom tartós lesz. Szeretném, hogy így legyen.

F. R./WMN: „Inkább furcsa vagy átlagos lennél?” – szólt a darab egyik kulcskérdése. Mi a saját válaszotok?

Nóri: Általában arra mondjuk, hogy furcsa, amit nem értünk. Ezzel a címkével rengeteg dolgot el tudunk tartani magunktól.

Réka: Ugyanakkor szeretni is lehet a furcsaságot. Egyébként pedig mit is értünk pontosan a kifejezés alatt? Amit más furcsának tart, az nekem lehet, hogy természetes. És akkor kinek a viszonyrendszeréhez igazodjam: a sajátoméhoz vagy másokéhoz? Én a sajátoméhoz szeretnék.

Hanna: Szerintem nem baj… nem baj, ha valaki furcsa.

Filákovity Radojka

Fotók: Bielik István